PARS DECIMA TERTIA

1. Utolso részében, e feltett cikelyben, szóllok a Magyarságról,
Szemlátomást való, romlásunkra haylo, veszedelmes vóltaról,
És Török Chászárnak, Szultán Szulimánnak, továb induláttyáról;

2. Müdön ezen dolgok, naponként kik forgók, nyavalyásúl vólnának,
S a mi Hadaink is, kik megmarattak is, ide, s tova futnának,
Népünk ellenségtöl, s Hazank Törökségtöl, rútúl puztittatnának,

3. Az Erdélyi Vayda, s véle eggyüt hada, már Szegedig jutot vólt,
Hol minden hadával, Erdély Táborával, le is telepedet vólt,
Mint lehet siettet, de el nem érhetet, mert hazája távul vólt;

4. Mint hogy azért haddal, s vitéz Hadnagyival, nem juthata Királyhoz,
Egy könnyü kochira, fel-üle postára, siete a Táborhoz,
S vitézen harczolni akarván ütközni, Török ellen népet hoz.

5. Ütközetnek napját, mint hogy az oráját, a Vayda megtudta vólt,
Hogy halasztás nélkül, s varokodás nélkül, akarattyok már a vólt,
Hogy szemben szállyanak, s harczot is tarczanak, a ki miat sok megholt,

6. Erre nézve azért, házája Királyért, ott akart jelen lenni,
Maga személyében, és vitézségében, véle eggyüt probálni,
Mert nem szánta vólna, ha lehetet vólna, Magyarokkal meghalni.

7. Frangepán Christof~ is, s ez az Generalis, Zágrábig jutot vala,
A ki merészséggel, szép számos sereggel, s jó vitézekkel vala,
Kinek fégyverétöl, és fényes törétöl, sok Török meghólt vala;

8. A Cheh Urak közzül, Pogány ellen tüzül, segitségre kik jöttek,
Györ körül egy része, mondom nagyob része, ottan le-telepettek,
Székes-Feier-Várigh, töb része is addigh, mint lehetet siettek;

9. Ama Brándenburgi Marchio seregi, ott körül quártélyoztak,
Kiket segitségül hozzánk reménségül, Német-Országbol hoztak,
Ezek is az harczról, Szultán Szulimanról, s ütközettröl tractáltak;

10. Adám nevü-Hauszer is, sietséggel ez is, már addig jutot vala,
A ki Cheh-Országban, és a méltoságban, Cancellarius vala,
Hazánk Királyához, mint jol tett Urához, a hüség vonsza vala.

11. Müdön a Királyné, hogy a sorsot vélné, bátorságosnak lenni,
Boldog szerenchének, s hizelkedésének, vitorláját szemlélni,
Magában gondolna, hogy réá fordulna, és jó kezdene lenni,

12. Azonban változás, s keserves hir-hozás, üté-meg a füleit,
Szerenczétlenségnek, s forgo veszélyének, ki-terjeszték szeleit,
Juta egy hir mondo, ki búra forgando, s megbeszéllé hireit,

13. Az egész Magyarságh, és Zászlos Uraságh, kit vakmerőség viselt,
Kérkedékensége, s maga vitézsége, a kiket harczra emelt,
A forgo szerenche, s édesgetö kinche, veszedelemmel terhelt,

14. Meg játczék valóba, velünk a Táborba, s mutatá chalárdságát,
Szivünket gerjeszté, s Mohácsnál el veszté, Királyunk Uraságát,
Az alkalmatosságh, s héjában valóságh, jelenté kopaszságát,

15. El-törlé hirünket, s régi Cymerünket, Szulimán alá veté,
Szép siros földünket, s régi nemzetünket, Pogány kezében eyté,
Hazánknak czillagát, s tündöklö világát, homály közzé rekezté.

