Koháry István (1649–1731)
Talán ő lenne legméltóbb a magyar metafizikus költő címének elnyerésére. "Mint füst, mint pára, mint elenyésző árnyék, mint por és hamu, mint lekaszált fű, töredéken nádszál, avagy mint leszakasztott virág, levágott ág, mint elromlandó üveg, mint sebesen forgó szél, jégen épített ház, víznek buborékja, embernek éppen ollyan világon élete: enyészik fogy, múlik, oszol, elfújatik, szárad, fonnyad, hervad, törik, romlik, elfut, eldől, elfoly és nagyhamar, szaporán, hirtelen, sokképpen, nagykönnyen, óránként, naponként, szüntelen, sok ízben véletlen, igen gyakorta reméletlen, száma nélkül ugyan szemeink láttára úntalan semmivé válik." Szinte összegzése költészetének ez a tautológiákkal túlzsúfolt mondat. Nem olyan bombasztikus, mint Nyéki Vörös Mátyás, nem akar ijesztgetni, számára az emberi élet mulandósága nem a hívők ijesztgetésére, elképráztatására szolgáló inventio, hanem bölcseleti axiómává sűrűsödött létélmény. Különös módon Koháryt ugyanúgy a fizikai bezártság élménye vezette el az élet álomszerűségének élményéhez, mint Calderón drámájának hősét, a börtönbe zárt lengyel királyfit, Segismundót. (Emlékeztetőül: a darab elején Basiliót, a királyt egy jóslat arra inti, hogy születendő fia vérengző természetű fenevad lesz. A fiút ezért emberektől elzárva egy toronybörtönben őrizteti. A darab során több alkalommal drámai változás áll be helyzetében: félállati sorból a trónusra kerül, majd vissza börtönébe; Segismundo királyfi úgy hányódik egyik valóságból a másikba, hogy sohasem tudhatja, mikor van ébren, s mikor álmodik: "…Mi az élet? Őrület. / Mi az élet? Hangulat. / Látszat, árnyék, kábulat. / Legfőbb jói: semmiségek; / Mert álom a teljes élet, / Holmi álom álma csak!")
 |
1649-ben született Csábrág várában. A család bárói rangot viselt: ez az igazi arisztokrácia "előszobájának" számított. Apja Koháry István honti főispán és füleki kapitány (ezeket a címeket fia örökli majd), az anyja Balassa lány. A jezsuiták nagyszombati kollégiumában tanul, de nem elégszik meg főnemesi társaihoz hasonlóan a középfokú végzettséggel, 1662-ben beiratkozik a bécsi egyetemre. Egy évvel később, amikor Zrinyi Miklós meglátogatja az akadémiát, Koháry az, aki a hallgatók nevében latin beszéddel üdvözli. Az egyetemen egyébként is kitűnt tehetségével, a bölcsészeti baccalaureatus (BA) megszerzése után a teológiai karon folytatta tanulmányait. Több alkalommal nyilvánosan disputált (ez nagyjából a mai doktori védésnek felel meg). A disputáció nyomtatott téziseit személyesen nyújtotta át az uralkodónak (I. Lipót), aki jóindulatán túl egy 200 aranyforintnál is többet érő aranylánccal ajándékozta meg. 1667-ben befejezi az egyetemet, és átveszi a füleki várkapitányságot (apja három évvel korábban egy török elleni ütközetben életét veszíti). Ebben a tisztében kitűnt lelkiismeretességével és udvarhűségével. Thököly hiába próbálta ajándékokkal és ígéretekkel megnyerni magának. A várat több ízben is megvédte a portyázó kurucoktól. 1682-ben azonban török és erdélyi csapatokkal megerősített jelentős sereg szállta meg a várat. Két hét ostromgyűrű után a védők Koháry tudta és akarata ellenére megegyeztek Thökölyvel a vár feladásáról. A szabad elvonulás a várkapitányra nem vonatkozott, őt Thököly lefogatta és magával vitte Munkács várába. (El kell ismerni: elfogásával megmentette attól, hogy a törökök felkoncolják.) |
A metszeten Koháryt látjuk. A kép 1720 körül készülhetett; a felirat szerint Carolus Wilhelmus Brand Nagyszombatban készült festménye nyomán metszette Bécsben egy bizonyos Johann Anton Pfeffel. A PIM képtárában található egy beállításában a metszettel megegyező olajfestmény, ez azonban aligha lehet Brand eredetije. Meglehetősen provinciális kivitelezésű munka (Koháry tömzsi gnómnak látszik rajta), valószínűbb, hogy a metszet alapján készített későbbi másolat. A kecskeméti piaristák is őriznek egy – sokkal színvonalasabb – Koháryról készült festményt, az azonban inkább már 19. századi munkának tűnik.
