Pokol

Nyíljék meg pokol kapuja, örök barlangnak szája,
Cerberusnak vasrostélya, nyíljék meg kalitkája:
Ki kell tudódni a bűnnek s a bűnök védőinek,
Napfényt kell látni az éjnek  s az éj sötét népének.

Múzsa, mit reszketsz diktálni? Penna, mit rettegsz írni?
Nyelvem, mit rebegsz szólani ? s elmém, mit félsz feljárni
Plútónak sötét rekeszit, Proserpina konyháit,
Láncokkal csergő tömlöcit, dühösségnek míhelyit?

Anacreon, jer ki, jer ki, buja poéta, jer ki :
És amely kínt tűrsz pokolban (émetted s nem álmodban),
írd le világ eleibe, éneklő verseidbe,
Hogyha nem tetszik az írás,  tetszeni fog az sírás.

A földnek középső részén kapu nyílik szélesen;
Ezen a kegyetlenségnek sötét várába mennek,
Kinek bár zárja ne volna (ezer rúdja, vaslánca:)
De azt ugyan bézárnája az ő örök fátumja.

A kapu előtt hevernek tunya, rútságos szüzek,
Kik oda közel menőknek hízelkedvén cselt vetnek,
Aranypohárból köszönnek, de belé mérget töknek;
Ha iszol, Charon hajóját nyered s Cocytus árját.

Ott az kevélység puffadoz, a szerelem lövöldöz,
A restség szüntelen fekszik, a harag tüzesedik,
Szomorkodik az irigység, fakadoz a mérgesség,
Ékesen szól az hamisság, esküszik az hazugság.

Tirannusság irigységtől, torkosság gyúl étkektől,
Csácsogás szólja az csendeszt, a tunyaság a serényt,
A vakmerő általkodik, erő törvényen fekszik,
Ezek Charonnak vezéri, Pluto vára őrzői.

Ezeknek prédájokból ha részt vészesz bár tréfából,
Te magad is tréfájok lesz, tested, lelked odavész:
S jaj, nemes kép, mint vitetél, s mely nagy tőrbe vettetél!
Égni fogsz, Istennek képe, örökké égő tűzbe.

Csikorgást tévén a kapuk, ottan nyílik két mély lyuk,
Terjedvén kapuk szélesben, a hely tetszik szörnyebbel
Láttatik nagy, mély sötétség, csaknem feneketlenség,
Úgy tetszik a szörnyű mélység, mint föld felett a felség.

Ezekben a mély helyekben, ah! kínoztatik minden,
Valaki bűnben kimúlván s azt elébb meg nem szánván,
Számot arról Minős előtt, végső ítélet előtt
Nem adott, azt itt meggyónván s jobb életet fogadván.

Hallgassátok, fabulások, világi bölcs pogányok,
Igazságnak útján járunk, keresztyének nem jádszunk,
Ha ezer s több szám volna is, s nyelvem ércből állna is,
Csak egy véteknek is kínját, meg nem mondhatnám díját.

Köszöböt kétfejű scyllák ülik s kétfejű hidrák,
Tűz között undok kimérák fogókat csikorgatják,
Mindenik halált hozhatna, bár egyéb kín ne volna,
Harc esik a kínzás felett s a kegyetlenség lesz nyert.

Ott benn kik tüzes fogókkal forgódnak s kik horgokkal,
Kik Pyrakmo békóival, kik Brontes láncaival
S kik pedig hegyes nyársokkal, kik szigonyos dárdákkal,
Némelyet üstökön fogva hurcolnak a barlangba.

Ó, emberi változások! siralmas másolások!
Kiket imént aranyláncok, rubintok és gyémántok,
Többféle drága szépségek, függők ékesítettek,
Most kígyók és gorgonesek környékeznek s cenchrisek.

Helyt ád a gallér nyakvasnak, násfák varasbékáknak,
Aranyperecek bilincsnek, nusztsubák vesszőzésnek,
Halljátok ezt és hiszitek gonoszok? s megvetitek,
Ó, megátalkodott népek! ó, kőszikla szívűek!

Bevitetvén  a tömlöcbe, az örök sötétségbe,
S Plútónak kínzószerszámit szemlélvén és kínzásit,
Ó, mely nagy kétségbenesést érzesz s könyörgést tészesz!
De későn, nézsz, ha elfuthatsz? de csak lyukacskát sem látsz.

Fenekén a nagy mélységnek ropognak a nagy tüzek,
Lövellenék kék lángjai, felszóratnak szikrái,
Zúgnak kemencék lyukai, buzognak tüzes tavi,
Etna hegyének tüzeit, lásd ennek csak képeit.

S hát a sok tekervényekben s mélységes örvényekben
Berekesztetett vizeknek szörnyű veszekedések?
Egyik a másikat rontja, benyeli s kiokádja!
Hogy ily szörnyűséget látok, elfogy szóm, s nem írhatok.

