XXXVIII. zsoltár

C. M. Dávidnak külömb-külömb panaszi, azok mellé adatott
könyörgésekkel egyetemben

Haragodnak nagy voltában,
Megindolván,
Ne feddj meg, Uram, engem,
Búsult gerjedezésedben
Rám tekintvén,
Ne büntess meg, Istenem.

Nyilaid belém lövettek
Kik szereznek
Énnekem nagy sérelmet,
Kezeid nagy súlyossága
Hátam nyomja,
És sanyargat engemet.

Testemnek semmi résziben
Épség nincsen,
Te nagy haragod miatt.
Csontaim elháborodtak,
Nem nyughatnak
Én nagy bűneim miatt.

Mert ez én nagy gyarlóságim
És bűneim
Fejem föllyülhaladták,
Kiknek nehéz, terhes voltát,
Súlyosságát
Tagaim nem bírhatják.

Én sebeim elsenyvedtek,
Megbüszödtek,
Ki miatt nagy siralmom,
De ezeknek indítója,
Szerző oka
Az én nagy bolondságom.

Én nyavalyáim gyötrenek,
Legörbéjtnek
Ki miatt nagy kínt látok,
Minden napon gyászruhában
Járok sírván,
Sérelmimben óhajtok.

Mert elvajúdtak ágyékim,
Fájnak bélim,
Kik szintén elszáradtak,
Úgyhogy én egész testemben
Épség nincsen,
Tagaim elbággyadtak.

Igen elerőtlenedtem
És törődtem
Ez mondhatatlan kínban,
Sírok, ordítok szüntelen
Én szívemben
Ez szertelen nyavalyán.

Minden mostani kérésem,
Én Istenem,
Vagyon szemeid előtt,
És minden fohászkodásom
S' ohajtásom
Tőled el nem rejtetött.

Szívem nyugalmat nem lelhet,
Igen reszket,
Minden erőm elfogyott,
Szemeim világossága,
Vidámsága
Éntőlem eltávozott.

Minden én felebarátim
És rokonim
Tőlem eliszonyodnak,
Atyámfiai, szomszédim,
Esmerőim
Mellőlem távol állnak.

Azkik életemre törnek,
És kergetnek,
Hálót vetettek titkon,
És azkik engem gyűlölnek,
Bút szereznek
Énnékem minden napon.

Kiben süketnek kell lennem,
És fülelnem,
Noha nagy szitkot hallok,
Szájammal szólni sem merek,
Csak veszteglek,
Mint az néma, hallgatok.

Mint az süket, ollyan vagyok,
Azmit hallok,
Hallatlanná kell tennem,
Mint azkinek mentségére
Nincsen nyelve,
Ollyá kell nékem lennem.

De én az Istenben bízom,
És elvárom,
Hogy kérésem meghallja,
Mert szívem hozzá emelem,
És elhiszem,
Hogy szükségem meglátja.

Ezt mondom, Uram, és kérlek,
Hogy imezek
Ne nevessenek rajtam,
Mert ha lábam megbotlanék,
Vagy megesnék,
Gajdolnának énrólam.

Hogyha így kell sántikálnom
És bajlódnom,
Félek azon, hogy nékem
Én szívem elkeseredik,
És megsérszik,
Siralmas lesz életem.

Hamisságomat megvallom,
Nem tagadom
Gonosz téteményimet,
Bűneim miá lött sebek
Kesergetnek
És gyötrenek engemet.

Az én ellenségim élnek,
És örülnek,
Erőssödnek óránkint,
Azkik ok nélkül gyűlölnek
És rám törnek,
Sokasulnak naponkint.

Ezek reám dühödtenek
És kergetnek,
Kikvel én sok jót töttem,
De ezt csak azért mívelik,
Mert irégylik,
Hogy én az jót követem.

Uram, ne hagyj el engemet,
Nézd ügyemet,
Mert egyedül hagyattam,
Kérlek, légy irgalmas nékem,
Én Istenem,
Mert csak tebenned bíztam.

Azért tőlem ne állj messze,
Szánj meg végre,
Én kegyelmes Istenem,
Segedelmeddel ne késsél,
Siess, jöjj el,
Én édes idvösségem.

Forrás: RMKT XVII, 6., kiad. Stoll Béla, 38. sz.

C. M. = Clement Marot; értsd: az ő verziója szerinti francia szöveget használta.