CII. zsoltár

T. B. Könyörgése az zsidó népnek
az babilóniai fogságból való megszabadulásért.

Hallgasd meg, Uram, kérésem,
Tekéntsd meg esedezésem,
Beszédem jusson hozzád,
Ne röjtsd el tőlem orcád,
Hajtsd énhozzám te füledet,
Enyhítsd meg nagy ínségemet,
Midőn kiáltok, Úr Isten,
Siess, hallgass meg kegyessen.

Mert napjai életemnek
Olly hirtelen elkelének,
Mint az füst és az pára,
És mint az tűzhely pora,
Minden csontom úgy elszáradt,
Szívem, mint az fű, elhervadt,
Úgyhogy az én ételemet
Elfelejtem kenyeremet.

Bőröm csontaimhoz ragadt,
Keserves siralmom miatt
Ez iszonyú ínségben,
Ollyatén löttem szintén,
Mint pellikán az pusztában,
Siralmas kiáltásimban
Ollyá löttem, mint az bagoly,
Ki az kietlenben huhol.

Ollyan vagyok minduntalan,
Mint veréb az eszterhában,
Azmely egyedül maradt.
Ellenség reám támadt,
Gyaláznak engem naponkint,
És kik bosszontnak óránkint,
Ha kinek veszélt kívánnak,
Énrólam példát formálnak.

Porhamu nékem kenyerem,
Mellyet étel gyanánt észem,
Italom könyveimmel
Elegyíttem, mint vízzel
Az te nagy haragod miatt,
Kinek tüze úgy föllobbadt,
Hogy engemet fölemelél
És ismét az földhöz ütél.

Az én időm im elmúlék,
Mint az árnyék, elenyészék,
Minden testem elasza,
Mint az lekaszált széna,
Azmelly meg nem élled többé.
De te megmaradsz örökké,
És az te emlékezeted
Mindörökké megtart hired.

Azért kelj föl, óh, Úr Isten,
Haragod ne gerjedezzen!
Sion városát szánd meg,
És néki kegyelmezz meg,
Mert már im az idő eljött,
És azmelly már sokat késött,
Jelen vagyon az az óra,
Hogy dolga fordóljon jóra.

Hogy az te szolgáid végre
Öszvegyűlvén ez szent helyre,
Elpusztult kő rakásit
Kedveljék épülésit,
És osztán az pogán népek,
Uram, nevedet rettegjék,
Ez földön minden királyok
Megvallják, hogy te vagy urok.

Mert az Úr jól megépéjté
Az Siont megékeséjté,
És dicsőségét itten
Megmutatá ismétlen,
Az nyomorultak panasszát,
Meghallgatá nagy siralmát,
Kéréseket meg nem veté,
Sőt kegyelmessen tekinté.

Ezt ember híven fölírja,
Hogy megmaradjon mindenha,
Legyen emlékezete
Nemzetségről nemzetre,
Hogy az jövendő nemzetek,
Kik még ez földre születnek,
Az mennybéli Istent áldják,
Ez dologért magasztalják.

Hogy alánéz onnanfellyől
Az ő magas szenthelyéből,
Az mennyből alánézél,
Ez földre letekintél,
Hogy meghallja kéréseket,
Az foglyoknak ínségeket,
És azokat ő megtartsa,
Kiket ítéltek halálra.

Hogy szent neve az Istennek
Az Sionban dicsértessék,
És az Jeruzsálembe
Áldassék dicsősége,
Midőn az népek seregben
Öszvegyűlnek ez szent helyben,
Az királyok is itt lesznek
És szolgálnak az Istennek.

Leveré az én erőmet
Ez útban, és életemet
Megrövidíté, és én
Így szólék keservessen:
Ne hagyj elvesznem, Úr Isten,
Életemnek közepiben,
Mert mindörökké megvadnak
Esztendeid el nem fogynak.

Ez földet te teremtetted,
És ekképpen helyheztetted,
Csak te kezed munkája
Az Égnek alkotványa.
De ezek mind elveszendők,
Uram, te megmaradsz, de ők,
Mint az ruha, mind elkopnak,
Szépségekben meg nem állnak:

És midőn, Uram, akarod,
Őköt úgy elváltoztatod,
Mint az elviselt ruhát,
Azmelly tétúl megszakadt.
Te vagy, azki régen valál,
Voltod változás nélkül áll,
Te esztendeidnek vége
Nem lészen soha örökké.

Azért az te szolgáidnak
Fiai megszaporodnak,
És megmaradnak végig,
Azaz örök időkig,
Az néked szolgáló hívek
És egész ő nemzetségek
Megállnak és megmaradnak,
És örökké el nem fogynak.

Forrás: RMKT XVII, 6., kiad. Stoll Béla, 102. sz.

T. B. = Théodore Béze verziója szerint.