16. Ez hir mondót látván, s halván a Királyné, szavain el-ájúla,
Mint egy félig meghólt, bú a szivére folt, vér benne megh­posdúla,
Nagy rémülésében, és ijetségében, mint egy félig meghala,

17. Noha Király felöl, s édes Ura felöl, semmit még nem értet vólt,
A ki reménsége, s szeme fényessége, Isten után néki vólt,
Hogy nagy reméntelen, és illyen véletlen, Mohácsi harczon megh­holt,

18. Vesprimi Püspökkel, és Turzo Elekkel, szörnyü rémülésében,
Pápa követivel, s udvara népével, fut együgyüségében,
Posony Vára felé, a sok hir el-telé, bús keserüségében;

19. Házi ezközeit, s tárháza kincheit, a Dunára hordatá,
Minden ékességit, és drága szépségit, az hajokra rakatá,
És a Duna vizen, s ennek folyo izén, hajoit fel-vonatá,

20. Noha Orbánz András, kiröl irják, s nem más hajot fel-verte vólna,
A Budaiaknak, futo Polgároknak, nagy károkat tett vólna,
Akkor Esztergamban, ki Kapitányságban, tisztét viselte vólna,

21. A mely ghymiákban, nevezet sajkákban, Budai Polgároknak,
Partékájokbol is, pénzböl, s egyébböl is, része vólt javaiknak;
Királyné kinchével, kik rakóttak evvel, az hajókon vóltanak,

22. Sokakról azt mondgyák, s beszédekkel toldgyák, Orbancz vitézi közzül
Királyné léányit, avagy fraucymerit, nagy sokak azok közzül
Gyaláztattak vólna, s czufoltattak vólna némellyek szüzek közzül,

23. Hogy czipelösekben, és láb-béliekben, katonák tánczoltanak,
S nagy kissebségekre, s szemtelenségekre, kérkedve ugráltanak,
De megczallya magát, s ebben ne hid dolgat, ez iránt irásának.

24. A sok ember vérén, s az ütközet térén, egy-néhány nap mulata,
A Szultán Szulimán, ez az irigy Amán, hadait megnyugotta,
Az honnan seregit, és minden ereit, Budára inditotta.

25. Heted napra kelvén, s annyi éy el-telvén, el-érkezék Budához,
Alkalmatosságát, s el-rendelé dolgát, kezde a pusztitáshoz,
Minden ellen állót, falut, s erős várot, boczáta Vulcanushoz;

26. A Vár megmarada, tüzre sem akada, Király istalloival,
Gyümölczös kertével, vadak erdeivel s hozzá tartozoival;
Hol le-telepedék, még sem elégedek, naponként rontásival.

27. Hadait inditá, s menten el-boczátá, fene dühösségéböl,
Hadgya, s paranczollya, s ő nekik ayálya, nagy fenyegetéséböl,
Hogy mind tüzzel, vassal Györig fene Mársal vágják, s rontczák énségböl,

28. Duna, és Balaton, s mind a mezö háton, faluk, és Városokat,
A kik ottan vadnak, és benne lakoznák, le-vagják mind azokat,
Mentöl jobban lehet, s erejek terjedhet, terjeszék hatalmokat,

29. Ez az András Orbánch, hüségébé nagy gáncz pusztán az
Esztergamot El-hagyá bástyáját, s megnyita kapuját, Országunk diadalmát,
Roszszaság viselé, s félelem el-telé, s félben hagyá oltalmát.

30. Káptalan Gyalogia, ezeknek Hadnagya, véle eggyüt el-futa,
A Nagy Mathé Vayda, kiczin számos hada, Estergamból ki-futa,
Mind kettö hüségét, s ebben emberségét, félelem megczufolta,

31. Viségrádnak Várát, kinek számos árrát, senki megnem adhattya,
Mert szent Koronánknak, s hazánk Királyának, vala nagy kinch­tartója,
A kinek parasztságh, s szerzetes Barátság vala oltalmazója,

32. Török Chászárt halván, közellyeb rándulván, hire el-futamodék,
Minden hajok szála, népünknek fel-álla, s félelem gyarapodék,
Ki-ki megijede szaladáshoz kezde, futásról gondolkodék,

33. Oly nagy rémülés vólt, némely félig megholt, nyelvét sem mozdithatta
Vér minden testekböl, s tagok részeiból, a szivekre fordúla,
Még rejtek helybenn is, s titok boltokbann is, helyét nem találhatta.