Visszatérve Koháry fogságára, mivel most sem volt hajlandó a kurucok oldalára állni, Thököly három éven át fogva tartja. Gyöngyösi István, aki Koháry közeli ismerőse, a neki ajánlott Rózsakoszorú előszavában a következőt írja Fülek megvételéről és az utána következő fogságról:
Noha látván az ellenség az várbélieknek erősen kezdett körmösködését, és azzal sokaknak halálos megkarcoltatását, s népének szaporodó veszedelmét, ha tovább is hasonló férfiságát mutatta volna az maga és lakóhelye oltalmában, alig tett volna több próbát ottan maga nagyobb veszedelmére az pogány, hanem felszedvén sátorait, továbbment volna onnét. De az gonosz meghasonlásnak veszedelmes férge esik végre közikben, és annak hamar szárnyára kelő bogara megvesztegetvén elébbeni egyes értelmeket, elállonak végtére Nagyságod mellől: az várnak fegyverrel tovább való oltalmának ellent mondanak. Azután erőszakot tévén az vár feladását ellenző, oltalmazását pedig vérének végső cseppe kifolyásáig félben hadni nem akaró Nagyságod eltekélettségén, az ellenség kezében adták azt és azután szemek láttára Vulcanusnak áldozzák.
Ó, mely keserves lehetett Nagyságodnak annak az helynek szomorú füstét nézni, azkit Nagyságod majd minden végházaknál dücsőségesebbé tett, sok jövevény vitézlő renddel szaporított, az vitézi regulának jó rendiben tartott, sok költségében álló épületekkel ékesített, és azki másképpen is régtűl fogvást az török végházak délcegségének erős zabolája, az újságkövető magyarok szilajságának megrekesztő korlátja, felséges urának tekéletes szolgája, az királyi tárházas bányavárosoknak, sőt azok egész tartományának oltalmazó őrállója, az országnak egy erős bástyája, az vitézség és törvényes tudomány pályáját űző ifjaknak nevezetes oskolája, egynehány nemes vármegyéknek székes helye, sok úri fő- és nemesi rendeknek kedves hazája vala, és ez az egyenetlenségnek gonosz férge miatt ily véletlenül elvesze, porrá s hamuvá léve.
Ezaránt lévő Nagyságod fájdalmas keserűsége ág-bogosodhatott abbúl is, hogy midőn mások, az várnak kondíciós feladása után békességesen maradnának, Nagyságodnak annak lobogó üszögét jól meg sem engedék nézni, hanem szomorú szemlélésétűl elragadván, elsőben Regéc, azután Munkács, Tokaj és Ung váraiban vivék; és azokban esztendőknél tovább terjedő holnapok alatt, minden társaságtúl magányosan rekesztő, konyhai mosadékra hozatott zavaros vízzel, lovászok praebendájára süttetett száraz kenyérrel sanyargató; az mindenek szolgálatjára teremtetett Nap fényének világosságátúl elfogó, sovány ebédét és tisztuló szükségét egy helyben végeztető, az levegőégnek tikkanó rekedtségébűl, az régi szemétnek nedves penyészébűl származott dohossággal szédelegtető, és ugyanabbúl szaporán tenyésző szőke és barna hangyáknak gyakor serkengetésekkel nyughatatlanító, végre majd halálos betegséget nemző, és másféle sok nyomorúságokkal teljes rabságban tarták Nagyságodat. Azmelyben sok volt ugyan ennyiképpen lévő kesergetésének tövise; de talám az sem volt az többinél gyengébben sértő, hogy azon kénos remeteségében az külső dolgokban (akiknek folyásátúl függhetett szabadulásának reménsége) semmit nem lehetett érteni Nagyságodnak.
