Első rész [101-203]

Kettős veszedelme Rákóczi hadának
Szerze nagy félelmet Erdélyországának,
Újalag Brassóhoz gyűlnek minden hadak,
Most látják, mely súlyos társosága Mársnak.

Luppuj vajda pedig nyertes haddal újul,
Máté barátunkra bátor szívvel indul,
Lássuk, nagy medvéhez álnok farkas mint nyúl,
Mi tagadás, néztük örömestben távul.

Megértvén ezt Máté havaselyi vajda,
Vitézi jó hírrel ékes régtől fogva,
Bátor vigyázásban nem lankadt el soha,
Nehéz megtréfálni vitéz embert lopva.

Vajda seríny, készen vár minden szerencsét,
Serkengeti hírrel Rákóczit naponként:
„Confederálásnak no, mutasd meg jelét!
Énérettem ha nem, jüjj mellém magadért.

Siet az kozákság megbúsult Luppujjal,
Kit álmából magad űztél fel kardoddal;
Immár én fizetek, én hazám ég lánggal,
Mán túl házodra várd, ha késel oltással.”

Az posta postát űz, levéllel jű s megyen,
Rezgelődnék hogy már az jó fejedelem,
Érkezik azonban Mátéra hertelen
Ellenség, kivel száll nálunk nélkül szemben.

Mivel bátorsággal gyakran jár szerencse,
Azon Pünkösd hónak huszonhetedikre
Harcot enged Máté, bíz magát Istenre,
És könnyen forduló lova erejére.

Felszóval bíztatja harcra szokott népét:
„Lássátok - azt mondja, mit mível -, vén Mátét,
Fiaim, ily helyen ki félti az gallért,
Nem szereti jovát, nem szép tisztességét.

Tudjátok, értetek hányszor ontottam vért,
Hátat ellenségnek adtunk, olyat ki ért?
Jobb most egynihány csepp vért adnunk hazánkért
És nyernünk, hogysem mint sokszor, vesznünk egyért.”

Iszonyú sikoltás ottan mind két felől,
Minden hadainak jár Máté legelöl,
Ki nem újítana urának jeléről,
Csak hamar nagy rakás halál egymásra dől.

Finta mezeje még ily dolgot nem látott,
Az jeles vajda is vértől borítatott,
Titkolja sebeit, szűnni féltvén harcot;
Mit mívelsz jó vajda, hagyj másnak is gondot!

Generál-, kapitány-, hadnagyságot visel,
Cemen gyalogi közt hol sereget rendel,
Hol egyaránt nyargal lovas vitézivel,
Ellenségre menvén kézben halált visel.

Nem állhatja Luppuj, futni szokott vajda,
Mert kozák jobb része földre van borulva,
Futó lova száját Moldovára tartja,
És vajdaságának ebben szakadt nyaka.

Nagy kozák test-halom tészen bizonságot,
Kinél magosabbat nem sok szem láthatott,
Vitéz Máté sebet harc után mutatott,
Kiből tíz hét múlva ismét lábra kapott.

Erről hír Erdélyben szárnyán elérkezék,
És félelmes szívünk gyászból kiöltözék,
Kik az harcolásban társok nem leheténk,
Az jó hírben mink is örömest részt vennénk.

Nekünk sem mostohánk volt azért Bellóna,
Bár ifjú urunkat megvesszőzte néha,
Akarván szoktatni derekasb dolgokra,
Első probáinak nem kedvez gyakorta.

Azonban Rákóczi készül Moldovában,
Mikes Kelemen ment bé elöljáróban,
Haditanács pedig nem szűnik Brassóban,
Majd érkezik: vagyon lengyel követ útban.

Az is kozákoknak szívből nem barátja,
Mint lehet, ellenek elméjét próbálja,
Feles segítséget örömest ajánlja,
Késmárkot nyakokban vetné, ha mód volna.

Hát ihon jün Mikes Kelemen örömmel,
Luppujnak fogták fő hekmányát harcon el,
Megrakódott város idegen nemzettel,
Triumfussal lőn szemben fejedelem evvel.

Huszonkét nyert zászló vajda titulussal,
Iratott kétfelől ezüsttel, arannyal,
Szekér után hozzák más egynihány rabbal,
Zeng az udvar, város, utca trombitával.

Első győzedelme ez lőn Rákóczinak,
Mintha kedvét látná ismég hozzá Mársnak,
Híre nevekedik kevés magyarságnak,
Jó választ ád követ régi Sarmatának.