34. Komáromot, Tatát, s Székes-Fejér-Várát, a Török hátra hadgya,
Az erősségekre, s derekas helyekre, vala legh-nagyob gondgya,
Másokra erede, s tovabb is terjede, a Chászárnak haragja.

35. Az emberi elme, miolta értelme, illyen nagy veszedelmet
Senki nem emlithet, s irásban sem lelhet, szörnyü nagy veszedelmet,
Mint Magyar-Országban, akkor üdö tayban, Magyar nemzet szenvedet

36. Fellyül hallatta ez, s fellyül is múlta ez, régi Historiákat,
Semmi Kronikákban, avagy irásokban, nem látunk illy dolgokat;
Mint édes nemzetünk, s kedves testünk, vérünk, szenvedet fáydalmakat.

37. Ebben a veszélyben, s szerenczétlenségben, mondom Magyar vivását,
A Pogányság ellen, egy helyben véletlen, Török ellen állását,
Senki nem találhat, Marotnál kit mondhat, ellenségnek romlását,

38. Közel Esztergamhoz, s ennek Városához, Marót egy szép szigetben,
Ott való Erseknek, és Papi személynek, rendeltetet mindenben,
Mulatozására, s maga vigságára, a Virtes közepében;

39. Hová a Magyarságh, Nemes, és parasztságh, sokan futottak vala,
Feleségek, fiok, s vélek szép léányok, be-szallottanak vala,
Magok oltalmáért, s akkor a szükségért, oda szorúltak vala,

40. Ott a sok Pogányságh, Török és Ianchárságh, nagy sokszor megh­veretett,
Kik oda szorúltak, s e' helyben futottak, ellenek ostromot tett,
Nagy szégyen vallással, és vérek ontással, miattok kárban esétt,

41. Végre immár látná, héában hullatná, Török Chászár vitézit,
Mar meg nem vehetné, héában kergetné, ütközetre Ianczárit,
Szekéres sánczoknak, mint egy köfaloknak nem bonthatná részeit,

42. Szükség kénszerite, s elméjét terjeszté, hogy álgyúit vonassa,
Hogy az erősséget, s ellenkezöséget, közöttök el-rontassa,
Rajtok tett inséget, illy nagy szégyenséget, vélek megtorolhassa,

43. Megállá boszszúját, s terjeszté haragját, sánczokat el-rontatá,
Edes nemzetünket, s régi vitézinket egy lábig le-vágatá,
Mint egy saskeselyű, vagy praedáló öllyü, véreket ki-szitatá. ntnál tnrtént Posánv romlása.

44. Hol meghólt tagokból, le-vágot Magyarból, s testböl halmokat raktak
Domboczkának látczot, emberekböl állot, illy jelenséget hattak,
És mind ekkoráigh, mezöben e' napigh, rakási ott állottak,

45. Kik el-szalattanak, hirt rolok montanak, kik az helyben vesztenek,
Huszon ött ezerigh, lehettek e' számigh, Pogány kardra estenek,
Mind kiczint, és nagyot, senkit megnem hagyot, fegyverrel le-vertenek

46. Ütkozettöl fogva, és eddig számlálva, nemzetünknek romlását,
Sokan bizonyittyák, s valónak álittyák, hogy két száz ezer számát
Megfogot raboknak, s mind le-vágottaknak, fel-mulhattya summaját;

47. Gondold-meg magadban, s okoskodásodban, szerenche ravaszságát,
Hazánk fiainak, s hires Attillának, régi sok Magyarságát,
A ki virágozot, s meszszé el-ágozot, hamar mulandoságát.

48. Szuliman haragja, s fene éles kardgya, el-törlé mind egy harczon,
Ez hires nemzetségh, régi sok vitézségh, hogy illy kevessé tarczon,
E' dühös oroszlány, s megadázot sárkány, hogy farkával le­ránczon,

49. A vakmerőségnek, s engedetlenségnek, megadák a jutalmát,
Eggyüt az Urokkal, s kedves Királyokkal, el-veszték diadalmát,
És a Török holdra, Szultán Szulimánra bizák az arany almát.

