Vasban vert rabnak bús elmével, fáradva versekben vett sétálása

(1-200. strófa)

1. Hosszas rabságomnak midőn unalmában,
Futtatnám elmémet mostoha sorsomban,
Keserült szivemnek nagy sok bánatjában,
Jutottam egy kertben gondolkodásimban,

2. Melyben valahová az ember tekintet,
Külömb külömb féle újságot nézhetett,
S mindenütt magának jó kedvet vehetett,
Sok szép virágot is kedvére szedhetett.

3. A Zöld Rosmaringnak s az piros Rósának,
Feir Liliomnak s az kék Narcissusnak,
Megy szinü és sárga teljes Ivolyának,
Spikinárddal együtt az Levendulának,

4. Gyenge, szép illatú, felnőtt Gelzaminnak,
Sok színben öltözőtt, kinyílt Tulipánnak,
Nagy öreg szekfünek és Hyacinthusnak,
Majoránna, Pésma s más több jó virágnak

5. Külömbözö színe szememet elkapta,
Illatja s jó szaga orromat elfogta,
S engemet majd mintegy éppen meg újíta,
S rabságom bűzébül csaknem kitisztíta.

6. Ott a Labyrinthust láttam nem messzire,
Amelyben Theseus akadván vesztére,
Juta jól eszemben, tévelygett mennyire,
És onnan miképpen szabadult el végre.

7. Ariadna ötét amidőn megszánta,
S vezető cérnáját nékie nyújtotta,
Egy cérnaszálon is nagy könnyen kihúzta
Feje veszélyébül, s kiszabadította.

8. Gondoltam, ha volna ollyan Ariadnám,
Kinek olly cérnáját én is ha kaphatnám,
A Fölséges Istent érette imádnám,
S velem jó tételét holtomig hálálnám.

9. De nyilván jól tudom, szűk az fejir holló,
Annak is ő szárnyát elmetszhetné olló,
Segítene engem most bár csak Apolló,
Fűzfa versem lenne rythmushoz hasonló.

10. Laurusbul köthetném ékes koszorúmat,
Phcebus sem vetné meg olly ajándékomat,
s könnyen leirhatnám én sétálásomat,
S kiábrázolhatnám bús gondolatimat.

11. Az virágok közül azalatt egy tóhoz
Jutottam, s érkeztem némely iffiakhoz,
Akik éppen akkor fogtak halászathoz,
Én pediglen keztem az hajókázáshoz.

12. Kerületit éppen mind az egész tónak
Elfogta rakása egy kőfolyosónak,
Melynek alján s fölin mind egyre jártának,
S akkor is páronként sokan sétáltanak.

13. Nagy szép mulatóhely közepe tájára,
Húszonnégy faragot márvány köoszlopra,
Vala felépitve cifra olasz fokra,
Bóltozatja pedig szép stukaturára,

14. Mely drága festékkel vala bétarkázva,
S Apelles kezével volt ottan leírva,
Régente Icarus miként szabadulva
Veszté szárnyát s magát igen bátorkodva;

15. Daedalus ellenben midőn szép módjával,
Okos félelemmel röpült szárnyaival,
Maga rabságábul bölcs találmányával
Mint nyert szabadulást szép okosságával.

16. Elgondoltam ottan, hogy ha repülhetnék,
S még egyszer valaha szárnyamra kelhetnék,
Bátorkodva többször veszélyben nem jutnék,
S az veszélyt kerülve szabadon járhatnék.

17. Jól láttam azonban mind az halászokat,
Mind pedig a tóban úszkáló halakat
S úszkálva röpdöső, szép, fejír hattyúkat
És a pézsmaorrú tengeri kacsákat.

18. Úszott ott a viza tokkal, galócával,
Lazac angvillával, csuka az márnával,
Kecsege pozárral, söreg az harcsával,
Süllő, keszeg, kárász, Jászhal is compóval.

19. A Tóhoz nem messze láttam Cédrus fákot,
Gyenge hebánumfa nött fiatalokot,
Azoknak ágai tartottak árnyékot,
S beboltoztak egy szép Cyprusfa hajlékot,

20. Melyet gyenge szellő mind untalan jára,
S mivel fujjásában ért fák ágaira,
Lassú zúgásával juta az hajlékra,
S ejtette zúgását majd mintegy nótára.

21. Ottan függő képét leirt Pólusnak
Gyengén emelgette és szép Zephirusnak
S közöttök süvöltő, haragos Eurusnak
S haragossan fújó, kemény Boreásnak.

22. Eurus Boreással Jeneás gállyáját
Miként ostromlotta, hogy elhagyá Tróját,
Láttam ott leirva szörnyű háborúját
S háború Tengernek rettenetes habját,

23. A melybül üdövel, fölötte későre,
Sok veszéllye után juta csendességre,
S reménysége szerént kívánt partot ére,
És annakutánna éle jó kedvére.

24. Gondolám magamban, rabságos ügyembül
S engemet ostromló, fent forgó szélvészbül,
Még talám valaha fejem veszélyébül
Szabadulok én is Isten kegyelmébül.

25. Azalatt, szellőzve hogy ott meg pihentem,
Pihenésem után megint odébb mentem,
Citrom s narancsfák közt elébb-elébb léptem,
S Pomagranát fákot igen bőven értem.

