Ne hagyjuk magunkat, mindhalálig vígan inkább, bánatban mintsem éljük napjainkat

Nyúlászat, vadászat, fűrjészet s halászat embert mulattatja,
Elménket s kedvünket, szívünket s éltünket meg is vidámitja,
Helytelen gondoknál, az búrúl s bánatrúl sokszor elforditja.

Azért majd indulok, s egyikéhez nyúlok, múlatom üdőmet,
Dolgaim, lám, szűntek, s tülem távúl estek, nem érzem terhemet,
Gond, bú, aggodalom s henyélő unalom ne érjen engemet.

Jó vadászmesterem s kürtölö pecérem, kik velem jöjjenek,
Vizslám, sem madaram, kopóm, sem agaram de nekem nincsenek,
Kik az fürjet érjék, s az foglyot elverjék, s nyúlat kergessenek.

Megzöldült erdőre s a szép sik mezőre hát nem indulhatok,
Agarat pórázra, madarat karomra én fel nem foghatok,
Gyakortább de voltam, vadászaton kaptam, majd abban múlatok.

Vadászó stucc puskám, palackom s valaskám de nincs birtokomban,
Nem látom hajtókat, sem az puskásokat egybengyűlt csuportban,
Kik az erdőt hajtsák, s az lest elállítsák annak formájában.

Az bérceknek farkán s az völgyeknek torkán vadat nem leshetek,
Terült fák árnyékán s források patakán eget nem vehetek,
Ment hát ez is füstben, s vadászni erdőkben én el nem mehetek.

Inkább hát halászok, ha már nem vadászok, eleget hevertem,
Nem tudom horgomat, hálómat s varsámat elöl nem vehetem,
De ennek mestere s halászok vezére soha sem lehettem.

Horoggal nem fogtam, varsámba sem kaptam halat életemben,
Az horog az halat s horogra tett falat de avval ejti tőrben,
Látom, úgy véletlen sorsom szerencsétlen ejte kelepcében.

Azért vadászatot, kit kedvem óhajtott, én nem követhetek,
Ligetes erdőkben, nyúlászva mezőben kedvet nem vehetek,
Így az halászattal, se madarászattal üdőt nem tölthetek.

Gondos bánatimot s bús gondolatimot egyik sem enyhíti,
Vígságra kedvemet s örömre szívemet egyik sem téríti,
Inkább hogy gondolom, s héában számlálom, búmat öregbiti.

Gond, bú de nem tetézik, s nehezebbnek látszik rabságom súllyánál,
Azért vagy meggyőzöm, avagy hogy elűzöm, keressen helyt másnál,
Nehéz terhe súllya, akárki próbálja, nem tartom magamnál.

Jobb, hiszem, vigadnom, mintsem hogy búsulnom mostoha ügyemben,
Nem bánat, búsulás, pityergés, könyvhúllás juttathat örömben,
Kedvetlenség sem hoz engem semmi jómhoz rabságos éltemben.

Ámbár ne halásszak, se ne madarásszak, s nagy frissen se legyek,
Bár az nyúlászattal s úgy az vadászattal jó kedvet ne vegyek,
Bár szintén ínséget, sok keserűséget én mostan szenvedjek,

Azért jókedvemet, bánatra szívemet nem kell eresztenem,
Nem lehet sorsomnak, mint akaratomnak, folyását rendelnem,
Azmiként sorsom foly, ha akaratom olly, nincs min keseregnem.

Tér ha sorsom után, s jár ha annak folytán az én akaratom,
Bú, bánat nem éri, szívemet nem gyötri, bizonnyal tudhatom,
Annak csendességét s kévánt édességét magamnál tarthatom.

Nincsen hatalmomban, átláttam magamban, sorsomnak folyása,
Mellynek mivóltárúl, héában folytárúl elmém búsulása,
Jobb hát, azon légyen, miként sorsom mégyen, szívem nyugovása.

Nyughatatlan elme szívünknek sérelme szokot, tudom, lenni,
Tehát nyargalását s nyargaló futását meg kell zabolázni,
Szárnyára se keljen, hogy bút ne neveljen, méltó nyűgben vetni.

Elhiggyük, van jónkra, s nincsen gonoszunkra folyása sorsunknak,
Mert ha úgy szabhatnánk, mint magunk akarnánk, folytát mivoltának,
Elhittem magamban, mindenek világban mind felfordulnának.

Légyen hát folyása, sorsomnak forgása, mint tetszik Istennek,
Lelkemet s testemet, ajánlom ügyemet ő szent Fölségének,
Irgalma, kegyelme s Fiának érdeme jót ád rab fejemnek.

Üdvösségnek útját s örök élet kútját valakik ohajtják,
Külső múlatságok s világi hívságok meg nem vidámitják,
Nem is elmulandók, hanem maradandók őket mulatatják.

Azért eltávozzék, s hozzám se férkezzék afféle kévánság,
Pihenést nem vennem, s ügyemet szenvednem nem kevés fáradtság,
Jól tudom, fáradtnak, sem pedig bágyadtnak nem kell olly múlatság.

Addig kell nyújtóznom, azmeddig nyújtanom én leplemet lehet,
Jobb, hogy elfelejtse elmém, s ne emlitse, mire szert nem tehet,
Ne fussa, ne járja, ne kérje, s ne várja, azmit el nem nyerhet.

Keservét sorsomnak, súlyát rabságomnak nem veszem elmémre,
Az jókedv s vigasság lészen jó múlatság üdöm töltésére,
Távozzék éntűlem, bú, bánat mellőlem, s ne szálljon szívemre.

Forrása: RMKT XVII, 16., kiad. S. Sárdi Margit, 27. sz.
A sorok kezdőbetűi összeolvasva a címet adják ki.