Magyarországnak elveszett szabadságán s török igájában esett sorsán, jaj, igen méltó keseregnem

Mi édes hazánknak, romlott országunknak tekintsük meg sorsát,
Azelőtti fényét, dücsősége színyét s mostani romlását,
Győzedelmes voltát, szabadsága fogytát s végső pusztulását.

Illendőnek tartom, s méltónak alítom, jutassuk eszünkben,
Attillátul fogva az üdőt számlálva vegyük fel elménkben,
Régi szent királyink, jóhírű eleink mit nem vittek végben.

Országunk kővárit, terjeszték határit tengertül tengerig,
Rontották, megverték, ellenségek veszték sokszor majd egy lábig,
Szép nagy szabadságban, nyert diadalomban éltek együl-egyig.

Zsíros hazánk földe mindeneknél kezde nagyon híresedni,
Annak szabadsága, kincse, gazdagsága méltóságban lenni,
Gyümölcsének íze, sok szép folyóvize kévánságban esni.

Nem volt de senkinek, módja ellenségnek, hogy ártson hazánknak,
Az még őrállói, sok erős bajnoki egyesek valának,
Kargjokkal s karokkal, távozott károkkal oltalmat tartának.

Élteket nem szánták, véreket ontották oltalmáért ennek,
Lefolyt kardjaikon, s el folyt karjaikon vére ellenségnek,
Vérekkel s éltekkel s gyöző fegyverekkel hírt, nevet nyertenek.

Egyező fegyverek s kiterjedt jóhírek táborokot győzött,
Szívek merészsége s karjok erőssége hadakat elűzött,
Zsinegre, pórázra, kötöző rabszíjra sokakat fölfűzött.

Egyenlő erővel s meg egyezett szivvel mindenre reáértek,
Tréfábul, játékbul s olykor múlatságbul nagyot végbenvittek,
Széles ez világban magok határában senkitül sem féltek.

Zöldellett virága, hazánk szabadsága keresztény világban,
Annak méltósága s jóillatú szaga megvala hazánkban,
Böcsület, tisztesség, bátorság s vitézség hazánk fiaiban.

Ah, nehéz mondanom, s méltó megsiratnom; oda van virágunk,
Dér azt elsütötte, s már kóróvá tette; oda szabadságunk,
Csonkula, s elromla, s rólunk mind lehulla régi méltóságunk.

Szabadságunk fordult, mert magyar meghódult adófüzetesre,
Az régi méltóság, szabados uraság jobbágyos ínségre,
Gyalázatos iga s annak ocsmánysága elviselésére.

Azelőtt strázsája volt hazánk bástyája az kereszténységnek,
Nevezetes híre majd égig felére magyar nemzetünknek,
Szüntelen nagy kárt tett, ellentállott s vetett pogány ellenségnek.

Török adajának, terhét igájának miólta felvette,
Ösztön, ostor, járom, mely nékem is károm, forognak előtte,
Régi titulussát s ahhoz való jussát immár elvesztette.

Örülj, tapsolj, pogány, álnok, hamis cigány, az magyart megcsaltad,
Kedvedre nyergeléd, mindaddig kerüléd, mégis zaboláztad,
Jobbágyoddá tetted, s igád alá vetted, láb alá tapodtad.

Győzte kis erővel, örökös hírével sokszor táboridat,
Álgyúidat nyerte, hadaidat verte, s tépte zászlóidat,
Jutatta homályban, csaknem fogyásában tündöklő holdodat.

Agák besliákkal, sok bulyók pasákkal egy lábig vesztenek,
Békek emingekkel, pasák vezérekkel rabbokká estenek,
Az fő ispaijak, zahin csorbasiak sarcot füzettenek.

Nem kell immár félned, ijedned, rettegned hajdú katonátul,
Éles fegyverektül, megvetet lesektül s vitéz próbáitul,
Szabadon sétálhatsz, hol akarod, járhatsz békével ezentúl.

Egyenetlensége, dagály negédsége hozta ezt magyarnak,
Tudom, hogy nem tetszik, csúfosnak is látszik hajdú katonának,
Szolgáljon, hóduljon, lábodhoz boruljon, s tartson ő urának.

Ontotta véredet, levágta fejedet az hajdú katona,
Rabolta, praedálta, javaidat dúlta – bár most is úgy volna!
Szívesen kévánnám, s valóban akarnám, most is ölne, vágna.

Ah, keserves ínség, szörnyű keserűség függni pogány markán,
Nagy terhes adója s felvállat igája van már magyar nyakán,
Jaj pedig, jaj annak, valaki pogánynak ül szekere farkán.

Az ő jármát vonni, igáját hordozni nem kicsiny mesterség,
Futni oltalmában s esni hatalmában keserű dücsőség,
Jobbágyává lenni s kedvére s kedvére szolgálni nem is gyönyörűség.

Gyöplűn hajtva sújtják, sújtogatva hajtják, ostor, korbács éri,
Ebül vagyon dolga, valakinek iga nyakát hágja s töri,
Nehéz adózását, mint járom vonását keservesen tűri.

Magyarnak üstöke, zabolázó féke vagyon már kezében,
Esküdt az pogánynak, töröknek, tatárnak minthogy hívségében,
Levágja barátját, attyafiát s bátyát öldöklő mérgében.

Törökkel, tatárral, fölötte nagy kárral országunkat rontja,
Ontja kereszténynek, vérét nemzetének, s hazánkat pusztítja,
Kegyetlenségével s törökösségével Istent is bosszontja.

Eztet mintsem érnünk, egy lábig elvesznünk sokkal jobb lett volna,
Szemeink világa, szomszédink országa hogy ilyet ne látna,
Esküdt ellenségnek s törökkel bélletnek senki sem mondhatna.

Rettenve, rémülve, méltó keseregve errül gondolkodni,
Értékünknek káros, lelkünknek is áros törökkel tartani,
Gyalázatos hírünk, vajon hát hogy merünk továb kuruckodni?

Nem szólhatok többet, s mit mondjak egyebet mostani sorsomban,
Ellátom, s úgy tartom, már soha nem látom keresztény világban
Mi édes hazánkat s hazafiainkat régi szabadságban.

Forrása: RMKT XVII, 16., kiad. S. Sárdi Margit, 20. sz.
A sorok kezdőbetűi összeolvasva a címet adják ki.