TINTINABULUM TRIPUDIANTIUM

azaz a földi részeg szerencsének és dicsőségnek állhatatlan lakodalmában tombolók jóra intő csengettyűje, mely a világ csalárdságát az ember négy utolsó dolgainak zengésével kinek-kinek eleibe adja.

Tanács és okosság nélkül való nemzetség, vaj ha eszesek volnának, és értenének, és az utolsó dolgokról gondolkodnának.
(Deut. 32. v. 29.)

Ut tibi mors felix contingat, vivere disce,
Ut felix possis vivere, disce mori.
(Seneca, de Brevitate Vitae.)

Teljes életében kell embernek élni tanulni, és amin talán leginkább csudálkozhatol, egész életében kell embernek halni tanulni.

Christe, mori nolo, sed vivere, vivere quaerit,
Christe, tuo quiquis quaerit amore mori.

AZ KRISZTUS KERESZTES ZÁSZLÓJA ALATT VITÉZKEDŐ NAGYSZOMBATI TÁRSASÁGHOZ

Szokás volt a régi rómaiaknál, hogy midőn valamely az ő hadviselői közül a római névnek valamely ellenségén a római vitézek vére ontása nélkül diadalmat vehetett, egy csudálatos, nevezetes és minden földi dicsőséggel teljes pompával vitetett bé a Római Capitolium nevű nemes és böcsületes várba, de azért annak a dicsőségben néműképpen elmerült hatalmas vitéznek győzedelmes szekerére egy csengettyűt szoktanak volt függeszteni, mellyel azt a dicsőségben lévő győzedelmes vitézt akarták inteni, hogy magát eszébe vévén, e világi szerencsének és dicsőségnek fék és zabola nélkül járó, csalárd és délceg lovától valamiképpen el ne hadná magát ragadtatni. Mert noha most ily dicsőségben és méltóságban vitetnék bé a római néptől, mindazonáltal ha magára nem vigyázna, még arra juthatna, hogy a római szokás szerént csengettyű köttetvén nyakára, megostoroztatnék, és a büntetésnek helyére nagy gyalázattal kivitettetnék. Látván azért én is az én nemzetemnek e világi dicsőségnek és az elmúlandó földi dolgoknak keresésében való nagy és szorgalmatos foglalatosságát, annak a csengettyűnek tisztit vévén magamra, és a Szentlélek műhelyében vött zengéssel akarván e világnak csalárd és álhatatlan szerelmének tekéletlenségét eleibe tenni, ezt a néhány magyar szóval folyó verseket az ember négy utolsó dolgairól szerzém öszve, állítván azt, hogy talám használhatnék annyit vélek azok előtt, akik a világosságnak idején az igazságnak útát megismerték, mennyit a setétségben tapogató pogányok előtt használt a dicsőségnek szekerére függesztetett csengettyű. Melyeket akarván valaki szárnya alá ajánlani, senki énnékem alkalmatosb nem találtaték, mint te, nemes és tisztelendő, a Krisztus keresztes zászlója alatt vitézkedő nagyszombati congregatio, kinek én, mint tagja, valamivel tartozom is. Azért e kis ügyekezetet vedd jó néven, mely által, a mi hivatalunk szerént, talám valakit üdvössége keresésére felébreszthetünk. Amen.

Ugyanazon Szent Kereszt Társaságából való egy Lelki Vitézlő, s. k.

Az világi szeretetnek, isteni szeretet ellenségének pironkodása a négy utolsó dolgoknak elmélkedése által nyilatkoztatik ki.

ELSŐ RÉSZE

A HALÁLRÓL

1. Mely csalárd légyen e világ

1. Mit halássz utánam, te orcátlan világ,
Ha tudom, hogy minden dolgod csak álnokság?
Többször higgyed, reám lábad soha nem hág,
Mérges fogad többé nem szaggat és nem rág.

2. Másutt áruld, cigány, hát béna lovadat,
Mert itt nemtalálod most fel vásárodat,
Hízelkedésedből értem szándékodat,
Állj tovább, hogy alám ne öntsed forródat!

3. Mert mint a vadásznak nádból csinált sípja,
Mellyel a madarat lépvesszőre híja,
Aképpen hiteget mindent szódnak hangja,
Da vak, hátad megett ki vessződ nem látja.