Jó szolgáját szeginy Luppuj úgy siratja,
„Nem csak szolgám voltál: vérrel atyámfia,
Szemem látva viszen kötve gonosz Szcita,
Szamosújvárnak lész örökös lakosa.

Vaj ha kinccsel, hittel, kiváltható volnál,
Higgyed, soha bennem meg nem fogyatkoznál,
Tudom, hadam előtt miként szárnyan jártál,
Irígy fátum ellen, nám, semmi nem használ.

Isten után futó lóban ha kell bízni,
Nem láttam lovadnak lábát földre tenni,
Az ég mintha tetszett segíteni neki,
Bóreás szelétől fogott volt születni.

Mán túl szeginy fejem, hát én minek bízzam?
Pínz, praktika, fegyver - attól elszorultam;
Sebes tenger habja könyörüljön rajtam,
Ha veszek is, nem csak magam lészek abban.”

Panasz után indul gyilkos tenger felé,
Süllyesztett ez vajon embert mennyit belé,
Keserves hajóját kőnyvével öntözé,
Nagyot súhajt, megyen Görögország felé.

Hol hagyod jó vajda, szép házastársodat?
Szucsvára bészorult kedves alakodat,
Majd ellenség vészi körül zálogodat,
Ezért inkább adnád halálra magadat.

Az kozák is menne kegyetlen Timussal,
De nem érkezik el vitéz magyarokkal,
Kit elől és hátul székely igen sarkall,
Akarnának kölcsönt venni nagy haraggal.

Fegyverét kevéssé szükség letéteti,
Kozákokkal ásót, kapát felvéteti,
Parasztságot olyan inkább is illeti,
Erős sáncban magát gyorsan helyezteti.

Kozák sánca felett Sucsva fenn egy dombon,
Sok fegyveressel már dolga helyén vagyon,
Timus hekmány inti vajdánét, ne fusson,
Uráról többet, mint magáról gondoljon.

Azonban sok székely jün Petki Istvánnal,
Kozákoknak halált hozván kopjákkal,
Háromszék Mikessel nem maradt el onnan,
Siet Marosszék is jó Péter huszárral.

Lengyel had sem messze egy nagy regimenttel,
Kik régi bosszúból forranak méreggel,
Kívánván megfogni jobbágyokat tőrrel,
Nem is haszontalan egy felől sánc ellen.

Ezek mind vigyáznak rájok éjjel-nappal,
Nem elegen vadnak ellenek ostrommal;
Kozák pedig fárad szüntelen ásással,
Eltakarta magát vastag földpajzzsal.

Hátra volt még KemÍny János generális,
Rendelt seregekkel nem messze jün ő is,
Gyalog pattantyúkkal sok ágyúgolyóbis,
Tisztított fegyvertől fényesebb az nap is.

Rettegve Szucsváról nézik, és az sáncból
Ellenkező sem jár kozák táborából,
Sűrű lövésekkel köszöntnek az várból,
Tágas mezőn látnak kevés hasznot abból.

Nagy mezőt lepett el generális hada,
Az sáncot várastól körülfogta vala,
Madár is szem nélkül el nem repült volna,
Nem hogy kozák onnat mással cimborálna.

Napkeletre szállott mezei katona,
Délrül hajdú sereg gyakran felbolygatja,
Székelység melléje szállott napnyugotra,
Északra szállott meg lengyel király hada.

Kívánnak ostromot hadak minden felől,
Nem fogy az kéredző Kemíny János elől,
Titkon is elmegyen sok ediktum mellől,
Jelt vitézségéről hozván ellenségtől.

Míg kárán nem tanult, kozák gyakran kijött,
Csatát becsülettel sáncnál magyarral tött,
Akkor hosszú puskás lesből kiszököllött,
Válogatva lőtte kövér kozák testöt.

Toldalagi Mihály főrend, de jó puskás,
Erdélyben medvéken tanult kemíny vadász,
Rendiben hullat el bennek, mint egy kaszás,
Amazoknak halál, őneki mulatás.

Vitéz Német Márton hajdúk közt kapitány,
Két tizet elvesztett, volt ellenek sárkány,
Kit száz török holtán ismert egri pogány,
Itt vész az bor miatt, kivel nem bírt hekmány.