Azon raboskodásának idejében volt pedig Bécsnek mind megszállása, mind az töröknek onnét gyalázatos elszaladása; Esztergamnak, Újvárnak, végre Budának és más helyeknek is az pogány kézbűl, s annak jobbágysága alól Kassa városának is kivétele: azmelyekben süketnek és vaknak lenni mely keservesen eshetett annak, azki azoknak dolgátúl várhatta szabadulását, elgondolhatja akarki. Bokrosodhatott azonban onnét is rabságabéli kénos nyomorúsága, hogy jóllehet minden vigasztaló híreknek bé volt előtte az útja vágva, és azoknak hallásátúl elrekesztetett Nagyságod, de azmikkel szomorítani lehetett, azoknak szabados menetele lévén hozzája, adják értésére kedves öccsének, Kohári Jánosnak is rabbá esését, és édesanyjának is halálát: azok mellett, visszaforgatván az külső dolgoknak valóságos folyását, az Hold apadását töltének, fottát újultának; az Sas terjedő szárnyait csonkultnak, erős körmeinek élesült horgait tompáknak, ennek majd az égig nevekedő dücsőségét földig lenyomattatottnak, annak földhöz vert szerencséjét az egeknél járónak teli torokkal hirdetvén azvégre, hogy azok hallásával annál inkább szomoríttatna, szabadulása reménségében megcsüggedne, és urához való hűségének állhatatos voltában megtántorodna Nagyságod. De nem bírhatnak az habok, akármint ostromolják is azt, az erős kőszállal, az szelek az mozdulhatatlan tölgyfa törzsökkel; tűz az tiszta arannyal, pöröl az igaz gyémánttal; Nagyságoddal az sok nyomorúságoknak terhe, azmelyet az sok halálos fenegetések, azkik között nem könyörgött, nem félt, nem rettegett...
A rab Koháry számára a költészet imaginárius színpad, amelyen elmúlt életének kellemességeit vonultatja fel. Római zarándoklatán megcsodált szökőkutat ("fontanát"), emlékezetes vadászatait és (éhségét felejtendő) egykori vendégségek pazar lakomáit.
Visszagondolásra – mindenre, amit csak a szabadság adhat – a börtön volt a legfőbb késztető. A börtönköltészet ihletforrása a képzelgés és az emlékezés. A gazdag képzeleti kínálatból hadd ragadjam ki Koháry István nagyszabású gasztronomikus költeményét: Embernek ételében mértékletesnek kell lenni… A teljes cím csak öt sorba fér el, maga a vers 61 háromsoros hosszú szakaszból áll. Írta „Munkács kővárában” az 1683. esztendőben. A vers foganásába természetesen a folyton felpanaszolt éhség is belejátszott. Ez a Koháry-vers a börtönben elképzelt lakoma apoteózisa, s tipológiailag olyan versek mellé állítható, mint a vadászat vagy a farsang megidézése (Ne hagyjuk magunkat…, Haj, ki bánat, elöljütt farsang…), s részben olyanokkal is rokon, mint az ivásban mértéktelenek kárhoztatásának vagy a zenehallgatásnak a versbetétei (Igen szép dolog minden félelem nélkül…, Minden világi jókat…). Koháry képzeletbeli lakomája voltaképpen szintén csak versbetét: több mint negyven szakaszból állítja ki a lakomamegidézést. A moralizáló cím (Embernek ételében mértékletesnek kell lenni…), a verskezdet és a verslezárás a Koháry-életfilozófiának megfelelően a mértékletességre és a sors változékonyságába való belenyugvásra int. A lakomabetét azonban olyan érzékletes, annyi teremtő erővel készült, hogy elfelejtjük az életfilozófiát. Már a hangütés rendkívül közvetlen. A magyar lírai enteriőrnek ama két pólusa közé illeszthető, amit Rimay a „Légyen jó idő csak, fecske száll házamra” derűs bizalmával, Faludi a Szakácsének meghitt életképével képvisel. De akár németalföldi életképfestészetet is virtuális párhuzamul rendelhetnénk a Koháry-verskezdéshez: „Elhajlott már délrül, az óra is egyrül, konyhám nem füstölög, / bézárta a szakács, tűzpadon nincs forgás, csak a macska gömbölög, / ételnek mint adja jó ízét, s mint hagyja, feje nem gőzölög.” A képzelet hirtelen mindent megelevenít: a macskát elkergetik a konyháról, a szakácsnak tizenkét asztalra terítendő ebédet