Mindenekfölött embernek elsőben lelkére, annakutánna böcsületire kell jó gondot viselni

Most mások örömben virágzó kertekben kedvekre sétálnak,
Jártokban beszélve s nyájassan trécselve egymással múlatnak,
Nevetnek, kacagnak, semmin sem búsulnak, s nagy frissen vígadnak.

De én szegény fejem, se napom, sem éjem, úntalan bánkódom,
Egyedül rekesztve s az vasban heverve törődöm s aggódom,
Nincs, ki hozzám szóljon, s engem vigasztaljon, méltán szomorkodom.

Éhezni nem szoktam, mást is jól tartottam – s koplalás éheztet,
Kenyérnek csak íze s Latorcának vize soványan tengődtet,
Főtt étek szagával, még csak illatjával senki nem is értet.

Őszülve s törődve, gyötrődve s epedve képes hát aggódnom,
Lankadva s bágyadva, éhezve s koplalva illendő búsulnom,
Öldöklő sorsomon s kemény rabságomon méltó szomorkodnom.

Tekintve kétfelé s akármennyi felé senkit nem láthatok,
Egy jó barátommal s egy jóakarómmal egyet nem szólhatok,
Mástul is felölök, mert csak magam ülök, semmit nem hallhatok.

Bezártak, bécsuktak, s ablakot sem hadtak szoros erkélyemen,
Éhen koplaltatnak, s vasbanverve tartnak, búbánat szívemen,
Rabságomnak sorsa s lábaimnak vasa nagy teher fejemen.

Nem szabad embernek (egyszóval senkinek) énhozzám bejönni,
Engemet se látni, se megvigasztalni, s rajtam szánakodni,
Könyörülő szívet, se pedig jókedvet énhozzám mutatni.

Egyet ha ki szólna, s engem vígasztalna, vennék gyanóságban,
Labancnak mondanák, árulónak fognák, s tennék árestomban,
Sőt nemcsak megvetnék, még meg is büntetnék, s vernék talám vasban.

Örül de valaki, légyen az akárki, az én rabságomnak,
Böcsülete lehet, nagy gratiát nyerhet azzal ő magának,
Érdeme, hitele, előmenetele van is olyanoknak.

Nemegyszer gondoltam, sokszor is forgattam magam elméjében,
Lennék ha töröknek, pogány ellenségnek az ő tömlöcében,
Ennyi bosszontásom, volna-é tartásom mostohább kezekben?

Láthatnám az napot, valaha talám ott emberrel szólhatnék,
Kávém és főtt étkem lenne talám nékem, s friss eget vehetnék,
Engednének gyónnom, és meg is áldoznom, ha papot kaphatnék.

Reám fenik fogokat, látom, agyarokat igen köszörülik,
Elepedésemet s megemésztésemet nem is keserülik,
Akarnák, gondolom, ma lenne halálom, s kínomat örülik.

Nem vétettem annyit, hogy szenvedjek ennyit, úgy tartom magamban,
Nem öltem társomnak, apját s anyját másnak, éltem napjaiban,
Az praedán sem kaptam, s más javát sem dúltam, ha mód volt is abban.

Kell tehát ennyire s illy szörnyű ínségre vajon miért jutnom?
Vétkemért, bűnömért, hívságos éltemért, bizonnyal kell tudnom.
Tudom, de Munkácsban, mintsem hogy pokolban, jobb nekem kínlódnom.

Áldott légy, Istenem, ki ezt megösmérnem adtad malasztodat,
Nem érdemelhettem, mert sokszor vétkeztem, ily nagy irgalmadat,
Nem érdemlem, tudom, ha jól gondolkodom, ily kegyes voltodat.

Azért, hogy bűnösre s rám, érdemetlenre nyújtád kezeidet,
Bűnömöt nem nézve s vétkem sem tekintve adád kegyelmedet,
Örökké imádom, s háladással áldom szentséges nevedet.

Csudálhatom tehát, hogy elmém nem nyughat, mert nincs min búsulnom,
Záport szemeimbül s hullott könyveimbül nem kell árasztanom,
Ügyemnek súly sorsán s lábaimnak vasán sem kell sóhajtanom.

Látom, hogy örömben, mintsem törődésben méltóbb inkább lennem,
Enyhődött szívemre s csendes életemre most kezdettem lépnem,
Találtam nyugtomat, nem tudom gondomat, s bútúl sem kell félnem.

Istennek szolgálva s irgalmát is várva most könyöröghetek,
Rút sok vétkeimrül, én sok büneimrül kesergést tehetek,
És így mostanában penitentiában csendessen élhetek.

Kegyelmét Istennek, jót ád rab fejemnek, naponként várhatom,
Elmémet kordélyban s világi hívságban immár nem futtatom,
Lótva avagy futva s héában koslatva magam sem fárasztom.

Irigyimnek mérge, se kegyetlensége fejem nem érdekli,
Ólálkodó lese, se dühösködése most nem is kerüli,
Gondolom rabságom, mert nyomorúságom senki nem irigyli.

Oltalmára másnak gondot már magamnak most nem kell viselnem,
Nem kell ilyenekben, se több effélékben búsulnom s epednem,
Dolgaimnak folytát s magamnak is nyugtát nem kell hát megvetnem.

Oly karban volt sorsom, Füleken lakásom, kárban kellett esnem,
Tett esküvésemet, jól tudom, hitemet nem kell felejtenem,
Vagy hogy mindenemnek, vagy böcsületemnek vesztét kell szenvednem.

Illendőbbnek tartom, s méltóbbnak alítom vesztét mindenemnek,
Sanyarú rabságát s ily sanyarúságát nyomorult fejemnek,
Élve mintsem frissen lássam keservesen sérelmét hitemnek.

Lelkemnek keresni s üdvösséget nyerni lehet az rabságban,
Nem kell többre vágynom, se többet kívánnom széles e világban,
Istennek juthassak, s hogy boldogulhassak ő szent országában.

Forrása: RMKT XVII, 16., kiad. S. Sárdi Margit, 19. sz.
A sorok kezdőbetűi összeolvasva a címet adják ki.