4. Kincsét hánnya nyelved, csakhogy megfoghatna,
De nem olyan tejes, amint rív a Charna,
Alám ásott vermet keményen takarna,
De itt ki nem foghat; bár másutt kaszálna.

5. Nem szoktam kovácstól pénzen szenet venni,
Sem délben lámpásnál léppel madarászni,
A dolog amint lött, úgy szoktam beszélni
Soha macskát zsákban nem tudtam árulni.

6. Tudd-e, hogy még fogam sem fakadott vala,
Még a pólakötél alatt sírok vala,
Tekéletlenséged mikor mellém ála,
És sok igérettel hozzája kapcsola?

7. Rám csalárd fúrt fejed mindaddig dúl-fúla,
Míglen bogár után vak szemem indula,
Mintegy álombortól fejem megzajdula,
S füstös zászlód után bolondul rándula.

8. De mihelt hogy szívem eszére fordula,
Mint széltől hányatott tenger, megbúsula,
S még a vér is bennem úgyan felpozsdula,
Mert miattad orcám sokszor megpirula.

9. Csalárd vagy, az Úrtól miólta elszöktél,
S szekere farkára az ördögnek ültél,
Mert, ha ki nyelvére egy kis mézet kentél,
Míg bényelte, addig hátára is pöktél.

10. Sír még ifjúságom keserves elmével,
Mert megcsalván szemem pilulád fényével,
Épségét megrontád gyomromnak, bélével,
Addig adál büdös húst fel a jó lével.

11. Elmémet e dolog még most is bolygatja,
Azokáért nem léssz kedvemnek barátja,
A számat mert egyszer megégette kása,
S még a tarhóját is már velem fújtatja.

12. De megládd, ezután résen lészen fülem,
Nem jádzol már többé, bár ne félj, énvelem.
Minden álnokságod nyilván kibeszélem,
S amit elragadtál, tőled visszaperlem.

13. Azokáért célom lészen e versekbe,
Hogy a magyar népek vehessék eszekbe,
Miként tündér világ port hányjon szemekbe.
Akiket megcsalhat, s térjenek mennyekbe.

2. hogy embernek nem kell e világhoz ragaszkodni

14. Mit bízol, oh ember, veszendő bíborhoz?
S cslárd reménséggel nagy sok pompáidhoz?
Egy kevés sárgával tündölő agyaghoz?
Így kell-e szívedet kötnöd álomhoz?

15. Még dajka teje ajakán folydogál
Csecsszopó gyermeknek; s már világ horoggal,
Mint egy vadász, úgy jár utánna, s madzaggal;
Bíztatván szüléit kincses urasággal.

16. De ha ki rá vigyáz ugyan valósággal,
Mcglátja, hogy csak jár  színes hazugsággal,
Almához kapdostat kemény fáradtsággal,
Tantalus módjára, s megöl szomjúsággal.

17. Mert amely hirtelen messze ragadtatnak
Aszú falevelek, s széllel hányattatnak,
És mint apró polyvák fel sem találtatnak,
Kemény .őszi szelek midőn viaskodnak;

18. Oly nagy gyorsasággal öröme világnak,
Nagy friss reménsége uralkodásának,
S minden ékessége kincses tárházának,
Egy szempillantásban semmivé változnak.

19. Mint a meghervadott rózsák melegségtől,
Vagy gyenge violák ártalmas esőktől,
Kedves liliomok kemény vad üdőktől
Meg szoktak fosztatni minden szépségöktől;

20. Világ szeretői akként örömöktől,
Aranytól, ezüsttől és a szép termettől,
Uraságígérő hamis reménségtől
Szoktak megfosztatni, s minden dicsőségtől.

21. Inkább higyj felzendűlt tenger habjainak,
Hétszer tőrbe esett mezők rókáinak,
És a vadon erdők mérges kígyóinak,
Hogysem e világnak csalárd javainak.

22. Inkább higyj megdühött ebek fogainak,
Párductejen tartott  kölykök ajakinak,
S havason-ordító erdők farkasinak,
Hogysem a megromlott test adományinak.

23. Inkább higyj oroszlány sívó kölykeinek,
Vagy az áspiskígyók mérges szemeinek,
És a megéhezett sasok körmeinek,
Hogysem mint e világ hízelkedésinek.

24. Mit sietsz, nyomorult, földi uraságra,
Nem ládd-e e világ hogy viszen csúfságra?
Elrántván a gyéként telepít szalmára;
Midőn nem is vélnéd, ajtót nyit halálra.

