Elméje embernek nem nyugszik, újságra vágyódik, futja világ határit

Elmémnek nincs nyugta, henyélést nem szokta, s nem akar heverni,
Látom, nincs megkötve, sem vasban nincs verve, vágyódnék sétálni,
Munkács kövárábul s bézárt fogházambul akarna kimenni.

Elme henyélése s tunya heverése ördögnek párnája,
Jóban ha nem fárad, gonoszban elárad, s rosszban van munkája,
Ezen szovaimnak s igaz mondásomnak sok ezer példája.

Erre nézve tehát szabadon sétálhat, magát meg nem únja.
Magát hogy megúnva s gonoszra fordítva jótul el ne vonja,
Bátor ám sétáljon, s roszra ne forduljon, útját meg ne bánja.

Elkészült útjára a salvus passusra nincs semmi szüksége,
Reménlem s alítom, s magamban úgy tartom, nincsen ellensége,
Nem kérdezik tűle, hol úti levele, lehet békessége.

Ér hogyha az vámra vagy az harmincadra, tudja szabadságát,
Királynak, császárnak, semmi hatalmasnak nem féli haragát,
Nem féli sem vasnak, bilincsnek s békónak terhelő súlyságát.

Éles hegyes tőrtül, kard s pallos élétül, sem nyíltül s csidátul,
Megtöltött puskátul, taracktul s álgyútul, sem tüzes gránáttul
Nincs semmi félelme, s nem lehet sérelme országos hadaktól.

Juthat táborokban, s járhat sátorokban, strázsa nem szólítja,
Váraknak kapuit s rakott kőfalait könnyen meghághatja,
Gyors, hamar járását, senki nyargalását meg nem tartóztatja.

Szabados menése, vissza is térése, s gátlását nem teszik,
Zörgését mentében, jártában s költében sohul fel nem veszik,
Járását nyomának s rejtek naplásának hírül el sem viszik.

Kezdje azért útját, szívemnek bánatját járása enyhítse,
Vasamnak súlyságát s fejemnek rabságát meg is könnyebbítse,
Jutván barátimhoz s jóakaróimhoz, azokat köszöntse.

Szerelmes anyámnál, Balassi Juditnál tűlem elmentében,
Akarom, hogy szálljon, s ottan udvaroljon legis legelsőben,
Gyámoltalan sorsom, légyen koplalásom feledékenségben.

Rabságom súlyárul s lábaim vasárul sem kell semmit szólni,
Azzal búsulását s ő szánakodását nem kell újjítani,
Úgy hiszem, rabságot s az nyomorúságot tudja együtt járni.

Anyai mivoltát s hozzám nagy jóvoltát Isten füzesse meg,
Gyarló vagyok, s voltam, s hogyha megbántottam, vétkem bocsássa meg,
Istennek ajánlom, s ohajtva gondolom, az Isten áldja meg.

Onnand ha búcsúzik, s hogyha eltávozik, térjen öcséimhez,
Dunántúl, reménlem, juthat, úgy itílem, Koháry Imréhez,
Igyemet jól tudja, jószívvel fogadja, vonsszon mert véréhez.

Koháry Farkashoz, a szerint Gáborhoz térjen bé útjában,
Feltalálván őket, ha fogja kezeket, s látja búsulásban,
Vígasztalja szómmal, s az én rabságommal ne ejtse bánatban.

Távúl estem tűlök, szakaszta mellőlök szerencse véletlen,
Jól tudják rabságom, s van nyomorúságom, sorsom szerencsétlen,
Áldása Istennek szálljon mindeneknek fejére szüntelen.

Úgy hiszem, tudhatja, s fel is találhatja, hol van Makovica,
János rab öcsémet, érzi ott ügyemet, szómmal vidámítsa,
Légyen reménségben s friss jó egészségben, Isten szabadítsa!

Az édes húgomnak, Koháry Juditnak felőlem hírt adjon,
Gonddal, búval értem s héában mellettem immár ne fáradjon,
Hogy nem feletkezett, rólam emlékezett, ezer áldást mondjon.

Az élő Istenre s nagy bőv kegyelmére bízza rab fejemet,
Tudja, szabadságra, kell-é vígasságra jutatni engemet,
Aazért az Istentül várjuk el s üdőtül, mint adja ügyemet.

Rövid búcsújával s látogatásával sohul el ne késsen,
Járjon hamarsággal, jöjjön vígassággal, s énhozzám siessen,
Térjen fogházamban, s nékem rabságomban örömet hirdessen.

Forrása: RMKT XVII, 16., kiad. S. Sárdi Margit, 21. sz.
A sorok kezdőbetűi összeolvasva a címet adják ki.