Psalterium Ungaricum
Ajánlólevél
IV. Frigyes pfalzi választófejedelemnek és Móric hesseni tartománygrófnak
(Részlet)

Aristidesnek imez mondása nékem ékesnek látszik, Felséges Fejedelmek, mellyel így szól: „Illik Istennek bizonyára templomokat szentelni, az böcsületes embereket pedig könyveknek dedikálásával tisztelni.” Melly sententiát annyéval követek örömesbben, mivelhogy látom, hogy még szent emebereknél is az sem volt kelletlen. Mert Szent Lukács evangelista az hatalmas Theophilust két könyveinek dedikálásával tisztelte. Melly apastal két könyvinek egyikéből kivévén amaz mondását Sz. Péternek az én dedikálásomnak eleiben teszem: „Ezüstöm, aranyam nincsen nékem, azmi pedig vagyon, azt adom.
Bemutatom azért és dedikálom Ti  Felségteknek az Dávid zsoltárit, melyeket nagy munkával magyar nyelvre fordítottam, és az franciái nótákra s az Lobvasser Ambros doktornak német versei szerint formáltam és öszveszorítottam; mostan pedig fő barátimnak indításokból az község közé kibocsátom, és azért bocsátom az ti Felségtek neve alatt ki, hogy az én hláadó voltomnak és ti Felségtekhez való tiszteletemnek valami jele legyen, és ez ti Felségetek Németországában tőlem íratott könyvnek az én földemi nép közt böcsületi öregbüllyön.
De ez én dedikálásomban, kétség nélkül, sokan sok hibát találnak, de kiváltképpen kettőt rongálnak legtöbben. Hogy tudniillik ez magyar nyelven írott könyvnek deák elöljáró beszédet tészek eleiben; ismét, hogy Németországnak ez két tündöklő Fejedelminek idegen nyelven való írást dedikálok.
Annakokáért erősítő okaimat, mellyekkel ez merészségre indíttattam rövideden előhozom.
És előszer pedig látom nem ritkán lenni ez mostani időben, hogy az köznyelven való írásoknak deák elöljáró beszédet tegyenek elejökbe. Példa erre az Lóbvasszer Ambros doctornak zsoltároskönyve (kinek vezető zsinórját követtem ez fordtásban) Lipsiában, 1594. És az magyarok dolgairól való német Chronika Kasselba, 1600. esztendőben deák elöljáró beszéddekkel voltanak németül kibocsáttatva, és vagyon magyar könyv kezemnél, mellyet hasonlatosképpen deák dedikálással nyomtattak ki Bécsben.
Hogy pedig ez könyvemet Ti Felségteknek öszvességgel  akartam dedikálni,  ugyanazon erősségekkel indíttattam arra, azmelyekkel énelőttem az tiszteletes férfiú, Spethe András, ezen nótákra deákul írott zsoltárit az Ti Felséges neveteknek dedikálta, melyeket rövidségnek okáért elhagyok.
Mert nyilván vagyon mindeneknél, és idegen nemzeteknél is már régen megtudatott, melly dicséretesen érdemlettenek az ti Fölségteknek eleji az Zsoltárkönyvről, az egész Sz. Írásról és az hívek seregiről; mostan is melly kegyes dicséretet érdemeljenek ti Felségtek az Christus anyaszentegyházától és az írástudók renditől, érti ez egész föld kereksége.
Azoknak pediglen, kik ez dedikált könyvnek idegen voltát vetendik szememre, imezt tészem ismét elejekben, az mint elősszer is akartam, hogy bánatomra vagyon az nekem, hogy sem aranyi sem ezüsti méltóságú írást nem hozhatok elő; tudom azonközben, hogy az fejedelmeknek nem mindenkor csak az hasznosok és szükségesek, hanem néha még az ritkák is és idegen ajándékok is kedvessek szoktak lenni. Tudják meg osztán az én szememre hányók azt is, hogy én kész vagyok minden szidalmat inkább elszenvedni, hogy nem háláadó voltomnak valami jele nélkül kimenni Németországból; úgymint tanúságomnak csendesz partjáról, holott ez tizenhat esztendőkben, időmnek majd hason felét éltem el.
Az te Fölséged haidelbergai Akadémiájában pedig, felséges Választófejedelem, (azhol ez zsoltárokat így énekelni tanoltam) öt esztendőnél többig jótéteménnyel élő tanítvány voltam, és te Felséged énhozzám és még illyen személyekhez való bővséges adakozó voltát gyakran láttam, és vöttem eszemben. Időmúlván pedig ez elmúlt télen Felséged engem kegyesen az Sapientia Collegiom tanítóinak asztalához helyheztetött. Mellyekért hogyha háláadó voltomnak semmi bizonságát nem jelenteném, méltán háláadatlannak tarthatnám.
Te Felségedet pedig, Hatalmas Mauriti Fejedelem, mint egy mi időnkben fénlő, az zsoltáréneklő Dávidnak fiát, Salomont, úgy tiszteltem mindenkor és böcsüllöttem. Továbbá, hogy ezelőtt három esztendővel, midőn az császár udvaránál az én Dictionariomomnak bejelentésében volnék Prágába, az császár  őfelsége matematikához való szerszámosházában találkoztam az te Felséged asztronomusival: kik látván azt, hogy az én dedikálásom császár őfelségének nem lőtt kedvetlen, dicsérvén Te Felséged kegyes voltát, intettének engem, hogy Te Felségteket is valaha efféle alkolmatossággal köszönteném.
Mely intés elmémben mélyen béhatván, megmaradt énnálam; megújolt pedig az elmúlt esztendőben, midőn Noribergába te Felséged árnyéka alatt én és az én tanítványim, az nemes Stentzingusok, ez városnak nézélgetnők szép ékességit és tárházait.
Harmadnap után pedig, hogy te Felséged rqatisbonai útában megnézelgetésével méltóztatná az Altofirumbéli Academia collegiomát (holott akkor fordítottam az zsoltárokat) fogadást töttem menten, hogy ha Isten kegyelméből ez könyv megkészül, te Felségednek is offerálom. Ez én szándékomat osztán Heidelbergában megerősítötte az nagyságos ifjú, az késmárki Tököli Miklós, megbeszélvén azt, hogy te Felségedet az nasszóviai nevezetes várban, Dillenburgban magyaról szólni hallotta. Ó, soktudományú Fejedelem!
 [... ]   Ez könyvet annakokáért, Fölséges Fejedelmek, mely azelőtt is sokképpen Ti Fölségteké, és mostan ez európai ennyi sok nemzetek fordítása után énáltalom magyar zubbonköntöskében öltöztetött, és ily segedelemmel ékesíttetött, és Ti Felségtek dicsőséges neveinek dédikáltatott, tiszteletesen és alázatoson offeráltatott, tekintsétek, kérlek, kedves orcával, és az régi királyoknak példájokat nézvén (kik, azmint olvassuk, csak az paraszt ajándékokat sem vetették meg, ha mellyek együgyüségből elejekben vitettenek), fogyadjátok el kegyes kézzel, és az több néktek dedikált könyvek között (kivel egész könyvtatrtó hely megtelnék), ennek bárcsak az utolsó helyet engedjétek. Nem az ajándéknak kisded voltát nézvén, hanem az béjelentőnek háládó voltát és jószándékát javalván. […]