kell készítenie. Legalábbis így képzeli a kenyéren és vizen tengődő fogoly, eltökélvén, hogy „bujdosó elméjében” déli tizenkét órakor asztalhoz ülhet. Ami a „bujdosó elme” szüleménye, azt a fiktív lakomát kell Kohárynak hihetővé tennie. Harmincöt strófán át ezt teszi, és egyszer sem „szól ki” a versből. Ott ülünk vele az egyik asztalnál, s kapkodjuk fejünket szédületünkben, ahogy elénk önti, ami „szem-szájnak ingere”, s mit „száz szolga hord, hogy nézni is tereh”. Ha jól számlálom, ezt a fergeteges étel- és italkatalógust százféle hús, hal, gyümölcs, zöldség, bor és üdítő gyümölcslé alkotja. És a különféle ételeket és fogásokat még nem is említettem: pánkétom, zsemlye, meleg leves étek (legelső fogás), sült (második fogás), nagy pástétomok (harmadik fogás), pástétomba becsinált vad, hal és szép friss madarak, étel gyengéje, újság zsengéje (utolsó fogás); édességek: cukor, confect, piskóta, lictariom (lekvár), marcapán, tortáták. Mindebből a Bécsben is divatos olasz konyhát reprezentálja az osztriga, a csiga, a narancs, a citrom, a pomagránát, a cifrált saláta, az olasz gesztenye, a füge, a narancsos, a citromos, a vernaccia bor és a lemonada. Koháry diákkorában is Bécsben vett citromot édesanyjának. Olasz kifejezéssel utal arra is, hogy ő nem vágyódik holmi „specialéra”, különös fűszerszámra. A trombitások által ebéd után „egy versben” elfújt „szép paxaméta” ugyancsak olasz zenei fogalom: a passamezzo megfelelője, kétütemű tánc. A madársült kedvelése szintén jellemzi az olaszok étkezését, s Koháry versében is megsütendő madárkák függenek „az pálcán aprón ispékelve”. A borok között pedig – egy olasz lexikonnal szólva – a „tüzes, erős, fanyar, bársonyos” vernaccia az „igazi borelőkelőség”.
Az átmenet a moralizáló tanulságba a 40–41. strófa: itt még négyszer ismétli, mint valami mulatónóta-sort: „Vígan lakjunk, vígan!” Aztán váratlanul kiderül, hogy mindez „elme főzte étek”: az egészet csak elképzelte. Húszstrófás bizonysága következik a dolgok „tartásom szabta” elviselésének, a lelki csendességben való megnyugvásnak – aztán a legutolsó sorban váratlanul crescendóval mégis a kulináris élvezetek előjátéka, a kóstolás tolul költőnk cserepes ajkára; ebben a versben igazán csak így fejezheti ki szabadságvágyát: „és csak azt kévánnám, hogy megkóstolhatnám az szép szabadságot”! (Kovács Sándor Iván)
Koháry költészetét két poétikai különcség jellemzi: az akrosztikon és a kronosztikon. Az elsőnek minden bizonnyal mnemotechnikai szerepe volt. A tömlöcben papír és írószer nélkül, fejben alkotta meg verseit és azokat memorizálta, megtanulta addig, amíg alkalma nem nyílott őket lejegyezni. A memorizálást segítő eljárás, hogy a sorok kezdőbetűi függőlegesen összeolvasva értelmes szöveget adnak. Ha ezt a szöveget jól megjegyezte, akkor az már emlékeztetőül szolgált ahhoz, hogy az egyes sorok milyen betűvel kezdődnek, és a kulcsszöveg kompozíció terjedelmét is egyértelműen kijelölte. (A 16. században ezt az eljárást a szerzői copyright rögzítésére használták, vagyis a szerző a saját nevét, esetleg a szerzés körülményeit rejtette el a versfőkben.)
Az akrosztikon olyan felirat, amelyben a számértékkel rendelkező római számokat összeadva egy bizonyos összeget, többnyire a dátumot megadó évszámot eredményez. Egy példa Kohárytól:
HoL egYszer s hoL Másszor kIfaragott s öszVeszeDett, rongYábUL LeIrt fŰzfaVersek
L + Y + L + M + I + V + D + Y + V + L + L + I + V + V = 1726
Koháry egy kis trükköt alkalmaz: az Y-t két I-nek fogja fel, és 2 értékkel szerepelteti. Az öt értékű V-vel egyenértékű az U és ékezetes verziói (ÚÜŰ) is. Fontos szabály, hogy a szövegben minden számértékkel rendelkező karakter számít. Keresztrejvény-fejtéshez hasonló bíbelődés árán lehet ilyen szövegeket alkotni – ha van sok ráérő időnk.