26. Ez fáknak ágait gyümölcsök levonta,
Kedves, jó izével magát áhitatta,
Leszakasztására embert únszollotta,
És meg kóstolását majd mintegy kévanta.

27. Más több gyümölcsfákot sok volna számlálni,
Minden jó gyümölcsfát lehetet ott látni,
Láttam is, mint erdőt, szépen zöldelleni,
S maga neme szerént bőven gyümölcsözni,

28. Melyéknek az alját pasit borította,
S annak szép zöldségét viola elfolyta,
Setétes színével homályosította,
És a sok gyöngyvirág világosította.

29. A fölit pediglen sok madár röpdöste,
Némely részeiben majd éppen ellepte,
S maga módgya szerént fészkét építette,
S éneklö nótáját társával kezdette.

30. Nagy vígan éneklet stiglic pintyőkével,
A kanáli madár az fülemilével,
Örvös galamb pedig együtt gerlicével,
Még a pellikán is maga nyösténnyével.

31. Valamint a fákot nem győztem számlálni,
Úgy a madarakat sem győzöm nevezni,
Melyek ottan kezdtek frissen énekleni,
S engem nem kevéssé meg vidámítani.

32. De egy madarásznak hallam sípolását,
Sipólva követé madarak szóllását,
S láttam, soknak szerzé a lépre szállássát
És mind lép veszöstül földre lehúllássát.

33. Elhagyák azonnal éneklő szovokat,
Mivelhogy elsőben kitépé tollokat,
S csak nem ugyan töbül elmettzé szárnyokat,
És kalitkájában béveté azokat.

34. Meg szűnt mindeniknek előtti jó kedve,
S hogy ha szemeinek nem húllott is könyve,
Jól meg magyarázta ő meg némult nyelve,
Véletlen rabságán szomorodott szive.

35. Én is elgondolám hasonló esetem,
A kö kalitkában majd akképpen estem,
S noha meg némulva ki nem beszélhetem,
De meg könyvezhetem, sött meg is könyveztem.

36. Ki volt a madarász, elmém átláthatja,
Mi vala ő sipja, jól elgondólhatja,
De meg némult nyelvem azt ki nem mondhatja,
Sem ennél több szóval nem magyarázhatja.

37. Ez ily gondolatok zavarván elmémet,
Majd fel háboriták csendesült szivemet,
S csak nem mind elronták szerzet jó kedvemet,
S alig hogy bánatban nem hoztak engemet.

38. De az fák közt folyó patakot tekéntém,
Úszó halaira szemeimet vetem,
A parton sétálva búmat elfelejtém,
S a szomorúságtúl magamot meg mentém.

39. Menyhalnak, kophalnak sokságát csudáltam,
Kövihal bövségén igen álmélkodtam,
A sok szép pisztrángot csuportonként láttam,
S öregét azoknak kézzel is foghattam,

40. Melyeket némelyek szák hallóval fogtak,
Némelyek pediglen az horogra csaltak,
Avagy hogy meg vetett varsában hajtottak,
S idejeket töltve kedvekre mulattak.

41. Ellenben némelyek, a szép csendes víznek
Lassú folyásában kik gyönyörködtenek,
Szép, hives árnyékban midőn förödtenek,
Ott a fördés közben rákászni keztenek.

42. A partra szaporán hanták a sok rákot,
S noha sokszor a rák megcsipte újjokot,
De a rákkal együtt fogtak menyhalakot,
S azért nem érzették semmi fájdalmokot.

43. Őrajok vigyázva vém észre azalatt,
Hogy igen szeretik sokan a menyhalat,
Melynek az ő mája igen kedves falat,
Meg is raktak azzal egy nagy öreg tálat.

44. Láttam ott, a vizet miként zurbékolták,
Sárját felkeverve miképpen zavarták,
S a zavaros vizben hamaréb találták
Menyhalnak öregét, s könnyebben foghatták.

45. Gondoltam, sorsomat csendes folyásában
Mostoha szerencsém zavara valóban,
Ahhoz képpest én is talám mostanában
Foghatok menyhalat zavaros voltában.

46. Mert Menyhalat abban könnyen találhatok,
óránként szenvedve naponként foghatok,
Ínségem konyháján fel is tálalhatok,
S én specialémnak nagy méltán tarthatok,

47. Minthogy bár ne légyen patakbéli menyhal
Békességes tűrés, de jó Mennyeihal,
A ki azt meg fogja, avval él és meghal,
Ö végső óráján örvendetes hirt hall.

48. Ilyen halászatot a mely halász tészen,
Meg becsülhetetlen jutalma van készen,
S jó halászatjáért bövséges bért vészen,
Sört még ő maga is Mennyei hal lészen.

49. Mind ezek mikoron elmémben forgottak,
Nagy jó reménységgel engemet tápláltak,
Nem kevés örömet én szivemre hoztak,
S magam rabságában meg is vigasztaltak.

50. Juték azon közben egy szép lövő házban,
Mulattanak sokan ott az puskázásban,
S igen mesterkedtek tárgy irányozásban
S a tárgyon tett célnak megtalálásában.