Nem merem mondani, mennyit Román István
Bocsátott Plutóhoz mindennapi csatán,
Végre ritkábban jár kozák sáncok hátán,
Magyart éjszakai lármákkal fárasztván.

Két hete már vadnak egymás ellenében,
Csatán kívül kevés dolog megyen végben,
Lengyel, magyar kíván ostromot szüntelen,
Hosszas haszontalan várást megunt minden.

Kemíny János hagyja setít hajnal korban,
Ki-ki legyen készen, mint lehet, titokban,
Egy szívvel, lélekkel ha trombita rikkan,
Lássák kozák ebek, munkájok kikkel van.

Mosná meg lovait, elíg, hiszik, Titán,
Tengerből jűne fel fényes szekér hátán,
Egykor jelenségét vitézek meglátván,
Égszakadás lött ott, vélném, ha nem tudnám.

Iszonyú ropogást indít német puska,
Nagyobbra neveli ágyú, mozsár, siska,
Más felől lengyel had, magyar fegyver fúrja,
Sáncból, várból ezer tűzszerszám zúgása.

Öt egész óráig tart erős viadal,
De semmit nem árthat katona kardjával,
Közel sem bocsátja egymáshoz az közfal,
Sánc erősb nem lehet; vínak csak puskákkal.

Az jó vitéz legíny nem tudja mérgében,
Mit csinál, bajnokát nem látja mezőben,
Némelyik sáncról is ugrik bé közikben,
Sok vérért keveset hágy maga vérében.

Forgolódik belől Timus kegyetlenül,
Hol az várban, várból sáncra visszarepül,
Valahova megyen, hada mindjárt épül,
Sok magyarnak lelkét szakasztja testébül.

Viszont Kemíny János hadi mesterséggel
Kívül munkálódik vitézséggel s ésszel,
Szántalan kozáknak kedves élte fogy el,
Valamerre fordul puskás németekkel.

Sáncnak külső részit székelyek meghánták,
Más felől lengyelek szintén meghaladják,
Hát belől tíz annyi erősség van, látják,
Hadnagyok vissza mert vitéz vesztét szánják.

Ostrom egynihányszor vitézi módra lött,
Kinél kegyetlenbbet akárki más sem tött,
Imígy fegyver miatt magyarban sok kár lött,
Kozák pedig sáncból ezen túl ki nem jött.

Azért Kemíny János jó hadi tanácsból
Ostromot megszüntet, de lőtet ágyúból,
Tábor is közelebb sáncok felé nyomul,
Ha fegyverrel nem is, éhséggel megszoról.

Tizenegyedikben Kisasszony hovának
Timussal kozákok Szuczyvához szorultak,
Négy hete már elkölt minden premendájok,
Nincsen külső helyről egy falat zsákmányok.

De vas acélnál is kemínnyeb volt gyomrok,
Bárány helyén kedves kutya-, macskahúsok,
Féreggel megrakott dögben vásik fogok,
Nem árt, csömört nem hoz, nincs abból halálok.

Dopsa László magyar királynak Istvánfi
Dósa bejáróját csudával említi,
Ártalam nélkül ki dögöt szokott enni,
Ezek között arról tudna bővön írni.

Lovokot felmérték fonttal egymás között,
Ha volt, nyeregfánál bocskort sütött-főzött,
Nagyobb ínség régen Jerusalemben lött,
Pártolás vagy hódlás mégsincs ezek között.

Hanem Timus egykor várból alá jövet
Kozákoknak szabván sátorában rendet,
Történetbűl ágyú hozzászegeztetett,
Fejét elragadja szempillantás felet.

Ezen szerin-szerte megbódul táborok,
De titkolják, tiltják az zajt kukujnikok,
Őrzik, meg ne értsék az dolgot magyarok,
Mert talám lött volna boldogabb ostromjok.

Rajta kozák sereg gyászban méltán borul,
Remínség ég alatt nincs kívüle sohul,
„Nem erősek, gyorsak - azt mondják -, ezentúl,
Kozák szerencséje koporsódban zárul.

Mint vitézségeddel köztünk elsőbb voltál,
Az szerint termettel mindent meghaladtál,
Egy singnyire köpcös kiterjedt vállad áll,
Kegyetlen Akhillest orcádon hordoztál.

Szeretődhöz bátor ne sétáltál volna,
Ágyúgolyóbis most nem szaggatott volna,
Dacia fegyverrel kit el nem foghatna,
Szerelem mely könnyen árokban hagyítja.

