Az szerencse forgandóságának nem köll hinni

CCXXX.
Ó, mely boldog az, ki mások kárán tanul,
Bölcsesség útjához mert az bátran járul,
Az gonosz szerencse vagyon attul távul,
Él szép szabadságban s nem fél semmi kártul.

CCXXXI.
Sokszor bölcseknek is elméjek megkábul,
Mivel állandóság nem gyün gyarlóságbul,
Sokat végez ember néha okosságbul,
De legottan fordul szerencse voltábul.

CCXXXII.
Vérrel verétékez s fut az hitván fagyon,
Véli, hogy állandó boldogságot adjon,
Nem hiszi, szerencse markában szakadjon,
Vagy egy kis édesért száz keserűt adjon.

CCXXXIII.
Kit szerencsétlenség igen távul kerül,
Arra is végtére rádől véletlenül,
Mennél nagyobb hegyen kincses méltóság ül,
Az szerencse miátt annál alább merül.

CCXXXIV.
Örül az szerencse ember veszésében,
Azért fölemeli ő dicsőségében,
Hogy gyönyörködhessék szörnyű esésében,
Mint kősziklán juhász kőnek görgésében.

CCXXXV.
Gonosz istentelen szerencse egy nyomban
Nem jár mindenkoron, mert minden órában
Változik, és vagyon néha víg orcában,
Néha penig futkos teljes háborúban.

CCXXXVI.
Semmiben nem örül, csak az változásban,
Mind éjjel, mind nappal, sőt szempillantásban
Változtatja magát álhatatlanságban,
Legfőképpen penig kedves állapatban.

CCXXXVII.
Mert ez minden jónak dühös ellensége,
Általa megromlik ember erőssége,
Vitéz férfiaknak lágyul keménsége,
Midőn esztendőknek eljövend vénsége.

CCXXXVIII.
Birodalmat ígér széles tengereken,
Arannyal, ezüsttel biztat nagy hegyeken,
Vigassággal hordoz levegőegeken,
De hamar eltaszít az csúszós jegeken.

CCXXXIX.
Craesus királynak is mely nagy kincset adott,
Darius császárnak sok szépet mutatott,
Sőt Nagy Sándornak is országokot osztott,
De végtére nézzed, ezekkel mint játszott.

CCXXXX.
Hectort Achylessel álnokul elveszté,
Ulyssest Aiaxot az tőrben ereszté,
Priamus királyt is halállal ijeszté,
Dido királynét is tűzzel megemészté.

CCXLI.
Ez az szerencsének álnok mestersége,
Hogy kínra vezessen mindent ő szépsége,
Ideig láttassék fényes dicsősége,
Egy szempillantásban halál légyen vége.

CCLXII.
Tudatlannal szokott szerencse járkálni,
De még bölcseket is tud néha tréfálni,
Bátor szívekkel is mér ő szembenállni,
Istenfélőket is meg szokott próbálni.

CCXLIII.
Forgó golyóbisán nézi ez világot,
Kezeiben hordoz békességes ágot,
Szívekben gerjeszti az nagy kévánságot,
Ígér mindeneknek örök boldogságot.

CCXLIV.
De mely gyorsan fordul kincses gazdagsága,
Mely hamar elmúlik álnok vigassága,
Legottan kitetszik álhatatlansága,
Kimutatja magát hímes bolondsága.

CCXLV.
Kin az nagy szerencse birodalmot vészen,
Hírében-nevében kisebbséget tészen,
Kincsei közt vagyon az koldulás készen,
Sőt ha most legnagyobb, majd legkisebb lészen.

CCXLVI.
Esztelen, ki vészi ennek ajándékját,
Mert az nem ösméri gonosz állapatját,
Nem látja szerencse változandó voltát,
Avagy széllelmenő s elmúló játékját.

CCXLVII.
Mégis mint egy Echo hangos szózat után,
Vagy egy fekete vas kemény magnes után,
Avagy cinegécske megcsaló síp után,
Emberek úgy futnak az szerencse után.

CCXLVIII.
Sokan készakarva esnek hálójában,
Örvendezve mennek nehéz fogságában,
Bátran mulatoznak színes igájában,
Még elburéttatnak keserves hamvában.

CCXLIX.
Boldog, ki szerencsén el nem bízza magát,
Sőt kész szívvel várja álhatatlanságát,
Nem szemléli gyakran színes csalárdságát,
És távul kerüli keserves rabságát.

CCL.
Ha annyira viszed te méltóságodat,
Hogy minden csudálja hatalmasságodat,
Lássad, el ne rontsa nagy gazdagságodat
Az gonosz szerencse, szép ifjúságodat.

Forrása: RMKT XVII, 12., kiad. Cs. Havas Ágnes, 128. sz.