25. Hogy mersz  te ígérni nagy hosszú életet,
Csalárdúl biztatván romlott természetet?
Nem ládd-e,  mely sokan okádják lelkeket,
Akarván újonnan  venni lélekzetet?

26. Némelly még világra nem is születtetett,
E világi jókban sem részesülhetett;
Még annya méhében veszett rekesztetett,
S immár a Halálnak prédául vettetett.

27. Mit bízol erődhöz ? Tekintsd a köveket,
Miként  lehúllanak morzsánként, s hegyeket!
És a megrothadott cserfa  törzsököket,
Egy kevés esőtől s széltől  senyvedteket!

28. Nézzed, kérlek, dolgát  márványkő  hegyeknek,
Egykevés ecettől miképpen töretnek!
Tekíntsd meg-mi-módon tűztől emésztetnek,
Nagy roppant várasok s tornyok is ledőlnek !

29. Mi lehet erősebb, kérdlek, a gyémántnál,
Kin sem tűz, sem pőröly nem fog a kovácsnál?
Melyet mindazáltal, ha igen akarnál,
Egy kevés  kosvérrel ízenként ronthatnál.

30. Mi lehet erősebb  a vad elefántnál ?
Melynek hátán erős kastélyt hogy ha látnál,
S jeles vitézeket  benne sajdítanál,
Talám ijedtedben  még szólni  sem tudnál.

31. De főképpen akkor, mikoron találnál
Egy kis egerecskét elefánt orránál,
Kinek szaga miatt, elefántot látnál
Ledőlni s meghalni;  akkor mit mondanál?

32. Jaj szegény! mit  számlálsz nagy sok esztendőket?
Egy szempillantásban  elhadsz mindeneket.
Mit hányod ősödet, s  nagy nemzetségedet?
A Halál egy pontban elrántja ezeket.

33. Mit hányod  kincsedet s nagy sok jószágodat?
Nem látod-e kemény itélőbírádat ?
Aki el nem vészi kincsed s aranyadat;
S talám ma Pokolban  eszed  vacsorádat.

34. Mit fenyed fringyia s dömöcki fegyvered?
Véled-e, hol  lészen ma néked ebéded?
Talám sasok isszák véred ma meg néked,
És Plútó vendége lészen szegény lelked.

3. Hogy a magas dolgok és nagy uraságok a veszedelemhez igen közel,
az alacson dolgok pedig fölötte nagy bátorságban légyenek.

35. Akik fenhéáznak,  eséstűl féljenek,
És a magas helyen korán leüljenek:
Mert ha fejök el kezd szédülni, s késődnek,
Félő, nyakra-főre alá ne jőjjenek.

36. Bátrabban tántorgasz  mindenkor a téren;
Még  csak a botlás-is félelmes  a hegyen;
Nagyot esel, meghidd; ne játszál a hegyen,
Ritkábban lágyabban esel el a téren.

37. A mennyi kő is inkább  üti a tornyokat,
Hogysemmint a sással födött kalibákat;
Isten is lenyomja felfuvalkodtakat,
De felmagasztalj a a megaláztakat.

38. Nagy magas fenyűfák szélvészkor ledőlnek,
Borostyánfák abban semmit nem éreznek.
Erős cserfa tőkék szútól megétetnek,
Lágy fenyűgerendák inkább dícsértetnek.

39. Zúr-zavar is szokta kiontani mérgét
Inkább a hegyeken, s minden dühösségét;
Csak hallod a völgyben zörgő keménységét,
Dícséred a völgynek nyájas csendességét.

40. A sebes vad szelek midőn erdőt járják,
Gyenge nyírvesszőket keményen ingatják,
Noha meghajolnak, helyöket megállják,
Szelek dühösségét aképpen csúfolják.

41. Nincsenek írégyid?  Hágj tisztviselésre.
Nincsen ellenséged? Tégy szert nemességre.
Nincsen búban fejed?  Siess dicsőségre.
Nincs élethez kedved? Menj  fejedelemségre.

42. Hányan király székből estek a szőrzsákba?
Belisáriusból egy  szempillantásba
Koldussá léssz, s esel nagy nyomorúságba,
Avagy ellenséged kemény rabságába.

