Kornis Gáspár (?-1682)
Kornis Gáspárt még sem a történeti, sem az irodalomtörténeti köztudatba nem sikerült kellő mértékben beemelni. A század elején Veress 
Endre készült monográfiát írni róla, de csak egy kis geneológiai füzetre futotta idejéből. (Az általa összegyűjtött anyag – közte egy halotti oráció, amely Kornisnak Zrínyi udvarában jártáról emlékszik meg – a MTAK Kézirattárában, a Veress-hagyatékban ma is megtalálható.) Ugyancsak kéziratban maradt az az 1977-ben az OSZK Kézirattárába került, ismeretlen szerző által írt családtörténet (1243-tól 1952-ig terjed), amely Kornis Gáspár életére vonatkozóan is sok adatot tartalmaz. Legutóbb Szakolczay Attila figyelt fel arra, hogy Kornis naplója és a Rákóczi-eposznak a fejedelem tanácsurait megítélő részei között hasonlóságok vannak. Ugyancsak ő vetette fel, hogy a Rákóczi-eposz szerzője talán maga Kornis Gáspár. Hipotézisét a következőkre alapozta: 1. Kornis katolikus főúr, ez önéletírásából is erősen kitetszik – a Rákóczi-eposz szerzője szintén erdélyi katolikus; 2. Kornis járt Zrínyi udvarában, tehát ismerhette a Szigeti veszedelmet– ezzel magyarázhatók a Rákóczi-eposz Zrínyi-imitációi. A Kornis–Zrínyi kapcsolat valóban megérdemelne egy tüzetesebb vizsgálatot, még akkor is, ha a Kornis családnak a Kolozsvári Állami Levéltárban található levéltára jelenleg (mivel „rendezetlen”) nem kutatható.
Ifjúkori éveiről sem tudunk szinte semmit. Önéletírásában említi, hogy külföldön is járt: „Így az én Istenem egynéhány idegen országokon, tengereken járásom s egyéb fegyvereskedésem és ez időnek s világnak szerencsétlen veszedelmes szélvésze után, gyermekségemtől fogvást való tapasztalható gondviselése édes hazámban békével telepedésemet engede.” Az is lehet, hogy ez a rész csak apja, Kornis Ferenc olaszországi útjára vonatkozik, melyre ő is elkísérte. Apja ugyanis részt vett a lengyelországi hadjáratban (szerepléséről a Rákóczi-eposz is megemlékezik), majd tatár fogságba esett, s miután kiszabadult 1660-ban, Istennek tett fogadalomként, fiával együtt, elzarándokolt az olaszországi Loretóba. Hazatérésük közben, egy év múlva, Kornis Ferenc Bécsben hirtelen meghalt. Temetésének költségeit Lipót császár vállalta magára. Kornis Gáspár még 1664. december 27-én Kolozsvárról Rottal János császári tanácsosnak írt levelében is hálás szívvel szól a császár jóindulatáról. Valószínűleg apja halála után kerülhetett, igaz, csak rövid ideig, Zrínyi szolgálatába: „In Anno 1661 én is hazámba jöttem – az nagy emlékezetű vitéz gróf Zrínyi Miklós szolgája lévén akkor –, csak házam szemlélésére, [...] de visszamenetelemet igen tilalmazza megemlített fejedelem, Kemény János őnagysága. [...] Engedelmeskednem kelle mások tanácsából, de nemsokára ez világ mostohaságát magam szomorún tapasztalám, mivel [...] ellenünk gerjedt dühössége miá az pogány nemzetnek fejedelmestől hazánkból ki kelle bujdosnunk az német császár birodalmába, Magyarországra.” Kornis részt vett Kemény oldalán a nagyszőllősi csatában is. Ezért Apafi fej- és jószágvesztésre ítélte (talán ezért bujdosott ki Magyarországra), de hamarosan megkegyelmezett neki. Apafi még fejedelmi tanácsossá is ki akarta nevezni, de ő nem fogadta el a kínált tisztséget. Váratlanul halt meg. Kortársai azt híresztelték, hogy Teleki Mihály megmérgezetette.
Önéletírása (első kiadójának címadása szerint: Erdély és családja viszontagságairól), melyet 1678 és 1683 között vetett papírra, a krónika- és a memoárirodalom ötvözete. Az első részben főleg családja birtokszerzési akcióit írta le 1665-ig. A második rész moralizáló, didaktikus stílusban, sok közhelyes fordulattal fiainak adott tanácsait tartalmazza. „Bonyolult körmondatai, többszörösen összetett mondatkígyói” (Bitskey István) miatt a mai olvasó számára nehéz olvasmány. „Hanghordozásának ünnepélyessége és a közlésre kiválasztott tények” teljesen elfedik alakját (Szávai János). Nemcsak katolikusságában, hanem rejtőzködésében is egyedülálló a XVII–XVIII. századi erdélyi emlékirat-irodalomban; a vele történteket vagy nem meri, vagy nem akarja elmondani: „Jóllehet édes említett eleim, némely keresztviselésében volt elég részem, melyeket is bővebben leírni most nem bátorságos, mert az régi magyar beszéd gyakorta szokott teljesedni. (Mondj igazat és betörik a fejed.)”