Herbornában, Pünkesd ünnepiben, az Úrnak 1607. esztendejében.

Az Magyarországban és Erdélyben vitézkedő keresztyén Anyaszentegyháznak és ennek nagyságos és kegyes gondviselőinek, lelkipásztorinak, tanítóinak és tanuló tagainak az Atyaistennek kegyelmét, az megszentelésnek és békességnek lelkét, az Christusban kívánja szíve szerint
(Részlet)

Miulta tanúságnak kévánságából idegen országban élek, [... ] ez híres Akadémiákban főtanítók közt forogván nem kapok ez világon gazdagító tudományokon, hanem olyakat kévánok, melyekkel legtöbbeknek használhassak az mi nyomorgó hazánkban. [... ]
Mostan azért ez Zsoltárkönyvet [...] Kegyelmetek jókedvvel fogadja. [..]
Mivelhogy azhoz nem oly szándékból fogtam, hogy az előbbeni szokott énekeket ki akarnám venni az híveknek kezekből; avagy hogy ezeket egyebekénél ékesbeknek alítanám. Mert látom, hogy főemberek által az zsoltárnak nagy része meg vagyon fordítva cseh, német és tulajdon nótákra, kik közöl az én tetszésem szerint legszebbek az Szegedi Gergelyé és Sztárai Mihályé. Vadnak Istennek hála, egyéb szép énekek is, melyekkel rakva az debreceni anyaszentegyház Énekeskönyve, az Bornemisza Péteré, Huszár Gálé és Böythe Istváné. De az  egész zsoltárt magyar versekben még senki nem formálta én tudásom szerint. Látom pedig azt is, hogy az dominus Scariceus és ezelőtt megmondott főemberek psalmusi kívöl némelyek igen paraszt versekben vadnak foglalván: noha még az Szentléleknek is kedves az versek szép egyező volta; az mint megtetszik az alfabétum rendire írt psalmusokból, kik közöl az 119. zsoltár az alfabétumnak mindenik bötűin nyolc-nyolc verset kezd el az zsidó zsoltárkönyvben.  Az régi magyar énekekben pedig avagy tíz vers  is egymás után mind egy igében ment ki, ahonnan az históriás énekekben számtalan az sok vala vala vala, kin az idegen nemzetek, azkik ezt látják, nem győznek eleget rajta nevetni. De hála Istennek, ez egynéhány esztendőkben  az mi emberink is ékesb verseket szoktak írni. Példának okáért egy vers nemének megjobbított módjait írom ide:
Az első és közmód ez:

Láss hozzám, Úr Isten, kegyelmes szemeiddel

Második azon nótára imez:

Csuda állhatatlan / Lám ez világ dolgában

Harmadik azon nótára, legszebb:

Bocsásd meg,  Istenem, ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok förtelmességét,
       Töröld el rútságát,
               Minden álnokságát,
               Könnyebbítsd lelkem terhét.

Az franciái ritmusok pedig sokkal különb formán foglaltatnak öszve, és az verseknek sokféle nemei vadnak. Néhol az három első ritmus egy módon megyén ki, de az negyedik  ritmus véginek az következendő vers ritmusi  felelnek meg. Ilyen az 22. zsoltár az 53. levélen. Öszvességgel az zsoltárok százharminc különböző nótákra vadnak, és  majd megannyi az versek nemei.   Annakokáért meggondolhatja minden, minemő nagy munkával kellett énnékem ez hosszú magyar igéket  az franciái apró igékből álló versekre formálnom, holott egy  syllabával sem tehettem többet hozzá, sem az sensustul nem kellett eltávoznom, mert nagyobb gondom volt az fondamentombéli igaz értelemnek fordítására,  hogynem az verseknek ékesgetésére. Ha azért valaki énnálamnál módosban fordítandja, örülök rajta,  és ezt félen tévén én is azzal élek örömesben az Istennek dicséretire. [...]

Forrás: RMKT XVII, 6., kiad. Stoll Béla, 9–16.