Istentelen, mit fanyalgasz, bolondul mit sóhajtasz?
Későre kéred az Istent, elfogyott reménséged.
Nem látod vetett ágyadat, lángozó nyoszolyádat?
Ebben lészen már hálásod s örökké nyújtózásod.

Menj bé azért, istentelen, ki éltél törvénytelen,
Fel s alá mit nézsz ? heába, nincs mód az elfutásba:
Nem hagyattatott semmi lyuk, bezárattak a kapuk.
Zárját is bépecsétlették, s kulcsát Istennek vitték.

Ez ám amaz Averna tó, kénköves és büdös tó.
Kit annyi Próféták szava, sok Szentek bizonsága
Teli  torok kiáltással, mint egy trombitálással
Jövendöltek. Már hiheted, hogy nem tréfáltak veled.

Valami gonosz az égben vagyon, s rút a felhőben,
Valami rútság a földön, ide foly, s lészen özön,
Valami fekély Pokolban, megévedt, s rút gyomrában,
Az mind néked étked lészen, torkodon alámégyen.

Ott a nap soha nem süt rád, világosságot sem ád,
Lesz temérdek sötétségben, élsz örök rettegésben,
Mások pedig  nyomorultak, s Istentől elfordultak,
A pokolbéli seregek olyanok, mint az éjek.

Lángoznak ugyan a tüzek, és szörnyűképpen égnek:
De jaj, fényleni nem tudnak, csak égetni tanultak.
Égetnek pedig untalan, jóllehet táplálatlan:
Örök taplójok nékiek a kárhozottak lesznek.

S voltak-é inkább ily tüzek, kik ily taplókkal éltek ?
Vagy micsoda láng szikrázott, égetvén ily bokrokot?
Külön kévékben köttetnek ez tövisek, s úgy égnek,
De csak égnek, s meg nem égnek, sem meg nem emésztődnek.

Tüzeket hinti méreggel Ennyo, mint friss vízzel,
Együtt égvén a kárhoztak, egymásra agyarkodnak,
Egymást fogokkal mardossák, rútul nyúzzák, szaggatják,
Erynnis ezt csak kacsagja, a Pokol Királynéja.

Tantalusnak kévánsága, gyümölcs s  víz között kínja,
S hogy Sysiphus hegyre követ szüntelenül hengerget;
S hogy Prometheust sas rágja; másokot más kín bántja.
Ezek csak elmék messzéi, Pokol kínjának képi.

Kik itt megkeresztelkedtek, s keresztyénül nem éltek,
Ez szent és felséges névnek jól meg nem feleltének,
Kik a keresztségnek vizét bűnnel megferteztették,
Ezek nagyobb kínt szenvednek, s többi közül kitetsznek.

A frissen lakozó dúsok, bíbor-, bársonban járók,
Kik éh Lázárt meg nem szánták, de ebeket hizlalták,
Megszáradott nyelvvel kérnek egy csepp vizet, s nem lelnek;
Ábrahám sem ád egy cseppet: szomjú, vond bé nyelvedet.

De reménled, hogy tágulást ott a kínokban találsz?
Heába; nőnek azok is, miket itt szenvedtek is,
Egész testedben íz nem lesz, kiben magán kín nem lesz,
Nem fő, nem láb, nem szív, nem máj, nem ér, nem bőr, ki nem fáj.

Ott amaz vidám szemfények, mint sebes égő tüzek,
Vagy ráró szemhez hasonlók, vagy mint csillag, ragyogók,
Kertek helyett s képek helyett, játék és táncok helyett
Nézni fognak ördögöket, kormos szerecseneket.

Oroszlányok ordítása, füleknek tompítása,
Undok medvék bömbölési, fejeknek csábítási,
Ott vége lesz a lant szónak, Orpheus hárfájának.
Hallatik Pluto nótája, jajgató muzsikája.

Cocytus tó büdös szaga lészen orrod illatja,
Iszonyatosb büdösségek a tűzben égő testek.
Balzsamumban gyönyörködök, mirha- s pézsmával élők,
Büdöskőnek s nyüves dögnek illatjával tóköznek.

Bujáknak szívét gyullasztja tüzes szuroknak lángja,
Torkosok gyomrokat rágják, kígyók fel s alá járják,
Gyenge étkeknek ízei mérges kígyók epéi,
Gyümölcsös tálak teteit gömbölyű pókok ülik.

Elefántcsontból rótt ágyak ülővasakká váltak,
Melyeken mint tüzes vasat, verik az átkoztakat
A pokolbéli kovácsok, Brontesek, Cyclopusok,
Tüzes pörölyök és fogók tompulnak s olvadoznak.

Azonban míg így veretnek ez míhelyben a lelkek,
A kénköves üstök forrnak, rézkádak, vasfazakak.
Több számtalan sok edények, ónnal, rézzel téliek.
Láncról függnek serpenyők is, szurok forr azokban is.

