CIV. zsoltár

C. M. Dicséreti az Istennek az teremtett dolgokról
és mindeneknek szép rendiről.

Áldjad, lelkem, az Urat és tisztöld,
Dicsőségével rakva menny és föld,
Az te fölséged, Uram, nagy és erős,
Az te ékességed nagy, szép és fényös,
Te öltözeted ékes és tiszta,
Szép világosság származik róla,
Az egeket szélessen kiterjeszted,
Mint egy kárpitot, úgy fölékesíted.

Az vizet környüled, mint kamarát,
El-fölalkottad, mint szép palotát,
Az felhőkön úgy jársz, mint egy szekéren,
Az szelek szárnyokon hordoznak szépen,
Angyalidat sebes széllé teszöd,
Mint száguldó postákot kiküldöd,
Mendörgés, tűzláng, villámás előtted,
Mint kész szolgáid, úgy függnek tetőled.

Az föld fondamentomát megvetéd,
Azmellyre erőssen helyheztetéd,
Hogy azon mindenkoron megállana,
És helyéből soha ki nem mozdolna,
Ki azelőtt az nagy mélségekben,
Vízzel mint ruhával volt elfödvén,
Az nagy vizek őrajta föllyül folytak,
Kik az nagy hegyeken is fellyülmúltak.

De mihelyen te megfeddéd őköt,
Megfutamának feddésed előtt,
Hogy meghallák mennydörgését te szódnak,
Az földről sietvén elszaladának:
Az nagy hegyek fölemelkedének,
És az mél völgyek mind kitetszének,
Minden megtartja ő tulajdon helyét,
Mellyet fölséged nékiek engedett.

Határát az nagy tenger megtartja,
Azt semmiképpen által nem hágja,
Hogy többé ez fölemelkedett földek
Ő vize miatt el ne merüljenek,
Az kútfejeket az szép völgyeken
Te fölséged rendelte nagy szépen,
Az patakok, kik innen kicsordulnak,
Az hegyek között zengedezve folynak.

Arra, hogy az mezőn járó barmok
És az erdőn lakó vadállatok
Ez vizekben és ez szép kútfejekben
Igyanak és megújuljanak szépen.
Ez helyen ember hall ékes zengést,
Égi madaraktúl szép éneklést,
Azkik az híves zöld ágakon ülnek,
És gyönyörűségessen énekelnek.

Az nagy hegyeket te onnan felől
Megnedvesíted az magas égből,
Hogy az te jó bővséges kezeiddel
Ez földet betöltsed szép gyümölcsekkel,
És az baromnak szénát adsz béven,
Kiket teremtesz széllel az réten,
És ő munkája által az embernek,
Füvet és búzát adsz ő életinek.

Vigasságra bort adsz az embernek,
És kenyért adsz, kitől erőssödjék.
Olajt is bőven engedsz őnékie,
Hogy az ő színe szépen fénljék tőle.
Te megöntözöd az élő fákat,
És az szép nevendék cédrusokat,
Kiket az Libanus hegyen ültettél,
Megnedvesíted szép hasznos essőkkel.

Holott az madárkák fészket raknak,
És kiköltésre fészkekben tojnak,
Az eszterág is ő fészkét ott rakja,
Az jegenyefákon vagyon hajlékja.
Az magas hegyeken az vadkecskék
És az szarvasok helyet keresnek,
Az kősziklák közt laknak az patkányok,
Az hörcsököknek ott az ő barlangjok.

Az holdat helyheztetted az égre,
Hogy az esztendőt ossza részekre.
Tudja az fényes nap, hol kell lemenni,
És tudja utát odavezérleni.
Te szerzetted az nagy setétséget,
Hogy megválassza naptúl az éjjet,
És étszaka az erdei sok vadak
Az ő barlangjokból előballagnak.

Azonképpen az oroszlánkölkek
Az Úr Istentől ételt keresnek,
Ordítnak az prédára éhség miatt,
Hogy megtölthessék az ő éh gyomrokat.
De mihelt az fényes nap fölvirrad,
Ki-ki mind ő barlangjába szalad,
És ott lesznek és fekesznek csendesszen,
Míglen ismétlen setét estve lészen.

Az ember reggel fölkél idején,
És tiszti szerint munkára megyen,
Szántóföldre, rétre, kertben, szőlőben,
És ott munkálódik mind estveiglen.
Uram, melly nagy az te bölcseséged,
És bölcseséges cselekedeted!
Nagy dolgaidnak, Uram, nincsen száma,
Kikkel mind ez föld kereksége rakva.

Ha meggondoltatik az nagy tenger,
Meg nem számlálhatja ott az ember
Az halakot és az sok állatokat,
Külömb formákban aprót és nagyokat.
Azon elmennek az sok nagy hajók,
Az nagy cethalak úsznak alattok,
Kiket arra szerzettél az tengerben,
Hogy ők ott játszódjanak jókedvekben.

Minden állat, Uram, tereád néz,
Szemeit emelvén felségedhez,
Eledelt adsz nékik ő idejekben,
Elődben gyűlnek néked esedezvén.
És te mind megelégíted őket,
Ha megnyitod bévséges kezedet,
Nem lészen senkinek semmi szüksége,
Mert te jól tudod, kinek mi szüksége.

De ha elrejted orcádat tőlek,
Megrettennek és ottan ledőlnek,
Ha lehelletit megvonszod azoknak,
Ottan elhullnak és porrá változnak.
De ha rájok lehellesz ismétlen,
Legottan mind megéllednek szépen,
Mert tetőled ők megelevenednek,
És te megújétod színét ez földnek.

Az Úrnak legyen örök tisztesség,
És övé legyen minden dicsőség,
Örül az Úr ő csuda dolgaiban,
Gyönyörködik teremtett állatiban.
Tekintésétűl ez föld megrémül,
És az ő haragjátúl megrendül,
Reszketvén az nagy hegyek füstölögnek,
Hogyha az Úrtól ők megillettetnek.

Az Úrnak dicséretet éneklek,
Valamíg én ez világon élek,
Az Úr Istent én egész életemben
Dicsérem és áldom szép éneklésben,
De viszontag azt kérem őtőle,
Hogy éneklésem jókedvvel vegye,
És osztán teljes szivemből örvendek,
Szép énekeket mondván szent nevének.

Az Isten-utáló bűnös népek
Ez földről szörnyen eltöröltetnek,
Úgyhogy közőlök senki meg nem marad,
Óh, én lelkem az nagy Úr Istent áldjad.

Forrás: RMKT XVII, 6., kiad. Stoll Béla, 104. sz.

C. M. = Clement Marot; értsd: az ő verziója szerinti francia szöveget használta.