Mindezek mellett az eddigi szövegkiadások is kívánnivalót hagynak maguk után: egyik sem az eredeti kézirat alapján készült, és sok bennünk a kipontozott, olvashatatlan rész. Az OSZK-beli említett kézirat ismeretlen szerzője szerint az önéletírás autográf szövegváltozata 1945 után Bécsben, Kornis Miklós tulajdonában volt.
Kornis Gáspár feljegyzései Erdély és családja viszontagságairól (részletek)
In nomine Domini [Isten nevében] anno 1678[-ban] kezdtem ez íráskámhoz. Egy kis rövid policia, melyek nem magam csekély elmém mutogatására, sem más politikusabbak tanulására, hanem Isten, azkiket ez Kornis-házban megmaraszt, jóvoltából azoknak tanulságára nem ártalmasnak ítéltem pennára venni, sokféle látogatási között az felséges Istennek, búskodó gondolkodásim közben. […]
Kezdem azért ez írásom az boldog emlékezetű nagyságos öreg Kornis Gáspáron, kinek egyik fia volt Ruszkai Kornis Boldizsár, annak fia Ruszkai Kornis Ferenc, annak fia Isten irgalmából még ez életben, én, Kornis Gáspár. […]
Végezetre elindulván azon ifjabbik Rákóczi György Lengyelországba erős téli üdőn, népinek rettenetes veszedelmével, svéd és kozák megegyezésével az országban rettenetes pusztítások, pápista barátok gyalázatos ölések után juta az egész magyar nemzet a fejedelemmel együtt nagy veszedelemre, minden confoederátusi jól gazdagon megtöltözvén praedával, mellőle elállván azok békével, és gazdagon hazájokba mentek, imitt maradván Rákóczi csak az magáéval, azki is azelőtt ellenséget nem talál vala, mostan hol elöl, oldalfélt, hol hátul ütten-ütik hadát, s nemzetünk hulltan-hull, az hívek s némelyek, azkik szegény atyámat serio állították árulónak, magokat pedig az nagy poharak mellett (mivel az akkor igen dicséretes vala) igen híveknek és semmit az haláltól nem irtódzóknak, nemzetünk veszedelmét csak a tábor derekáról szemlélik, és az tanácsadásban igen lehattak. Sok veszedelmén nemzetinek szíve megesvén édesatyámnak, benne lévén az jóindulatú vér s ösztönözvén nemzete szereteti, ottan-ottan, noha semmi reábízatott nem volt, mint urától megvettetett emberre, de mégis az nagy ügyben, azkikkel lehetett, succurrálni kezdvén a veszedelemben forgóknak szerencsésen, látván fejedelme, hogy száma nélkül az őtőle igen méltatlanul megbántódtatott, s semmi böcsben nem levő úr hadai között mit mível, nagyra született indulatja megesik édesatyám munkáin, s már veszedelemre fordult szerencséi között, amint az akkor ott levő becsületes hazafiai s rendek bizonyítják, sírva cselekedetéről ifjú Rákóczi fejedelem édesatyámat megkövetvén, sok maga ajánlásával reménkedve kéri, hogy az nemes vármegyék generálisságát felvegye, s édesatyám s látván már sátorok ajtaja előtt veszedelmét édes nemzetének, generálisságot felvévén nemzetének, az többivel együtt javallója lött Rákóczi közülök eljövetelének, mivel már értették az tatár chám utánuk létét. Így az mezei had és vármegye s némely része a gyalogoknak az fejedelemtől elmaradván, némely tekintetes hazafiaival, úgymint Haller Pál és János, Kapi György és öreg Petki István, Bethlen Farkas és Barkóczi István, s több nevezetes becsületes rendekkel az fejedelem Erdélybe hazajő, nagy ínséggel s fáradsággal s mindennek odamaradásával. Az nagy elméjű Tekintetes Kemény János az édes atyámmal, az megírt hadakkal s sok becsületes főrendekkel elmaradván, noha ott is tetszésére más lett volna szegény atyámnak, de elsőbb levén Kemény János uram, hajlani kellett, megvárván az tatárságot. Sok bajvívás után szegény nemzetünk, az megírt urakkal s főrendekkel, úgymint mostani kegyelmes urunkkal, Apaffi Mihályal, Boldizsárral, Mikola Zsigmond úrral, Nagy Tamás, Vér Ferenc, Ispányi Ferenc és becsületes rendekkel esének mindnyájan rabságokba; az ott maradtak, ki előbb, ki későbben, azkik meg nem holtak, vagy harc közben el nem hullottak, nagy sarcakon szabadultak. De hogy csak