Bár 1680-as évek közepén, fogságában kezdett verset írni, különös módon csak közel negyven év múlva, nyugdíjba vonulása után kezdett foglalkozni művei kiadatásával. Ironikus módon most sem tudja saját kezével leírni verseit, az Eger mellett szerzett sebe megbénította jobb karját, a hivatalos iratokat is csak a nyakában hordott kis pecsételővel tudja hitelesíteni, az írnivalót titkárának diktálja.
Az első verseskönyve a szerző által előtérbe helyezett narratíva szerint, a közlést a címbe emelve, a fogság alatt írott verseit tartalmazza: Sok óhajtás közben, ínség viselésben, éhség szenvedésben, keserves rabságban, Munkács kővárában szerzett versek (Hely nélkül, 1720). 1726-ig még négy további füzet követte. Ezekben részben korábbi verseit, részben öregkori költeményeit adta közzé. Ezeket szerénykedő módon "fűzfaverseknek" nevezte, a versszerzésre használt kedvelt szava, a "koholás" szójáték saját nevével (kohol = 'kovácsol'; a kohó szóval áll kapcsolatban; a szónak ma inkább 'hamisít' jelentése van). Beszédes, kronosztikonos kötetcímek: Sokféle kereszttel elkeseredett embernek kikoholt verse; Elvénült embernek búsuló gondolati vagy hogy inkább életének végérűl elmélkedési. Az idős Koháry rigolyás, szigorú agglegény lehetett. Tetemes vagyonából számos egyházi intézményt alapított és támogatott. 82 évig élt, szinte az összes rokonát túlélte. Végrendeletében majdnem egész vagyonát, 1 millió aranyforintot, kegyes célokra hagyta.
Tartalom
Keserves rabságban szerzett versek
Üdőnk múlatására ... verseinket koholjuk
A szerencse forgandó voltárúl
Vasamnak csörgése...
Fölyhők szakadása s tenger áradása...
Most mások örömben...
Mi édes hazánknak...
Elméje embernek nem nyugszik...
Valaki Istenben bízik, az soha meg nem csalatik
Embernek ételében mértékletesnek kell lenni
Valaki kardot köt oldalára, vasat várhat az lábára
Az lobogó tűznek...
Amivel kéntelenek vagyunk, örömest s jószívvel cselekedjük
Nyúlászat, vadászat...
Elmúlik világban minden hívságok hívsága
Az ezerhatszázban...
Rabságban heverve ... koholt versek
Jobb részét kenyeremnek...
Ez világot senki által nem élte...
A meggyükerezett rabságos bánatnak ... elterjedett ágain kinőtt fűzfa versek
A Kegyes Olvasóhoz
Vasban vert rabnak bús elmével, fáradva versekben vett sétálása
Linkek
Koháry a Spenótban (Bán Imre)
Pedro Calderón de la Barca: La vida es sueño
A gyöngyösi Koháry étterem (ingyenreklám)
A Koháryak családfája
Jelenits István: "Ez világot senki által nem élte..."
Kovács Sándor Iván: Kecskemét mecénása. A költő Koháry István, Forrás, 2000/2
Irodalom
Thaly Kálmán, Gr. Koháry István naptári jegyzeteiből, TT, 1878.
Greguss Ágost, Koháry István, Koszorú, 1863, 577–580, 601–605.
Angyal Endre, Koháry István, a barokk ember, Vigilia, 1937/3., 83–86.
Varga Imre, A magyar barokk költészet egy változata. Koháry István börtönköltészete, ItK, 1973, 501–551.
Vértesy Miklós, Koháry István kronogramjai, FK, 1973.
Szelestei Nagy László, Pongrácz Imre leírása a Vatikánról az 1670-es évek végén, Vigilia, 1985/8.
Kovács Sándor Iván, „Ételt az asztalnok s italt a pohárnok” = K. S. I., Eleink tündöklősége, 1996, 101–120.
Győri Orsolya, A Gyöngyösit imitáló Koháry István, Iris, 1996/1–2., 70–74.