43. Elvonszák a tisztet egy szem-pillantásban,
Megégnek jószágid egy gonosz órában,
Egy szóért, kettőért esel gyarlóságban,
S fejedelemségből örök gyalázatban.

44. Mint a  szép violát a hideg megsüti,
S gyenge  fák levelét a szél elterjeszti,
Avagy aszú polyvát földön elszéllezti,
A jégeső nádat ide s tova veti.

45. Aként e világnak minden dicsősége
Elmúlik, s semmivé lészen ékessége,
S mint a jégre metszett bötűt  Nap hévsége
Eltörli;  szintén úgy vész el reménsége.

46. Ezt  halván, oh ember, serkenj fel álmodból,
Térj meg Istenedhez a sok gonosságból,
Szabadítsd meg lelked Pokol  rabságából,
S váltsd meg bűneidet sok takarmányidból.

47. Örök kárhozatot s örök boldogságot,
Örök bosszúságot s örök vígasságot,
Örök gyalázatot s örök uraságot
Elmédben forgatván, s a több végső dolgot.

4. Hogy minden, amit e világ nagyra böcsül, csakhamar semmivé lészen.

48. Mit sietsz tengeren országokat venni,
S a tékozló világ javain kapdosni?
Nem ládd-e, mint álom, hogy el szoktak múlni,
S mint hamu szélvészben, mind semmivé lenni?

49. Oh, megtíbolyodott ember szerencséddel,
Mit bízol aranyhoz, s testtel dicsekedel?
Királyi pálcáddal miért kevélykedel,
És csak egy szóra is mindjárt berzenkedel?

50. Nemdenem egy módon világra jüttünk-e?
Nemdenem egy módon ismét meghalunk-e?
Nemdenem egyféle testben születtünk-e?
Nemde mind Istentől lelket vöttünk-e?

51. Mit pököd hát, ember, markodat ily fennyen,
Ki még azt sem tudod, órád meddig menjen?
Azt tudod-e, dolgod lészen hogy oly künnyen,
És lelked e földön mindörökké éljen?

52. Hol most Antiokus királynak haragja?
Avagy Sennakerib vérszopó zászlója?
Hol vagyon káromló Rabsacesnek szája,
Nyelve Nicánornak, és csalárd jobb karja?

53. Hol Saul, Jónathás, zsidók ékessége?
Hol Abner, Amasa, hadak dicsősége?
Egy szempillantásban minden díszessége
Leromlik világnak s álnok fényessége.

54. Híres vendégsége hol most Assverusnak,
Vagy felfuvalkodott beszéde Amánnak,
Aranyas étele hol vagyon Midásnak,
Avagy birodalma Vespasianusnak?

55. Hol vagyon Salamon király okossága?
Dalila, Sámsonnak kedvelt bolondsága?
Vagy a Gaál esztelen ifjú bátorsága?
S Xerxes véghetetlen nagy hatalmassága?

56. Hol Origenesnek most gazdag elméje,
S Salmoneus királynak kigondolt mennykője?
Hol Demosthenesnek elmés, okos feje,
S Pláto mézzel folyó nyelvének ereje?

57. Hol Apiciusnak sokféle tál étke?
És fenicopterus nyelvvel hízlalat lelke?
Aesópus királynak mirhás királyszéke?
Hol Alcibiades, s Torquatus terjéke?

58. Hol kemény Hannibál sok győzedelmével?
Világbíró Sándor perzsáknak kincsével,
Az egész világnak hosszával-szélével
Ki bé nem telheték, s föld kerekségével?

59. Hol vagyon Poppaea friss teremetésével,
Ki barmát takarta arany velencével?
Hol most Cleopatra gazdag ételével,
S oltván szomjúságát gyöngyből csinált lévvel?

60. Hol vagyon Attila, Istennek ostora?
S Csabának megdühödt végtelen tábora?
Hol a visszavonyó Aladár sátora?
Vagy a számkivetett Salamon udvara?

61. Hol most Mátyás király erős dandárival,
Aki csaknem követ vetett Nagy Sándorral?
Hol Hunyadi János vitéz hadaival?
Vagy Báthori Zsigmond szerencsés táborral?

62. Hol a több régi, sok és nagy uraságok,
Fejedelemségek és kapitánságok?
Hercegek, hadnagyok és tiszttartóságok?
Egy szempillantásban elmúltak hívságok.

