Ez világot senki által nem élte, sem kedvére mindenkor, bú nélkül nem élte

Ez világ csak szállás, életünk búsulás, nincsen boldogságban,
zsellyérül világban élvén vagyunk búban akarmi sorsunkban,
világon örökség, tellyes gyönyörűség, nincs semmi dologban.

Illik tekintenünk, szemünkre fel vennünk sorsát nagy Sándornak,
láb alá tapodta, s erejét rontotta Darius királynak,
arany koronáját s királyi pálcáját elnyerte magának.

Győzedelmes volta világot elfolyta, s hajtá hódulásra,
országinak száma s világ birodalma hozta de sok búra,
tündöklő fölségét s minden dücsőségét juttatta halálra.

Sok volna számlálnom, most mind elő hoznom kinek-kinek dolgát,
elmúlt állapotját s azokban bánatját s nyelt bújának horgát,
napjai éltében kit-kit mert veszélyben a szerencse forgat.

Kedvünkre kényessen, lehetünk nagy frissen egy szempillantásban,
jöhet gond fejünkre, búsulás szívünkre más szempillantásban,
az vigasság mennyi, búbánat tízannyi éltünk napjaiban.

Látjuk az szegénynek bánatját szívének, hogy nincs uraságban,
tudjuk, gazdagoknak van gondja uraknak része búsulásban,
a szegénynél többre, vágynak mert mindenre magok pompájában.

Látván ifiakat, bús indulatjokat eszünkben vehetjük,
nézvén öregeket, nagy gondos terheket jól megösmérhetjük,
ekképpen az vének eleget törődnek, könnyen elhihetjük.

Mérész jó vitézek, kiknek erős kezek, dücsőségben élnek,
ellenség határát, feldúlják táborát, gazdag prédát nyernek,
lesektül de tartván, szerencsét próbálván, bú nélkül nincsenek.

Tanulva törődik, sokszor szomorkodik deák oskolában,
e szerint prókátor, nyerte pörit bátor, allegatiókban,
sokképpen törődnek, papok is elhűlnek galléros subákban.

Ekét tartva szántó, szérőn az nyomtató nagy sokat aggódik,
mívelve s metélve, szőlőjét nem szedve gazdája törődik,
kalmár kereskedve, szép keveset nyerve s kárt vallva bánkódik.

Erdőket vadászók s vizeket halászók vadászva s halászva,
déli álom után, jó lakás el múltán dőzsölők sétálva,
vetve kockájokat s vesztve jószágokat korhelyek játszódva.

Éneklő kántorok s borivó kajtorok untig dorbézolva,
rendesen nótálók, lantolók s hárfálók halkan muzsikálva,
ékesen táncolók s nagy frissen ugrálók szép táncokat járva.

Mind egyig búsulnak, törődnek s aggódnak, vagy egyszer, vagy másszor
ingyen sem reménylik, mikor búval telik szívek egynéhányszor,
nevetnek némelykor, sírnak hamar olykor, s elepednek sokszor.

De sem az vigasság, sem az szomorúság sokáig nem tarthat,
ember ez világban mert semmi dolgában soká nem maradhat,
nem messze az halál fejünk föliben áll, s tűlünk nem távozhat.

Kell hát miért kapni, világhoz kapcsolni magát az embernek,
oly sok fáradságot, terhes nagy gondságot szerezni szívének,
ragadnak bennünket, egy órában minket más világra visznek.

Búsulnunk rosszakon, vigadnunk az jókon, úgy látom,  nem méltó,
vége van az rossznak, s vége van az jónak, könnyen átlátható,
nincs soká örömünk, sem örök gyötrelmünk, megtapasztalható.

Élnénk ha kedvünkre, örökké kényünkre, lehetne vigadni,
lennénk ha kínokban, örök fájdalmokban, illenék búsulni,
különben vígságot, sem szomorúságot nem kell nagynak vélni.

Üdő forgásában s az víz folyásában, mely hamar elmúlik,
lekaszált virágnak, levele zöld ágnak mely hamar elhullik,
nemkülönben éltünk, ez világon létünk az halálra válik.

Éltünknek, kedvünknek, szomorú ügyünknek az halál véget vét,
mind nagy méltóságot, mind szegényt, gazdagot lábai alá vét,
ezüstre, aranyra, gyöngyökre s gyémántra soha szemet sem vét.

Lelkünket, üdőnket, illik hát éltünket Istennek szentelnünk,
tűrő csendességgel, lelki békességgel ügyünket viselnünk,
ez árnyékvilágot s világi hívságot szükség meg is vetnünk.

Link: Jelenits István elemzése a versről

Forrása: RMKT XVII, 16., kiad. S. Sárdi Margit, 28. sz. (A Szövggyűjtemény II. olvasata.)