51. Odajutásomkor lőtt aki legelöl,
Oly fö puskás vala, ellőtt a tárgy mellől,
Lőtt aki másodszor, a tárgyot job felöl,
És aki harmadszor, találta balfelöl.

52. Őket lövésekben többen is követték,
S midön puskájokat az tárgyhoz sütötték,
Azoknak módgyára lövéseket tették,
Hól felyül, hól alul s hól oldalt ejtették.

53. Kilencen a tárgyot rosszúl irányozták,
Mivel hogy fölötte messzire hibázták,
Tizenketten pedig minthogy meg találták,
Azt véltem magamban, hogy azt jól célozták.

54. Azonkivül tize a jó puskásoknak
Éppen feketéjét ő feltett tárgyoknak
Meglőtte, s ellötte a szegét is annak,
S nagy jó kedvet szerze az tárgymutatónak,

55. Aki midőn hamar a lövést megnézte,
Mingyárt a tárgy körül táncólását kezdte,
Futosva s ugrálva kedvét jelentette,
Csak nem azt gondoltam, hogy eszét vesztette.

56. De ő azon közben fütkározásával
Nékünk jelét adta s futó ugrásával
S ugrásában ejtett szokott formájával,
Hogy a lövés esett igen jó módgyával.

57. Azalatt csuportra s együvé állának,
Valakik a tárgyhoz együtt hibáztanak,
S egy festett kis tárgyot tettek fel azoknak,
A melyet neveztek hibázok tárgyának.

58. A tárgy találóknak más tárgyot rendeltek,
De a feketében valakik belőttek,
Azoknak is megint külömb tárgyot tettek,
Melyeket nagy szépen mind be is festettek.

59. Három ezüst kupát s tiz aranyat ahoz
S ugyan annyi zászlót mindenik kupához
S egy-egy kecskebakot mindenik zászlóhoz
Tettek ajándékul mind az három tárgyhoz.

60. De még azonkivül ezüst medencével
A föb ajándékot s egy arany gyűrűvel
S igen szép, aranyos, nagy, ezüst csészével
S gelzamin illatú, szép egy pár kesztyűvel,

61. A másikát pedig egy ezüst órával
És ki vert munkával cifrázot kannával,
Szép zöld rosmaringbul kötőt koszorúval
S gyöngyel bőven füzött, ékes bokrétával

62. Megszaporították és megjobbították,
A lövések szerént intézték, s fundálták,
S kiknek lövéseket legjobbnak találták,
Dob, trombitaszóval azoknak osztották.

63. A feltett ajándék sokat ért, úgy láttam,
Melynek ugyan árát én fel nem számláltam,
Ki mit s miképpen nyert, áztat sem vigyáztam,
A festet tárgyokat mert inkább vizsgáltam.

64. Azoknak egyikén palmafa volt irva,
Mely noha teherrel meg is vala nyomva,
De a teher alatt feljebb állapodva
Mintegy nevekedet, szép árnyékot tartva.

65. Írtak a másikra, amint jút eszemben,
Egy szép feir hattyút úszkálva az vizben,
Lőtt melyet egy puskás minthogy csaknem főben,
Úszkálása közben volt haldosó félben.

66. Egy Phoenix madarat irtak harmadikra,
A mely porrá válik jutván halálára,
De viszont madárrá változik sokára,
S üdövel porábul reá is kél szárnyára.

67. Megint elgondóltam sorsát rab fejemnek,
Melynek noha súllyá örömét szivemnek
Megnyomta, s elnyomta mivoltát kedvemnek,
De nevelte ágát türö csendességnek.

68. Légyen ámbár ollyan, mint a levágott ág,
Melyre minden ember reá tapod, és reá hág,
S noha a nagy inség untalan hozzám vág,
Szüntelenül reám hág, s engem majd ősze rág,

69. De miként az hattyú, ha halálát várja,
S midön elközelget ő végső órája,
Akkor vagyon, s hallik éneklő nótája,
S ő éneklésének legszebb is az hangja,

70. Nem külömben én is átláttam magamban,
Midőn halálomat várom rabságomban,
S az Istent óhajtom nyomorúságomban,
Énekszóm nótája most legszebb hangjában.

71. Mert noha némelykor vigan éneklettem,
Midőn tudni illik szabadságban éltem,
S dúdolnom szabadon igen szépnek véltem,
De annak hivságát immár megösmértem.

72. Megösmértem azt is, Istent óhajtásom,
Rabságos sorsomban tett foházkodásom
Hogy rendesebb nótám, mint sem dúdolásom
Vagy vigan laktomban követett zajgásom.

73. Nem kel hát hajtanom semmit az Ínségre,
Hosszú mivoltával bár elhozza végre
Ma holnap az halált az én rab fejemre,
Indithat azzal is engemet örömre.

74. Mert bár porrá tegyen az halál engemet,
Nagy jó reménységgel hiszem Istenemet,
Magához fogadgya én bűnös Lelkemet,
És fel is támasztja porrá vált testemet.

75. Hogy igy gondolkodtam, jutottam továbbra,
Kő padimentumos egy hosszú szép útra,
Melynek igen tiszta pádimentumára
Reá szólgált, de nem ért az napnak súgára,

76. Mert zöld borostyánfa két felöl felnöte,
Magos ágaival árnyék alá vette,
Sürü levelével meghivesitette,
És az gyenge szellő gyakran söpörgette.