Mit míveltek erős egekben istenek,
Apolló nyiladat, Márs dárdádat kinek,
Jupiter kezéből mennykövek kiestek,
Pallas Minervának fegyveri elvesztek.

Úgy tudtuk, titeket illet hadakozás,
De lám, kis Kupidó felső hadi tanács,
Ő ront el bennünket, vermet alánk ő ás,
Nem maradhat tőle vitéz, sem vár, sem sánc.

Mikor kéne jeles dolgokról traktálni,
Ez gyermek is magát mindjárt odaveti,
Oly hathatós pedig nyilacskája neki,
Hogy akárkit megsért, vagy eszéből vet ki.

Mi közi volt halált hozó fegyverünkhöz,
Hogy hízelkedve járt most is vezérünkhöz?
El vona mellőllünk egy kárt tévő szüzhöz,
Elholdítá Márstól nimfák seregéhöz.

Vajdáné házában mert hét lyánt nevelt volt,
Kik közzül Didohoz egyik hasonló volt,
Nem kellet Timusnak, hites társa ki volt,
Elhagyván bennünket érte gyulladott volt.”

Boszzús sírásokkal koporsóban zárják,
Magokat fejenként mind halálra szánják,
„Nem lészünk - úgy mondnak -, senki szíjján kurták,
Testünkel fedezzük itt el vitéz hekmánt.”

Azonban az éhség nődögél naponként,
Gyakran szidalmazzák szegíny bús vajdánét,
Várából is csaknem levonszák élésért,
Közlené, ha volna, borát vagy kinyerét.

Hiában, orvosság nincsen szükség ellen,
Betegség-, vénséget, szegínt nem titkolsz el,
Győzedelmet nem véssz fegyverrel ezeken,
Vitézség, tisztesség jut miá szégyenben.

Ily paraszt, ostoba, bárdolatlan néphez
Menyi virtus szorult illendő vitézhez,
Álhotatos hűség erős szenvedéshez,
Nem lehetett több jót tenni nemzetéhez.

Végre fegyver nélkül nagy inok-szakadva,
Éhség miatt hogy ne jussanak halálra,
Szállanak magyarral nehezen traktára,
Bízván győzedelmes félnek jóvoltába.

Tizenkettődik volt Mindszent hava napja,
Megadják magokat sánc és magos Sucsva,
Magyar gyeneráltól adatik diploma,
Melyet keresztényül fottig mind megtarta.

Békével elmenjen munkagyőző kozák,
Tőlök ottmaradván jó hadiportékák,
Lengyelek nekik tött hiteket megbánták,
Mindaddig kerengnek, hogy végre felbonták.

Eztet keservesen érzi Kemíny János,
Nem fér ez cimbora igaz magyarokhoz,
Vitézi regula magával mást hordoz,
Köszönjétek, unttok valók más királyhoz.

Meg szünék közöttök mindjárt az hitszegés,
Hazája felé tart kozák, de már kevés,
Keserves vajdáné ablakán után néz,
Hogy búdosó vajda jut eszében, nehéz.

Mondván: „Nem hiában láttam ezt álmomban,
Meggyúladott az vár Gyulafejérvárban,
Üszögöt felragadt, szél hoz Moldovában,
Rendel emészt, éget mindent országomban.

Nem kell nekem álommagyarázó doktor,
Teljesíti régen rajtunk magyar tábor,
Hasonlót Rákóczi fizet valamikor,
Ártatlanért Isten ha fog lenni gyámol.

Te pedig, jó uram, széles tenger útján,
Eddig általmentél, túl vagy búdnak partján,
Én maradtam, s úszok siralom víz árján,
Rakhel módjára kedvesimen sírván.

Görög Juliának lyánya mert voltam én,
Oly kedves, hogy tőle gengén neveltetném,
Bár nőttem volna, mint Rémó, farkas tején,
Gondos fájdolmimat könnyebben szenvedném.

Orfeus erdőkön, halak közt Arion,
Boldogabb nálomnál megromlott Faéton,
Vesztek erős ifjak nem méltatlan okon,
Nehezebb szenvedek én ártatlan asszony.

Nincsen utom délre nagyatyám házához,
Immár késő kapnom tengeri gályámhoz,
Nem szánsz uram, távul ellenség ha kínoz,
Én tűrök, én veszek, futván koporsómhoz.