50. Illyen nagy veszéllyel, mint zápor essövel, Magyar-Ország be-telék
Nem lön tartalékja, szabad futamottya, minden rend megöleték,
Nem vólt chak egy hely is köztök akar hol is, ki oltalmazhattaték;

51. Drávától mind Györigh, chak nem Austriáigh, igen nagy rablást téve
Sok ezer lelkeket, talált vala-kiket, öle, s rabúl el-vive,
Szabadon nyargalta, s határink visgálta, valamint vitte kedve.

52. Szomszéd Országok is, hallák valakik is, annyira ijedének,
Hogy Béczh tartományból, s annak városából, sokan ki­költözének,
Magyarok példáján, és szörnyü romlásán, a sorsnak nem hivének,

53. Hajókat vonata, s hidat chináltata, hamar Chászár Dunára,
A Pesth Városánál, s oldala falánál, hogy jutna Magyarságra,
Már megdühösödet, s ereje terjedet, kész szörnyü ver-ontásrá,

54. Czak vért szomjuhozik, praedálásban bizik, s vérböl patakot chinál,
A Magyar romlásra, s kész a pusztitásra, iszonyu mint egy Halál,
Szegént, és boldogot, vagy pedig gazdagot, öl valakiket talál.

55. Jay szoval megtöltek, siralomra költek, minden felöl amezök!
Erdök is megsültek, és gyázban öltöztek, czak szomoruságh, üzök!
Jtt semmi vigasságh, van czak szomoruságh, üdök romlásra nézök!

56. Vadaknak gyomra lön, s madarak étke lön, sokaknak koporsója!
Sok vad állatoknak, megéhült gyomroknak, Magyar test a praedája,
Szultán Szuljmán lön, illy romlást a ki tön, soknak végsö orája!

57. Tizen ötöd napigh, illy keves ideigh, Budán mulatot vala,
Ennyi pusztitással, s ennyi vér-ontással, nem-elégedet vala,
Még is továb készült, mert mérgében feszült, s haraghját viszi vala,

58. Fel-földre inditá, Pesthnél hogy szálitta, hidon által hadait,
Megyen ő maga is, helyén már dolgá is; viszi fene vadait,
Jtt is nagy chapást tön, mely nagy kárunkal lön, s el-pusztitá részeit.

59. Maga is el-kezdé, s minden felé küldé, seregeit rablásra,
Biztatással mondgya, hadgya, s paranczollya, mennyenek Magyarságra,
Öllyék, és pusztitczák, s czak füstre boczássák, Országát bizonyára,

60. Duna, s Tisza között valahol ütközöt, Pogányságnak ereje,
Jszonyú romlásnak, s szörnyü vér-ontásnak, marada-meg chak helye,
Testekben rakodék, s halmokban hányaték sok Magyarság sengéje.

61. Vérrel megáradot, s ugyan zavarodot, Dunának tiszta vize,
Siralomra fordult, iay szotól megmozdult nincsen már édes ize,
Mert sovánnyá tette, s megfüstösitette Szultán Szulimán tüze.

62. Miként aszály földet, szintén ugy fel-földet, a Pogány fel-zavarta,
Fene dühösséggel, s nagy kegyetlenséggel, szélyel el-pusztitotta,
Lakosit le-vágta, Várait meg-hágta, s falait le-rontotta;

63. Magyarság iob részét, de söt nagyob részét, kik által nem kelhettek,
A Tisza partyánál, s ennek határánal, fogyattak-el életek,
Pogány fegyverétöl, s nagy dühösségétöl, emésztették-meg testek.

64. A kik megmarattak, s le nem vágattattak, nagy rabságra esének,
Némellyek hajokra, s Tengeri gállyákra, nyavalyásúl menének,
Eletek fottáigh, s utolso oráigh, szolgálatot tévének,

65. Némellyek nagy sarczal, a kiket nagy harczal Pogány nyere változtak,
Sokaknak vérekkel, a kiknek testekkel, Mahumetnek áldoztak,
Némellyel pediglen, nagy árron meginten, pénzen el-adattattak;

66. Némely feleségét, mint háza szépségét, Pogány kezenél láttya;
Kiki édes fiát, és ékes Léányát keservessen ohaytya,
Vtzákról utzákra, mint barmot vásárra, mert Török hordoztattya,

67. Némellyek mind éltigh, fogságban mind holtigh, a vasakat pengették,
Szomoru élettel s bus igyekezettel, hazájok emlegették,
Szép szabadságokat, s vitézi vóltokat, ohaytva kesergették.

