Amivel kéntelenek vagyunk, örömest s jó szívvel cselekedjük

Áradnak s apadnak, megfagynak s olvadnak vizek folyásokban,
Mennydörög némellykor, s nem háborog ollykor szokott forgásában,
Így én is hol nyugszom, hol nem is aluszom súlyos rabságomban.

Van ollykor, bánátim s én bús gondolatim éppen eláradnak,
Ellenben éntülem, távoznak mellölem s ollykor elapadnak,
Lassúdnak habjai, s megszűnnek árjai én búsúlásimnak.

Keménnyen háborgó, zörögve csattogó gondok érnek néha,
Epesztnek, emésztnek s engem keseritnek, sorsom mert mostoha,
Nem kétlem, mindenben, úgyszintén ezekben lesz de vég valaha.

Tudom, s kitanultam, sokaktól hallottam, ne törjük fejünket
Elmúlt dolgainkon s héában valókon ne hánjuk elménket,
Lészen mert bolondság, azokért ha gondság éri mi szívünket

Elmúlt fergetegnek s az elmúlt esőnek ne végy köpenyeget,
Nem vettél ha akkor, még el nem múlt mikor, s láttad az felleget,
Esett esők után, zűrzavar elmúlván várhatsz tiszta eget.

Ki kell hát nyomoznunk, s jól meg kell tanulnunk, miért kell búsulni,
Van helye az búnak, szívünkben bánatnak, azt nem kell tagadni,
Azokat de méltó, mert megvizsgálható, elöl kell keresni.

Gyorsan feltalálom, méltónak is vallom okát bánatimnak
Isten bűneinkkel s lelkünk vétkeinkkel mikor megbántatnak,
Vagy mikor hírünkben, minden jó nevünkben méltán gyaláztatunk.

Nem tudom, egyébként, ámbár esztendőnként elménket forgassuk,
Kedvünket bánatra s örömünket búra mi okbúl bocsássuk,
Örömét kedvünknek s vígságát szívünknek miért változtassuk.

Rossz kedvnek szennyére, szomorú szinyére mert nem kell ejtenünk,
Örömünk szép fínyét, s jó kedvünk víg színyét ollyakért letennünk,
Mellyek kerülésén vagy közelítésén héában törődünk.

Ezekért s ollyakért. erőnk hova nem ért, esünk ha bánatban,
Szívünk nyughatatlan szüntelen s úntalan lészen búsúlásban,
Terhes nagy gondokkal s keserves napokkal élünk ez világban.

Szerencse folytatja, bolygatja s forgatja sorsát életünknek,
Jó hirét emeli némellykor, s neveli világon embernek,
Ollykor elgyalázza, s földig megalázza fejét akárkinek.

Szerencse neveltet, tiszteltet, böcsültet, s vigasságra viszen;
Zűrzavarban kerit, veszéllyel elborit, siralomra vészen,
Javait elfogja, s azokat elkapja, sőt semmissé tészen.

Úri méltóságnál, kincses gazdagságnál ejthet koldulásra,
Vitézi praedában s nyert diadalomban kötözhet rabságra,
Ételrül, italrúl, friss víg, jó lakásnál hozhat koplalásra.

Látjuk, érdemére s jóviselésére senkinek nem füzet,
Csalárd álnoksággal s teljes hamissággal bor helyet ád vizet,
Szárnyát meg nem foghadd, s gallérhoz sem varhadd, s félhedd, mint az tüzet.

Ennek ember mérgét s fene dühösségét nem távoztathatja,
Láb alá tapodhat, s meg is nyomoríthat, hogyha kedve tartja,
Éppen nincs mód benne, álljunk hogy ellene, akárki tudhatja.

Kedvetlen s kelletlen sorsunkat kéntelen hogy el kell viselnünk,
Egy csöppé se bánjuk, s magunkat se szánjuk, nem is kell törődnünk,
Gyenge, könnyű terhet jókedvünk szerezhet, s azon kell örülnünk.

Így az kéntelenség s az rabságos ínség búmat csendesíti,
Ügyemnek súly sorsát s lábaimnak vasát meg is könnyebiti,
Kéntelen s jó kedvvel szenvedve, békével szívemet enyhíti.

Forrása: RMKT XVII, 16., kiad. S. Sárdi Margit, 26. sz.
A sorok kezdőbetűi összeolvasva a címet adják ki.