77. Oldalát pediglen a zöld borostyánnak
Elfogta szép rendi nagy köoszlopoknak,
S kifaragott képe pogány Császároknak
Igen ékesité hosszát azon útnak.

78. Ez úton sétálva mentem az vad kertben,
Volt sok szarvas melyben ennyéhány seregben,
Sétáltak falkástúl Dámvadak egy völgyben,
S járt a nyúl és róka ott lévö ligetben,

79. Melynek mély árkában vala berekesztve
Külömb csuportonként a farkas és medve,
S nyalta maga talpát a medve bömbölve,
Futosot a farkas orditva s ügetve.

80. Igen szép volt nézni nyúl bogdácsolását,
A ravasz rókának fürkésző járását,
Szeled Dámvadaknak edgyütt sétálását
És a szarvasoknak sebes nyargalását.

81. De bezzeg nem tetcet farkas orditása,
Lohogva s dobogva ügető futása,
Vérszopó medvének bömbölő morgása
S rút, otromba talpán tett nyalakodása.

Melyek egy bokorban meg vonták magokat,
S azokhoz nem meszsze láttam heuzokat
S közelre hozzájok nyesteket s nyusztokat.

83. Láttam ugyan ottan abban az árokban
Tigrist a párduccal lenni barátságban,
De egy nagy, vad bika éppen akkor tájban
Volt az oroszlánnyal erős bajvívásban.

84. Szörnyű vala nézni, miként viaskottak,
Egy mással küszködve vér tajtékot fújtak,
S noha ugyan olykor egymástul elváltak,
De megint sebessen együvé rohantak.

85. Bikát az oroszlány meggyőzte elvégre,
Mihelen pediglen lecsapá a főldre,
Azonnal mingyárást mene tüle férre,
S nem tapoda földön heverő testére.

86. Ugyan természete minden oroszlánynak
S ő természetével ékesült vadaknak,
Ha valamit egyszer a földre lecsapnak,
Földön hevertében arra nem tapodnak.

87. Láttam ott azontúl egy nagy elefántot,
Húszonkilenc embert hátán hordozhatót,
S tizenötöt könnyen orrán eltarthatot,
Foghatot az mellyel, s ölhetet, s vághatot.

88. Megedgyezet szépen az Unicornissal,
Nem is ellenkeztek ketten ök egy mással,
De az Unicornis az Rinocerossal
Mintegy ingerkedet öklelő szúrással.

89. Ez vadakat nézve elmém elgondolta
Azok természetit, s tekintve visgálta
Tulajdonságokat, forgatta, s altlátta,
S igen álmélkodva fölötte csudálta.

90. Mert a fenevadak együvé férkeznek,
S ő nemek félével nem is ellenkeznek,
Megalkusznak szépen, s edgyességben élnek,
Tört pediglen soha egy másnak nem vetnek.

91. De ember emberrel tartja bajvívását,
Sokszor is öldökli barátját és társát,
S ha végben viheti földre lecsapását,
Nem sokszor követi Oroszlány szokását.

92. Mentem a vad kertbül, s értem egy forrásra,
Nagy mesterségessen rákot fontanára,
Melynek elfolyt hire messze sok országra,
Jártak is messzünen annak csudájára.

93. Épitették áztat alabástrom köbül
S jól kipallérozott, szép márvány kövekbül,
S folyt ott az viz szépen cifrázot csévékbül,
Öntöttek melyeket Velencei rézbül.

94. Ott az alabástrom, mint az hó, fejirlet,
Mint a Csöppentett vér, a márvány vereslet,
S néhúl pettyegetve mintegy feketéllet,
S réze a csévéknek, mint az arany, fénlet.

95. Ottan a Neptunust ösz, nagy szakállával,
Hosszú, három ágú, hegyes villájával,
Tengeri csigábul edgyütt lovaival
Kicsinálták szépen csuda nagy munkával.

96. Neptúnushoz közel egy felöl Nymphákat
Másfelöl pediglen láttam syrenákat,
Letették az melyek drága násfájokat,
S úgy látszott, hogy mintegy mosták orcájokat.

97. Azokhoz nem meszsze Diána mosódot,
Amelyhez Actaeon mivelhogy vágyódot,
Igen ólálkodva feléje lopódot,
S fejének vesztére melléje vonyódot.

98. Azontúl továbra voltak satyrusok,
Kiknek ellenében látszottak Faunusok,
Volt kürtölő Triton, kedves Trombitások
S magokhoz hasonló ékes Musikások.

99. Arion is ottan mintegy musikálva
Alabástrom köbül ki vala faragva,
S ő musikálását az halak halgatva
Körüle valának, éppen reá bámulva.

100. Bámultak miképpen haiak Armnra,
Vigyázván rendessen musikálására,
Akképpen bámultam én a fontanára,
Csuda mesterséggel tett csinálmányára.

101. Mert ottan a vizet ha meg eresztették,
Sokféle virágnak formájára vették,
És azoknak szinét fejiren festették,
S magok mivoltában szépen kiképzették.