68. Müdön már kedvére, s hazánkba mérgére szandékát ki-fakásztá,
Artalmas kelését, Országunk élését, a kivel megapasztá,
Magyar vér-ontással, sok ember hullással, sebeit bé-tapasztá,

69. Mint fene Oroszlány, praeda nem tudgya hány, vérben meg­fertözödék,
Mint kan-agyarival, hazánk Magyarival, müdön már meghküszködék,
Vér-ontása után, viszsza térvén osztán, végre megiszonyodék,

70. Még is telhetetlen, fene, és kegyetlen, uyiúl maga mérgében,
Tovább is hazánkban, hogy pusztitczon abban, gondolkodék szivében,
Haragját töltheti, s tüzét gerjesztheti, vagyon reménségében,

71. De chudálatossan, Isten irgalmassan, szemeit ránk forditá,
A Keresztyénségnek, romlását hivének, s veszedelmét hogy látá,
Gonosz szandékától, és akarattyától, elméjét el-vonatá,

72. Anatóliában, s kisseb Asiában, öszve-veszést támoszta,
Szulimán haragját, Magyarokról kardgyát, ezekre forditotta,
Maga nemzetére, mint ellenségéré, mérgét ki-árasztotta.

73. Duna, s Dráva közöt, a hol megütközöt, és végh-Várakat megvett
Falait rontotta, s mind pusztán hagyatta, illy rettenetes kárt tett,
Buda töb Várakkal, és Tartományokkal, Pogányságtól üres lett,

74. Mert viszsza fordúla, s véle el-rándula, pusztito sokasága,
Eyjel, s nappal mégyen, haladék ne légyen, véle sok Janchársága,
Hogy az esz-vesztöknek, Asia népeknek légyen nyomorusága;

75. Ott is párt-ütöknek, és ellenkezöknek, hatalmát megmutassa;
Erejének savát, és hathato szavát, rájok ki-áraszthassa,
Hazája latrait, s belsö ellenségit, fegyver alá hajthassa.

76. Isten ki az Egböl, mint Királyi székböl, mindeneket által-lácz,
Ideig türsz, s szenvecz, bünökre nem nézhecz, emberekre ostort adcz,
Bünböl még-téröket, s néked könyörgöket, tellyességgel el nem hadcz,

77. Pogány fegyverével, s vér ontó törével, hazánkat sanyargatád,
Mint az édes Attya, haragját mutattya, harogodat mutatád,
De kevés üdöre, kegyelmességedre még rolunk el-forditád;

78. Nem türöd békével, kész vagy kegyelemmel, ezt az szörnyü vér-ontást,
Keresztyénségen tett, a kit hazánk érzett, ez veszedelmes romlást,
Angyalod boczátod, s viszont meguyitod, köztünk e' nagy változást;

79. Sok ártatlanoknak, s hozzád kiáltoknak vérek boszszú-állást vár,
Mint egy drága illat, s könyörgö áldozat, szined eleiben jár,
Fordicz ostorodat, rájok haragodat, s szánakozzál rajtunk már.

80. O' nagy hamis Amán te Szultán Szulimán, kit az kevélység visel!
Talám azt reménled, s boldogságban véled, hogy lelked örökkén él?
Utolso orátol, s kegyetlen Halaltól, hogy még valaha nem fél?

81. Az óra folyton foly, megnem eszi a moly, el-jár maga dolgában,
Az üdök el-múlnak, naponként el-futnak, ninchenek megh­állásban,
Vizek modra folynak, viszsza sem fordulnak, semmi üdök jártában,

82. Életednek vásznát, nem veheted hasznát, majd ki metczik bordából,
Ez Világi joból, mint amaz arnyékból, lészesz halandoságból,
Gyarlóvá változol, s hatalmad el-oszol, Czászári koronadból;

83. Hol lészen hatalmod? Ezentöl ártalmod, s istápod megtöretik!
Es czak négy sing földben, illy gyönyörüségben, tagaid be-tétetik.
Czászári székedre, s te böczületedre, hamar más emeltetik,

84. Ott senki nem udvarl, és Chászárnak nem hall; el eset birodalmod,
Cháron czólnakjában, s Lethes folyásában, lészen a diadalmod,
Pluto oskolája, s Cerberus hálója, lészen minden hatalmod!