Kedves napokkal felékesült üdők,
Hova mentetek el, mint nap előtt felhők?
Már ha puszták lesznek rajtam könyörülők,
Én szegíny, én árva, szállást adjanak ők.”

Ez szók után híjja kedves szolgálóját,
(Ki miatt veszett volt vitéz hekmany)
Klárát: „Aranyas ruhámot fogd, helyében hozz gyászt,
Vidd el, nem terheli nyakamat több gyöngy lánc.”

Égből maga Junó megszánta keservest,
Gyász ruháját, melyet Patroklusért viselt,
Lebocsátja neki, nagy szívet amellett,
Méltóságot, fejedelmi tekintetet.

Gyászruhában borult talpig ékes termet,
Mondanád, ha látnád, éjfél elődben ment,
Kit szekerében hét szűz, mint holló követ,
Gyenerálhoz bátran ilyenformán siet.

Mondván: „Hadviselő Kemíny János, látlak,
Valyon inkább engem tartasz-é rabodnak?
Egy asszony lőn ennyi jutalma munkádnak,
Légy szerencsés fottig földön, nem átkozlak.”

Álmélkodik ez szón, pirul alattomban,
Isteni pompát lát mintha vajdánéban,
„Második Juno ez - suttogja magában -,
Istenek vágyódnak ember ábrázotban.”

Bölcsen beszél s felel egyik az másiknak,
Azonban eszében jut gyeneralisnak,
Nem sok szó, hanem pínz kéne Rákóczinak,
Mert egyébbel nála kedvet nem találnak.

Noha nagyobb részét elébb állatta volt,
Vajda több kincsével Ázsiáig ment volt,
Nyolcvanezer tallér itt is maradott volt,
Kivel megfizette, ha mivel adós volt.

Szépség azonkívül, sok drága köntösök,
Tarka párduc, tigris, vad oroszlánbőrök,
Nagy mesterséggel szőtt persiai szőnyög,
Selyemszerszám, ezüst, arany ékességök.

Babilonban nevelt kedves török lovak,
Ezek között kettő, mint elefánt, nagyok,
Termettel díszesek, mint unikornisok,
Seríny tanúsággal remínségednél jobb.

Az asszonnak heliben becsületi maradt,
Ezekért adván csak bíztató lágy szókat,
Megtépik tollától szép kövér madarat,
Azután lássa, ha mégis szárnyán járhat.

Ezeket foglalják Rákóczi számára,
Noha szolgáknak is jün kevés jutalma,
Ugyanis hitván tiszt, kinek nincsen haszna,
Luppuj vajdánénak marad üres láda.

Lengyel kozákokon bosszú téte után
Krakkó fele siet harcait számlálván,
Magyarok Erdélyre magos hovas hátán,
Sebeket, prédákat, pínzeket olvasván.

Gyeneralis kinccsel érkezik elsőben,
Fejedelem hol volt urakkal Görgényben,
Uránál kedvet lel, gondolja szívében,
Győzedelmes hadat, nyereséget viszen.

De feneketlen kast, telhetetlen szívet
Minden értékével világ be nem tölthet,
Annál inkább kiván, mentől adnak többet,
Könnyű madártól is várna zsíros tejet.

Gyanóság szünetlen azért nevekedik,
Mi haszon, azt mondja, más erszénye telik,
Munkádért vitéz úr, becsületed romlik,
Poharadat búval, bosszúsággal töltik.

Jóval nem is fizet jóért soha világ,
Ha változik is, hát Hold alatt nem újság,
Vesztét jóhírednek lá, mely sokan várják,
Békódat titkoson minden nap faragják.

Elméd nagy volt, azért nem méltatlan szenvedsz,
Régólta, miólta tés világot kergetsz,
Hitető tanácsán tudnád, meddig mehetsz,
De megkostolt mézet könnyen ki nem pökhetsz.

Elég, ha meghódolt Moldova népével,
Tallérral adózik, közel húszezerrel,
Ezen túl Erdélynek szolgál fegyverével,
Magyar birodalom messze terjedt evvel.

Két tengerig vetett határt Mátyás király,
Erre szert tenni volt mégis nagy akadály,
Kit meg nem sérthetett német, török császár,
Itt vitézi teste seb miatt vérben áll.

Ilyen jószerencsén örülsz szegíny haza,
Kit nem is adtanak igen sok munkára,
De félek, sokalja irígy Proserpina,
Az Rákóczi háznak igen mostohája.

[Első rész 101-203]