63. Mint vízi buborék, ezek elmúltanak,
Mint mezei virág, mind elhervadtanak,
Mint kéményből jütt füst, mind eloszlottanak,
Mert nincsen állandó marhája világnak.

64. Most lásd azért, ember, hogyha vagyon eszed,
Miként Istenednek tessék te életed,
Mert halál torkából sem régi nemzeted,
Sem kincsed, jószágod, sem nemes leveled,

65. Sem bölcs tudományod, sem szép tekinteted,
Sem nagy uraságod s okos eszességed,
Semminémű földi véres epeséged
Ki nem vésznek, meghalsz, bizonnyal elhidgyed.

66. Csak az egy jószágos cselekedet vehet
Félelmet le rólad, és örömre vihet,
Kárhozat s üdvösség közt igazat tehet,
Megmentvén pokoltól, mennybe helyheztethet.

67. Azért, hogy ha vagyon üdvösségre gondod,
Vagy észel, vagy iszol, e csengettyűt hallod,
Jártodban-költödben ezt el nem múlatod,
S e négy dolgot gyakran elmédben forgatod,

68. Tudniilik egyszer hogy meg keljen halnod,
Kemény ítéletre ottan kell állanod,
Hogy ha szentül éltél, mennyországba hágnod,
De ha bűnben halsz meg, pokolra szállanod.

5. Sok uraknak, és hatalmas királyoknak nyomorult példájával intetünk a tisztességkívánásnak megutálására.

69. Hallád-e, te csalárd, szemfényvesztő világ,
Mondhadsza meg nékem, hányféle uraság
Állott eddig helyén, avagy mely királyság?
Vaj s kire nem szállott földi nyomorúság?

70. Hol Remus, Romulus, Focas, Alexius?
Hol Titus Tatius, Tullus Hostilius?
Vagy Ancus Martius, Seinus, Marius?
Priscus, Herculeus, és Drusus, Manlius?

71. Hol Cato, Regulus, Carbo, Licinius?
Sylvanus, Lentulus, Massa, Parthenius?
Ruffinus, Cassius, Brutus, Antonius?
Gallus, Copronymus, Sextus Tarquinius?

72. Hol Probus, Stilico, Constans, Sertorius?
Quintillus, Didymus, Zeno, Demetrius?
Macrinus, Commodus, Celsus, Valerius,
Achilles, Vitiges, Pyrrhus, Tiberius?

73. Hol Brocas, Focion, Dion, Isacius?
Avitus, Datamis, Hector, Aetius?
Theseus, Pausanias, Glycas, Decentius?
Lucullus, Lepidus, Lysander, Lucius?

74. Hol Péter és Aba, vérontó királyink?
Hol Vencel és Otto, rövid koronásink?
Hol Kis Károly s több ily idétlen vezérink,
S erő-hatalommal országló vajdáink?

75. Ilyen szép ékesség vagyon királyságban,
Ezüstben, aranyban és nagy uraságban,
Ki dicsekedhetnék efféle hiúságban,
Mely még nevünket is teszi fabulában?

76. Kincses gazdagoknak s hatalmas uraknak
Legkevesebb részök csendesz halált látnak,
Nagyobb részök szörnyű halállal fojtatnak,
Kiket fegyver nem bánt, vagy búval meghalnak.

77. Vagy hosszú kínokkal világból kimúlnak,
Kólika s köszvéntől ugyan megfonnyadnak,
Még élnek, s immáran döggé változtanak,
Kik régen nagy vígan földön lakoztanak.

.Mit gondolsz, oh ember, midőn kevélykedel?
A méregről s tőrről hogy nem elmélkedel?
Ki tudja, mely bokrot festesz meg véreddel,
Sokak gyűlölségét gerjesztvén híreddel?

79. Tisztesség kívánás gyújtja-e szívedet?
Pokol kínja, jege oltsa meg tüzedet.
Földi gyönyörűség vonja-e testedet?
Pokol tüze lángja rettentsen tégedet.

80. Furdalja-e-gyakran gazdagság elmédet?
Pokolbéli jajszó tőltse bé fülödet.
Máson tanúlj, kérlek, nyisd fel szemeidet,
S amíg üdőd vagyon, jobbítsd életedet.

81. Királyi pálcával aki dicsekedel,
És régi füstfogta nemesleveleddel,
Híres nevezetes fő nemzetségeddel,
Tekints a bűnökre, kikkel terheltetel.