85. Töbször viszsza nem térsz, s e' Világhoz nem férsz, honnan nincs szabadulás
Sok ártatlan vérért, s a Keresztyénségért, szivedben lesz bodulás,
A sok ördögöktöl, s rettentö seregtöl, lelkedre a tódulás,

86. El-veszed jutalmát, s fáratságod hasznát, a Mahomet hitinek,
Kinek Zászlójára, irád Alcoránra, nevét vitézségednek,
Kiért megvetetted, s ellenséggé tetted, irgalmát Teremtödnek,

87. De Istenre hagyom, (a ki szivet adjon, valaha nemzetünknek)
Szivét meg-uyitcza, s erejét forditcza, Pogányra vitézinknek,
Többé illy nagy romlás, hazánkban kár-vallás ne essék hiveinek.

PERORATIO

1. Melpoméné szóljon, hogy már eloszoljon tragoediám folyása,
Megromlott hazánkról s szultán Szulimánról lehessen hallgatása,
Szünjék Libéthrisnek, s végeződjék ennek ez ideig forrása.

2. Kösse egy csomóban, s tegye egy summában én elmémnek munkáját
Daphnis ágainak s termő laurusinak gyümölcsös borostyánját,
Magyar szókból való, s rhytmusokból álló írásomnak folyását.

3. Mennyire lehetett s elmém elérhetett, annyiban dicsírtessék,
Nyelv tudatlanságát s rebegő mozgását verseimmel kövessék,
Jóigyekezetem és emlekezetem vétkeit ékesgessék!

4. Múlatságul írtam, s olvasónak hadtam viszontcsak múlatságért,
Üdő megcsalásra s gond távoztatasra szerzettem okadásért,
Kik magyar rhytmusban s ezek folyásiban gyönyörködnek azokért.

5. Tudom, csorba nélkül, s hogy nincs vétek nélkül, azt magam is megvallom,
Mert nincs semmi munka, kinek vétkes oka, ne lehessen találom,
Elmém kisded kincsét s legelső gyümölcsét, nemzetemnek ajánlom,

6. Ki-ki bármit mondjon, avagy hozzá adjon, köszörülje elméjét,
Magyar szófolyásnak s tudatlanságomnak keresse fel zsengéjét,
Mohács veszedelmén ki-ki az értelmén megűzheti mezejét.

7. Az elme nem nyugszik, de mint tenger habzik, nincsen oly szép épület,
Ki csorbát ne lásson, s mint jó megállhasson, hozzá van sok felelet,
Tavaszi üdő is s zöldellő erdő is nem mindenkor kikelet.

8. Lajosnak esetit s ékes indulatit sokszor hogy megolvastam,
Szívem gerjedezett, s elmém feletkezett, hogy ezeket találtam,
Hogy versekben tegyem, írásomban vegyem, ez okból indítattam:

9. A magyar híveknek, s hazám vitézinek írásomot ajánlom,
Kik fegyvert viselnek, s török vért eresztnek, ezt azoknak csinálom,
És a Magyar Mársot, mint hűseges társot verseimmel ajánlom.

10. Mint mezőt virággal, ily nagy sok jószággal Isten őket áldja meg,
Karjoknak ereit s kardjoknak éleit nékik élésítse meg,
Régi hírét, nevét s Bellonához kedvét egyszer még újítsa meg.

11. Vér bennek buzduljon, s törökre tóduljon, mezőt magának végyen,
A pogány határán s régi diadalmán, hasonló csapást tégyen,
Szerém földvárait és több határait a töröktől megvégyen.

12. Mind egyenlő szívvel s teljes értelemmel nemzetünk vitézkedjék,
E veszett hazánkért s ezekért a jókért igazán iparkodgyék,
Kit Isten engedje, s szerencséssé tegye, hazáján megnyugodjék.