102. A viz is némelykor szivárvány módgyára
Vévé s hajtá magát annak szarvaira,
Némelykor pediglen igen nagy magosra
Lövödött, ennyihány sok kopjányira.

103. Tantalus almáját szépen lebegtette,
Tytius kányáját fel-felrepítette,
Néha sysiphusnak kövét emelgette,
Galatéá s Biblis szemét könyveztette.

104. Ott hamar esöt is mingyárt indítottak,
Olykor igen sebes záport bocsátottak,
S ólykor lassú, csendes esőt lajhásztattak,
S mind alul s mind felyül könnyen támasztottak.

105. A támasztott esö állapodást véve *
S garádics formára csinált Conchát érve
És annak fölirül az aljára esve
Egy tengert áraszta untalan csöpögve.

106. Lassú csöpögéssel csendesen folyása
S csendes folyásával szép halkan zúgása,
A Conchát esdekve zúgó csattogása
S Neptúnus eleiben terjedet jutása

107. Inditá Lovait sebesen úszásra,
Serkenté magát is serény vigyázásra,
Megőszült szakállát ejté habozásra,
S nagy hegyes villáját felveté vállára.

108. Tritont is inditá az Trombitálásra,
A saryrusokat nagy frissen ugrásra,
Nymphákat pediglen szép, ékes, friss táncra
És a Faunusokat Nymphákhoz futásra.

109. Látták jól Syrenák Nympháknak szökését,
Kezdek azért ök is magok éneklését,
Ellenben de Biblis kezdé kesergését,
S éppen vizzé válva tette könyvezését.

110. Kezdte Tantalus is almáját kapdosni,
Tytiusnak szivét kányája szaggatni,
Kövét sysiphus is hegyre hempergetni,
S mindénik nagy szörnyű kinnyait példázni.

111. Diána pediglen magát haragitá,
A vadász Actoeont szarvassá forditá,
És maga ebeit mihent reá huszita,
Ötét kegyetlenül mind elszaggattatá.

112. De Ariont Delphin hátára felvette,
S tenger veszélyébül kévánt parthoz vitte,
S ottan igen szépen ötét le is tette,
És musikálását mintegy meg köszönte.

113. Mindezeket látva nagy sokat gondoltam,
S magam gondolatit sorsomnál forgattam,
Az költött példákban alkalmasint láttam,
S igaz valóságát sokban tapasztaltam.

114. Gondoltam elsőben, Árion ha volnék,
Búmnak habjai közt addig musikálnék,
Miglen ólly Delphinre én is reá találnék,
Kinek könyörülő kedvében léphetnék.

115. De azt is gondoltam, ember búsultában
Nem foglalja magát az musikálásban,
Nincs is helye annak szomorú sorsomban,
Delphint sem találnék bánátim árjában.

116. Olly szerencsém nincsen, mint volt Orpheusnak,
á ki Zengésével ő pengő Lantjának
Mozgatta köveit kemény kőszikláknak,
S magához hajtotta ágait az Fáknak.

117. Meg nem mozdithatom én a kösziklákot,
Hozzám sem hajthatom a zöldellő fákot,
Kiknek a szerencse emelte ágakot,
És fent repülésre nevelte szárnyakot.

118. Tehát Arionnak nem kel Citherája,
Orpheus lantjának sem kel pengő hangja,
Se pedig másoknak szép, hangos hárfája,
Zengő virginája s ékes musikája.

119. Mert puszta malomban nem kel hegedülni,
Olly heában ottan nótát s táncot vonni,
Valamely héában süketnek beszélni,
Kinek mesét kétszer nem szoktak mondani.

120. Actaeon módgyára vagyon én esetem,
Noha Dianának soha nem vétettem,
S ha vadászatomban némelykor követtem,
Azzal haragjában, tudom, hogy nem estem.

121. Nem mondom, ebeim hogy engem szaggattak,
De szóiga társaim tülem elállottak,
S a kikkel jót tettem, nyelvekkel mardostak,
Másokat is, tudom, hogy reám húszitottak.

122. De minthogy Actason nem sokat gyötrödöt
Nyavalyás voltában, sokat sem sinlödöt,
Rövid kinnyaiban szive megenyhödöt,
Minthogy ő élete hamar végezödöt,

123. Maga ebeitül elszaggatásárúl
Háború elmémre s az ő példájáról
;.:;«. nem vettem annyit fel, mint Tantalusérúl
És ő szája előtt lebegő almárúl.

124. Mert a szép szabadság lebeget előttem,
S aztat immár egyszer éröven viseltem,
Söt ugyan elhidtem, hogy kezemmel értem,
De Medea miatt kezembül ejtettem.

125. Ezt midőn én elmém eszemben jutatja,
...; Tytius kányáj a szivemet szaggatja,
Sebeim fájdalmát untalan újitja,
S minden jó kedvemet bánatra forditja.

126. A bú, bánat kövét élőmben görditi,
És én velem együtt áztat emelgeti,
Sysiphus módgyára hegyre hempergeti,
S engemet fárasztva magát is megsérti.

127. Söt magát megsértve megszakaszt engemet,
S maga sérelmével szerzi gyötrelmemet,
S mivelhogy nem bocsát szivemre örömet,
Megunatja velem keserves éltemet.