82. Kik dobszó, trombita s hadiszerszámokban,
Aranyas fegyverben s erős kastélyokban,
Vagy fejedelmeknek hatalmasságában
Bíznak, s jobbágyoknak nagy sokaságában,

83. Istent hátrahagyván esnek haragjába,
Szállnak bé nagy sűrűn Pokolnak torkába.
Te azért szívednek szép tisztaságában
Bízzál, s Istenednek irgalmasságában.

84. Gondold meg, a bársony mely hamar rothadjon,
Dicsőség, szép termet miként alább szálljon,
Még a császárság is gyakran tántorogjon,
Semmi e világon sokáig ne álljon.

85. Azért, hogy ha egyszer lelkedet elveszted,
S kevés dicsőségért kárhozatba ejted,
Ne véld bár, hogy soha megaludjék tüzed,
Avagy megfáradjon szíved rágó férged.

6. Hogy embernek élete megjobbítását nem kel halál órájára hadni.

86. Mit sietsz, oh Halál, kemény kaszás kézzel,
Tedd le egyszer íjad, mettszesz a tegezzel?
Teljél bé immáran, ne csak mind éhezzél,
Mit rongálsz bennünket tűzzel, vassal, vízzel?

87. Eképpen beszélnek sokan a Halállal,
De semmit nem gondol Halál a királlyal,
Világi pompával és nagy urasággal,
Temérdek sok kinccsel, ezüsttel, arannyal.

88. Mit futsz a kővárba? Nem jű ez álgyúval,
Ostrom nélkül hág bé horgas kaszájával,
S még csak szólni sem hagy sokaknak, azonnal,
Elrántja a leplet, s megöli nyilával.

89. Nem kedvez anyáknak, sem kedves fiaknak,
Sem a királyságra menendő magvaknak,
Sem megtöpörödött, sem kendős orcáknak,
Mind egy mértékkel mér koldusnak s királynak.

90. Ki nem iszonyodnék látván mindezeket?
Miként vér a földhöz minden nemzeteket
A Halál, s tapodja a császár fejeket,
Kígyókkal, békákkal rágatván testeket!

91. Oh megnyomorodott világnak fiai,
Mit tartnak titeket a földnek javai?
Miért nem ébresztnek fel Pokolnak kínjai,
S szüntelen fülünkben harsogó lángjai?

92. Mit használ sokáig e világon élni,
Szebnél szebb fiakat s lyánokat nevelni,
S harmad ízig azok örömét szemlélni,
Hogy ha égi jókban nem fogsz részesülni?

93. Hasonló ez élet téli verőfényhez,
Vízi buborékhoz és kristályüveghez,
Szalma tűz lángjához, s romlandó cseréphez,
Estveli árnyékhoz, egynapi vendéghez.

94. Tekintsd jól meg, kérlek, gyűrűs ujjaidat,
Gyöngyös füleidet, függős homlokodat,
Ezüsttel övedzett keskeny derekadat,
S aranylánccal terhelt tündöklő nyakadat,

95. Netalám ez éjjel meghágja házadat
A Halál, s hirtelen megmetszi torkodat,
Kinek hagyod, kérlek, sok takarmányodat,
Főként, ha Pokolban írták szállásodat?

96. Gondold meg, oh ember, veszett állapatod,
Halálod óráján, mikor immár torkod
Öszveszáradt, s régen megállott szózatod,
„Isten, légy irgalmas”, még azt sem mondhatod.

97. Hol lészen akkoron régi gondolatod,
Midőn élsz-e vagy nem, még azt sem tudhatod?
Most kellene azért ezt jól meggondolnod,
S úgy lehetne akkor erős bizodalmod.

98. Mert amint példában igazán mondatik:
Aki nyárban nem gyűjt, az télben bánkódik,"
A paripa is nem akkor hizlaltatik,
Mikor ütközetre trombita fújtatik.

99. Most, még egésségben vagy, sok jót mívelhetsz,
Kikkel rút bűnöket rólad eltörölhetsz,
Istent is künnyebben most megengesztelhetsz,
Még mást is Pokoltól, ha akarsz, megmenthetsz.

100. De ha a betegség reád kezd szállani,
S külömb-külömb kínnal téged ostromlani,
Nem tudom, mi jóban tudhatod foglalni
Magad akkor, midőn kínnal fogsz harcolni.