a magunk dolgára, nemzetünk elrablása után, mind török, tatár édes hazánkra fordítá pusztító fegyverét, hazánktól is szép erősségeit elvévén, Váradat, Jenőt, Lugost, Karánsebest, s több helyekkel együtt szegény édesanyámnak is szép két kővárát, Desznit, Papmezőt. Annak után sok üdővel, maga is nagy sarcon szabadula, mert ötvenezer tallér vala sarca, melynek felét éppen úgy, mint huszonötezer tallérokat, meg is fizettünk, kihozván Havaselföldiből szegény atyámat Kemény János urammal; hátramaradott résziért Mina vajda lött kezes, az akkori havaselföldi vajda […]. Isten jóvoltából onnan mindketten megszabadulván, fele sarca az változás miá ide maradott édesatyámnak, de maga is a szentlaurentziai házat, mely Olaszországban vagyon, fogadása szerint meglátogatván velem együtt én is már akkor odafel lakván, nemsokára hazájába jövő útjába Ausztriában, Bécsben gutaütés miá csakhamar Istennek, szép szokásunk szerént való devotiók közben, míg annyira eléré, lelkét megadá, holott is a római császár Leopoldus Ignatius őfelsége beneficiumából igen tisztességesen temetteték az pater franciskánusok templomában, Bécsben. […]
[…] in Anno 1661 én is hazámba jöttem – az nagy emlékezetű vitéz gróf Zrínyi Miklós szolgája lévén akkor –, csak házam szemlélésére, és ha mim a sok romlástól maradt volna; holott is kevés házam s jószágim hamvát találtam, de visszamenetelemet igen tilalmazza megemlített fejedelem, Kemény János őnagysága, sőt udvarában főbejárói hivatalban állásomat kívánván parancsolá, melyet ha nem cselekedném, édes atyám sarcában adott summáig jószágim elfoglaltatná. Engedelmeskednem kelle mások tanácsából, de nemsokára ez világ mostohaságát magam szomorún tapasztalám, mivel a szegény Barcsai megöletése után fellobbant és ellenünk gerjedt dühössége miá az pogány nemzetnek fejedelmestől hazánkból ki kelle bujdosnunk az német császár birodalmába, Magyarországra; holott már az előtti sok tractája után az római császár, Leopoldus Ignatius őfelsége leküldette ármádiáival az Szilágyban, Csigamező nevű falu tájékán megegyezénk, és viszont tűzben-lángban füstelgő édes hazánk felé sok szép magyar és német haddal fordulánk. […]
De hogy már előbbi írásom szerént, feltött célomra jussak, és csekély elmém ez világnak ennyi változási között még fogható politiájához szóljak, nem elmém mutogatásáért, hanem Isten azkiket gyermekimben megtart, azoknak tanulásáért, ez világban minden állapotokat és hivatalakat nagy állhatatlan és változás alá vettetettnek bátran merek mondani, melyet az papok praedikálnak, az írások bizonyítanak, sőt reggeltől fogvást estéig való dolgát nézd el cselédjének, s szemed előtt tapasztalod. […] De én mindezeknek rendesb leírásokat hagyom az nagyobb elméjű emberekre, nem is lévén bátorságos ad particularia leszállni, hanem csak hagyom, akiket Isten közületek, édes maradékim, megtart, hogy ez világ boldogtalan és állhatatlan voltát igen szemetek előtt viseljétek; azkiket Isten uratokul és ez haza fejedelméül rendel, s ez haza közönségesen uralja, ti is uraljátok, ha szintén mostohán mutatja is hozzátok magát. […]
Továbbá pedig, édes maradékaim s nemzetim, ajánllak mindnyájan benneteket az teljes Szentháromság egy bizony Úristen kegyes gondviselése alá […]. Éljetek, szaporodjatok az ő nagy neve dicséretére, lelketek idvességére. Szentbenedeki házamban Kornis de Ruska.
1683. 13. April.
Az eposzban történelmi szerepénél jelentősebb szerepet kap Kornis Ferenc, Gáspár édesapja. A szerző azzal is tisztában van, hogy a Kornisok címerállata az unikornis.
Jobbra: a pusztuló szentbenedeki Kornis-kastély egyik kapuőrző unikornisa. |
 |
Tartalom
A Rákóczi-eposz
Irodalom
Magyar emlékírók. 16–18. század, kiad. Bitskey István, Bp., 1982, 322–342.
Veress Endre, A göncruszkai gróf Kornis család anyakönyve, Bp., 1917.
Nagy Levente, Zrínyi és Erdély, Bp., Argumentum, 2004.