128. Mert az hosszú inség szivemet elfogta,
Mint sebes, nagy zápor, mindenütt elfolyta,
Vagy mint csendes esö, éppen mind áthatta,
S keserves csöppeit szemeimre hozta.

129. Ez illyen csöp vizet nem könnyű elnyelni,
Söt azt is mondhatom, nehéz meglábolni,
S hogy ha ember nem tud belőle kiúszni,
Mint szörnyű örvényben, el szokott sillyedni.

130. Galatéa s Biblis példánk lehet ebben,
á kik sóhajtozva keserült szivekben,
Mint háború tenger örvény mélységében,
Sillyedtek, s elvesztek az ollyan csöp vizben.

131. Mind a kettő minthogy midőn sóhajtozott,
S fölötte mód nélkül sokat siránkozott,
Csöpögve veszélye annyira származót,
Sóhajtó sírással csöp vizzé változót.

132. Hogy azért valahogy a sok könyvhúllással,
Vizzé ne változzam én is sóhaitással,
Avagy hogy ne légyen nagy sok búsulással
Veszéllyé fejemnek és elbódúlással,

133. Gondoltam továbbá szerencse forgását,
Sok rossz után ollykor jóra fordulását,
S minthogy látta elmém sokszor változását,
Változó voltában kapta nyugovását.

134. Ha még satyrus is üdövel vigadhat,
Rút, mord, komor kedve meg vidúlást kaphat,
Talám bús szivem is jó kedvére juthat,
S keserves bánatom örömre fordulhat.

135. Egy kürtölő Triton trombitálásának
Meghallott zúgása hoz kedvet Nympháknak,
S alkalmatosságot szerezhet Faunusnak,
Hogy Nymphát kaphasson ő maga társának.

136. Hivságos gondoknak tülem elválása
És csendes életre vált ügyemnek sorsa,
Világ hivságának kipraedikállása
S árnyék múló jóvá fülemben zúgása

137. Tehát énnékem is jó kedvet szerezhet,
S poenitentiámnak tartására vihet,
S hogy arra mostanság elég üdöm lehet,
Azon bizony méltán én szivem örülhet.

138. A magányos élet de hogy én szivemet
Meg ne szomoritsa, s ne rontsa kedvemet,
Társot kel keresnem, a kivel üdömet
Élve meg ne únnyam unalmas éltemet.

139. Úgy látom azonban, s veszem jól eszemben,
Hogy táncoló Nymphát rabságos ügyemben
Nem szükség keresnem egyedül éltemben,
Elugranék kedvem frissen szökésében.

140. Kesergő Nymphára van nékem szükségem,
Á ki általlátván én keserűségem,
Rajtam szánakodva légyen segétségem,
S velem keseregve vigasztaljon engem.

141. Békeséges tűrést szerezvén magamnak
Mint szép ékes Nymphát tarthatom társomnak,
Útját is hághatom poenitentiámnak,
S tövis közt szedhetem szépét az rósának.

142. Nem halván syrenák kegyes éneklését,
Se csalárd világnak sok hizelkedését,
Testem sem érezvén ő kinyesztetését,
Nem félem Rósának meg sértő tövisét,

143. Melyet válogatva én azmidön szednék,
Sürü tövis közt is könnyen szakaszthatnék,
S egyet azok közül igen szépnek látnék,
S magamnak választva bokrétámban kötnék,

144. Változék Nymphává kötött bokrétámban,
Békességes tűrés vala ez Nymphában,
Csendesen szenvedést ábrázolt magában,
S követet rendesen minden dolgaiban.

145. Mindgyárt meg szerettem, s mátkámnak edzettem,
Én kedves Nymphámnak s társomnak neveztem,
S mivelhogy azonnal magamévá tettem,
Holtomig magamot hozzá köteleztem.

146. Nem is jó embernek csak egyedül élni,
Ezt én rabságomban elkezdettem hinni,
Jó tehát nékem is jó társra szert tenni,
S magamhoz hasonló segítséget venni.

147. Minthogy azért immár van nékem is társom,
S annak szerelmében lehet nyugovásom,
Elvéltem magamban, nem megvetö sorsom,
Lehet már jókedvvel üdö mulatásom.

148. Szünnyék éhez képest szivem sóhajtása,
Távozzék messzére minden búsulása,
Szemem könnyhúllását többé ne is lássa,
Van mert vigasztaló kedves Nympha társa.

149. Én szivem Nympháját ha meg nem útálja,
S igazán szeretve magához kapcsolja,
A búbánatban is örömét találja,
S Barát táncnótáját nagy vigan dúdolja.

150. Mert a bánat ötét ámbár óllykor érje,
De edgyütt Nymphámmal lesz annyi ereje,
Hogy a bút eltörje, avagy hogy eltűrje,
S türö szenvedéssel vigasságát nyerje.

151. Jókedvvel vigadva a bút elfelejti,
Agyarkodó voltát felejtve megveti,
Kelletlen, rósz izét könnyen elnyelheti,
S mint vasat struc madár, meg is emésztheti.