Ez számtalan kínzás után és szenvedések után
Más edényekbe vettetnek, s újonnan gyötörtetnek,
Ó, halhatatlan éltetek, Pokolban kik így égtek,
Hamvig égnek s felépülnek, s meg élnek, hogy égjenek

Halljátok-é ezt, bűnösök? Halljátok s jól értitek,
Mindazáltal a bűnöknek soha véget nem vettek.
Hanem mind mennynek s mind földnek nehézségére éltek,
A mennyet akkor vesztitek, mikor a földnek éltek.

Jaj néktek is, egyháziak, püspökök, papok, pápák:
Valakik szent tisztetekben el nem jártatok hiven,
Kik megferteztetett kézzel bántatok a szentséggel,
Ti is Plútónak papjai lesztek és áldozói.

Jaj tyrannus királyoknak, Drako maradékinak,
Kik tartományt tartományhoz és országot országhoz
Foglaltok! ördög serege, fene kegyetlensége;
Mindazokból mit nyertetek? egy puntni volt kincsetek.

Jaj néktek is, képmutatók s hízelkedő csélcsapok,
Kik minden színben öltöztök, jót s gonoszt egynek mondtok,
Mert szoros kapcára juttok, Prometheussal laktok,
Levonjátok ott álorcátok, elfogy alakosságtok.

Jaj a gyöngyös nyakszirteknek, bogár ganéj köntösnek,
Jaj pávafarkú hölgyeknek, Juno nemzetségének,
Ültettek tüzes székekben, Pluto zeccel székében,
S porcogván alatt tűzetek, tüzet tűzzel éltettek.

Jaj néktek is, Narcissusok, csifra s fonyoka ifjak,
Kiknek fodorított hajók, szakállok és bajuszok.
Tüzes kéményt fog sepreni szakálltok, s tisztítani,
Medusa fűzi hajatok, gorgonesek bajusztok.

Tinéktek is jaj, pénzgyűjtők, zsobrák fösvényen élők,
Philargyria fiai s  Euclio unokái,
Kiktől egy fillyért vagy becset egy szegény sem kérhetett,
Őrizni fogják kincsetek Árgusok, de ti égtek.

Jaj néktek is, bordély tartók s buja személy kerítők,
Leány erkölcsű rút ifjak, szüzességrontó nyalkák.
Mezítelen lesz testetek, kénköves tóban égtek,
Tisztátalan edényetek, tüzes kő födeletek.

Jaj lopóknak s orgazdáknak, jaj mások fosztóinak,
Kiknek sokszor a Laverna, lopók Istenasszonya
Megengedett; de Aeacust megcsalnotok nehéz volt,
Prédátokat ez kirakja, s magatok lángban rántja.

Jaj néktek is hashízlalók, heliogabalusok,
Kik tömlőkkel duskát isztok, fél ökröt versben esztek;
Cerberusnak pervátája lészen torkotok szája,
Gyomrotok Lethen patakja itatja és áztatja.

Jaj, jaj néktek is, fondorlók, perpatvar-, gáncsforralók,
Kiknek szívek öszveveszés és hamis perlekedés,
Testetek megnyúzattatik, béletek kivonatik,
Úsz a Pokol véretekben: magatok úsztok tűzben.

Jaj, jaj új hit hirdetőknek s általkodott fejeknek,
Kik tudván az igazságot, vallják az hamisságot,
Mert miként ők válogattak a hitben s mást s mást mondtak:
Úgy Pokolban más s más kínnak táplálóivá válnak.

Jaj néktek is, pogány népek, kik hamis Istent hisztek,
Bacchust, Mársot, Mercuriust, Jupitert, Junót, Venust;
Mert Pokolban meglátjátok, égvén mint égnek azok,
Ott Jupiter miként dörög, s veletek tűzben görög.

Jaj ezerszer és többször jaj, ezerni ezerszer jaj,
Valakik a nagy Istennek törvényét megszegtétek,
Mert már  megítíltettettek, örök tűzre vettettek:
Ah! égni fogtok végetlen, míg Isten Isten lészen.

Heába, mert föld megvetett, Mennyország kirekesztett,
Isten szava kimondatott, a Pokol megnyittatott,
Megköttettél, elkárhoztál, reménségböl elfogytál,
Örök örökkévalóság benyelt, nincsen orvosság.

Forrás: Magyar költők a 17. században, I, kiad. Komlovszki Tibor, 735–742. Katolikus népszerű versgyűjteményekben szereplő középkorias, Nyéki Vörös-ös naturalisztikus Pokol-leírás a jámbor hívek rémítgetésére. Forrásként Komlovszki Holl Béla kéziratát adja meg; a később megjelent RMKT XVII, 15/a kötetbe azonban ez a vers nem került be. Így a szerzőről, forrásokról nem rendelkezünk információkkal. A szöveget érdemes összevetni Fiátfalvi György unitárius Pokol-versével.