152. Mert valamely könnyen mélységes örvényben
Neptunus lovai úszhatnak tengerben,
Melyek nem is laknak a csekély vizekben,
Mert nem lenne részek úszó frissességben,

153. Bánat keservében olly könnyen úszhatik,
Kedves, édes Nymphám kedvére lakhatik,
Söt a bú árjában hajóvá válhatik,
Melyben az én szivem csendesen nyughatik.

154. Hegyes, háromágú búbánat villája,
Úgymint ínségemnek szúró kópiája,
Sanyarúságomnak hegyesitett árja,
Hosszú rabságomnak igen erős zárja.

155. Hogy nyugovásában szivemet ne sértse,
S ágai hegyivel meg ne sebesítse,
És a sebek által meg ne keserítse,
S fejemet bóditó veszélyben ne ejtse,

156. A megmondott villát szivemtül forditja,
S ágainak hegyit untalan tompitja,
S meg tompításában ő magát fárasztja,
S ekképpen szivemet naponként nyugtatja.

157. Méltó hát örülnöm Nymphám társaságát
S hozzám szerelmének igaz valóságát
S abban végig való szép állandóságát,
Mert meg nem útálja én fejem rabságát.

158. Söt noha rabságom feszitö keresztfám,
De mivelhogy arról rósát szed én Nymphám,
Elhitette velem, hogy rósa termő fám
S arrúl szedett rósám lehet drága Násfám.

159. Ez drága Násfának árnyékán nyughatni,
S árán Menyországot nem egyszer vehetni,
S noha Menyországban be nem lehet vinni,
De oda is könnyű ágain felhágni.

160. Soha ezt az Násfát én meg nem vetettem,
Minthogy a keresztet mindenkor becsültem,
Ahhozvalóképest kétségben nem vettem,
Szeret engem Nymphám, tudom jól, s elhidtem.

161. Én is meddig ötét igazán kedvelem,
Tudom bizonyosan, el nem szökik tülem,
S csak egy lépésnyire sem mégyen mellölem,
Söt rabságomban is megmarad énvelem.

162. Torzomborz szakállom meg nem irtóztatja,
Realiájtott fejemet ő el nem taszitja,
Kedvetlenségével se meg nem koppasztja,
Noha már azt a bú majd megkopaszitja.

163. Vigasztal engemet keserves ügyemben,
Orvosol sokképpen hosszú sinlésemben,
Erösit, gyámolit erőtlenségemben,
S ő segítségével vagyok még életben.

164. Enyelgő életem naponként tengődik,
S mivelhogy Istenhez lelkem fohászkodik,
Kemény rabságomnak terhe könnyebedik,
S úgy látom, üdövel Ínségem enyhödik.

165. Mert ámbár húlljanak könyvei szememnek,
S mint Fontána vize, nem gyönyörködtetnek,
Mert csupán mint esö, orcámon csöpögnek,
S mint nagy sebes zápor, sürüen görögnek,

166. De nékem azokbul jó fördöt készitnek,
Melyben gyógyíthatom fekéllyét lelkemnek,
S lemoshatom mocskát én rút bűneimnek
S undok ocsmányságát hívságos éltemnek.

167. Tehát nem ártalmas szemem könyvhúllása,
S tett bünömöt lelkem ha azokkal mossa,
Kristus vére által lészen tisztulása,
S fel hat az Istenhez tett fohászkodása.

168. Bár szintén csöppei húllot könyveimnek
Kertbéli virágot nékem nem képeznek,
S nem ejtvén szivárványt szarvat nem emelnek,
S orcámon lefolyva magosra sem mennek,

169. De hogyha szívbéli töredelmességgel,
Gördülnek bünömrül tett keserűséggel,
Tudom, eget érnek ez illy mesterséggel,
S táplálják szivemet a jó reménységgel,

170. Mely midőn szivemet meghatja, s eljárja,
Nem árt akkor semmit a búbánat árja,
Sem pedig reá forró keserűség lángja,
S hosszú sinlésben is nincsen nyavolyája.

171. És miként az esö az eget tisztitja,
Földnek keménységét áztatja, s lágyitja,
Mezőt zöld pázittal szépen beboritja,
s az fáknak ágait meg virágoztatja,

172. Úgy könyvem hullása szivemnek hivságát
Tisztitja, s elmossa hivság kévánságát,
Lágyitja, s megrontya kemény gonoszságát,
S a bűnben követett megátalkotságát.

173. Zöld ágát fenntartja az jó reménységnek,
S elboritja szennyét rabságos éltemnek,
s árnyék alatt tartván sorsát rab fejemnek
Neveli virágát türö szenvedésnek.

174. Ez virág szálai az rabság szennyében
Gyükeret verhetnek, mint ganajos földben,
Könnyen elágaznak sanyarú ínségben,
S jó szagot szereznek a büdös tömlöcben,

175. Melynek jó illatját gyakorta szagolva,
S csöppönként vett vizét elégszer kóstolva,
Sőt az orcámot is azokkal megmosva,
Megázott orcámon átláttam száradva.

176. Elsenyvett, s elfogyott mivolta erőmnek,
És mint a viz, elfolyt jobb része éltemnek,
S valaminthogy folyta hamar van az viznek,
Olly hamar van fotta és holta embernek.

177. Menék a forrásrúl nagy szép nyári házban,
Melynek igen ékes, friss palotájában
Nagy sokan valának üdö múlatásban,
S idejeket tölték sokféle játékban.

178. Egy helyen némelyek egymással kockáztak,
Hozzájok közelre más helyen kártyáztak,
Némelyek pediglen zöld táblán jádzottak,
S azokhoz nem messze mások ostábláztak,

179. Kiknek ő játékát sok ideig néztem,
S az kockázók mellet ugyan le is ültem,
Hogy forog a kocka, jól eszemben vettem,
S változó forgását könnyen megösmértem.

180. Könnyű akárkinek az kockát elvetni,
S annak vetésében szerencsét próbálni,
De bezzeg mesterség hatra fordítani,
S a vakot mindenkor nehéz elkerülni.

181. Hoz hatot az kocka sokaknak sok izben,
S ha vakot nem látnak elperditésében,
övék a nyereség, vannak olly hiszemben,
S igen képtelenül örülnek szivekben.

182. De mihent valahogy hatrúl fordul vakra,
Jó kedvek is fordul azonnal bánatra,
Változik örömök, s jutnak búsúlásra,
S elhadgyák magokat sokszor majd halálra.

183. Nem újság pediglen, azt vélem magamban,
Hogy vakot is mutat kocka forgásában,
Mert hat alat vagyon vak is a kockában,
S érkezhetik ollykor hatnak az nyomában.

184. Az minthogy ellenben el kell azt is hinni,
Némelykor viszontag meg szokott történni,
Talál vakrúl hatra az kocka fordulni,
S eziránt senkinek nem kel kételkedni.

185. Hogyha kinek tehát kockája az hatrúl
Elfordúlt, s leesett maga is a pólcrúl,
Lehet reménységben kocka forgásárúl,
Talám véletlen is hatra fordul vakrúl.

186. Aki egyébaránt jádsza az ostáblát,
Kocka vetésében ha olykor vakot lát,
Nem köpi kockára haragjában nyálát,
Ki sem szokta tépni ő feje hajszálát.

187. Minthogy ostáblázva vakot vetésében
Adatik jobb módgya olykor az kötésben
Avagy hogy pediglen a verekedésben
S az maga fáinak el-kiszedésében.

188. Mert vak szerencsére némelykor az vaknak
Több hasznát veheti, mintsem hogy az hatnak,
S ha láthatja vakját vetett kockájának,
Örül, mint a kóldús a fényes garasnak.

189. Mosolyogva néztem én ennek példáját,
Az ostáblázók közt pergetve kockáját
Abban tartá egyik maga galibáját,
Hogy soká nem látá kockájának vakját,

190. Melyet mihent látá, kezdé kacagását,
Egy öreg, vén lúddal biztatta is társát,
S nem soká halasztván a lúd megadását
Be is teljesité maga fogadását.

191. Én ugyan nem hallam a lúd gágolását,
Adák de az kinek, annak ő zajgását
Hallottam valóban s nagy sok pattogását
És a kocka ellen tett zúgolódását,

192. Kit én éppenséggel elúntam hallani,
S nem győztem, megvallom, eléggé csudálni,
Mért kel oly kordélyban annyit zembelödni,
S oly haszontalanul a kockát feddeni.

193. El is mentem onnan, s odébra fordultam,
És a kártyázókhoz midőn eljutottam,
S nálok egy ideig hogy megállapodtam,
Miképpen kártyáztak, azt is megvizsgáltam.

194. Pikétet, Quindecit csendesen jádzának,
Gazda s lengyel páson nagy sokat zajgának,
Brunyit s lepsomprecset sokszor kiáltanak,
Contrát is magok közt gyakorta mondának.

195. Szinelve s tromfozva és a két elsőre,
Három utóisóra s ollykor pedig szinre,
Történt az is ollykor, a négy igyenesre
Elegen eleget nyertek szerencsére.

196. Viszontag némelykor hogyha egyet mondtak,
Nagy jó tromfokra is elégszer pótoltak,
Melyre való nézve sokan csak pásoltak,
S majd kész nyereséget múlóan bocsáttat

197. Hárman többi közöt jádzának trizákot,
S a kártyára szántak teli pénz iszákot,
Ugyan el sem hagyák addig az játékot,
Még ki nem pusztiták pénzekbül magokot.

198. Forgott a szerencse közöttük sokáig
Majd egyenlőképpen s alkalmas ideig,
Egymást ennyihányszor húzták-vonták untig,
Egy de végre pénzét elveszté mind fottig,

199. Aki minthogy látta üresült iszákját,
Szóigáit szóllitá, s hozatá hintóját,
S társaitúl hamar vette ő búcsúját,
Meg is adák néki passus céduláját.

200. Társai pediglen kezdenek újjobban
Egymás közt jádzani megint gazdagabban,
Mind egyik s mind másik mesterkedik abban,
Mint lehessen módgya a sok pénzhúzásban.

[folytatás]

Forrása: RMKT XVII, 16., kiad. S. Sárdi Margit, 52. sz.
A meggyükerezett rabságos bánatnak keserves búsulással elterjedett ágain kinött fűzfaversek c. kötetből.