101. Azért mostan térj meg, amíg időd vagyon,
És lelkeddel tégy jól, míg a Nap fenn vagyon,
Amíg egészséged s erőd helyén vagyon,
Istenes dolgoktól kezed meg ne álljon.

7. A Testből kiment léleknek intése.

102. Oh ti, kik a napfényt még meg nem untátok,
S vidám szemetöket még bé nem húntátok,
Az én intésemet, kérlek, halgassátok,
Értelmét azoknak jól megfontoljátok.

103. Mert, ím én, kit tegnap népek böcsüllöttek,
És nagy távulföldön urak köszöntöttek,
Előttem s utánam szolgák sereglöttek,
S mint az anyaméhet a raj, környülvöttek.

104. Most még csak az sincsen, ki engem bíztasson,
S az idegen földön utakat mutasson,
Nincsen, elfáradtat aki megnyugasson,
Avagy tanácsával éltessen, s oktasson.

105. Sokkal külömb szokás vagyon ez országban,
Más törvények vannak a decrétomokban,
Külömb ítélettel élnek tanátsokban,
Hogysem evilági parlamentomokban.

106. Mert itt az aranynak böcsülleti nincsen,
Nyájas csúfságoknak még csak híre sincsen,
Ne véld bár, hogy a gyöngy itt megékesítsen,
Avagy a szép termet haláltól megmentsen.

107. Világ bölcseségét itt tudatlanságnak
Tartják, s test szépségét, útálatosságnak,
Hívolkodó szókat nehéz gonoszságnak
Tartnak itt, s helye nincs semmi álnokságnak.

108. Királyok, császárok itt nem uraltatnak,
Ha Isten kedvében ők ne találtatnak
Egy jámbor Koldusunk urak fejöt hajtnak,
Julius császárnak még szállást sem adnak.

109. Sem pénz, sem hatalom itt nem uralkodik,
Jó nyelv s okos elme nem prókátorkodik,
Bársony alatt undok élet pironkodik,
Rongy alatt szent élet vígad, s királykodik.

110. Vajha én a testbe most visszamehetnék,
S ittvaló dolgokról veled beszélhetnék !
Tudom, szíved földtől elidegenednék,
S a mennyei jókhoz inkább ragaszkodnék.

111. En a tanács azért, hogy a setét völgyre
Úgy készüllj, és viselj gondot életedre,
Hogy gyalázatot ne hozz szegény lelkedre,
Mert itt tekintet nincs nemes termetedre.

112. Most szerezz, oh ember, néked barátokat,
S ez országra való hűv kalauzokat,
Ezektől ne szánjad a takarmányokat,
Hogy veled közöljék örök hajlékjokat.

113. Légyen gondod, kérlek, a két szerköntösre,
Hüttel- s szeretettel égő szövétnekre,
Hogy ne találj esni külső setétségre,
S a fogcsikorgató kemény hidegségre.

MÁSODIK RÉSZE

AZ ITÉLETRŐL

1. Hogy az utolsó ítéletről való gondolkodás által ember a gazdagságnak megutálására indíttatik.

114. Jaj, miként építnek kincses tárházakat,
Sokan palotákat s nagy udvarházakat,
Csak meg sem gondolván rossz állapatjokat!
Mert halál ezennel megmetszi torkokat.

115. Felhányván prédára sok takarmányokat,
Rájok gerjeszt nagy sok komédiásokat,
Hogy őrólok írják tragédiájokat,
S tudtára világnak adják vakságokat.

116. Kinek gyűjtesz, kérlek, kaszálóréteket,
Erdőt, szántóföldet és szép sík mezőket,
Halászó vizeket, gyümölcsös kerteket,
Ezüst- s aranytermő erős kőhegyeket?

117. Roppant várasokat, kerített várakat,
Szép nemes lovakat, nagy sereg barmokat
S madárszárnyon járó jeles paripákat,
Könnyű agarakat s vadászó sólymokat.

118. Részeg szerencsének undok okádásán,
Szemfényvesztő világ mérges nyalánkságán,
Mit kapdozsz efféle múlandó hívságán,
Nem ládd-e a horgot hitető pálcáján?

119. Mert, bár megdúlnád is Midást gazdagsággal,
Octavius császárt földi urasággal,
Nagy Salamon királyt eszes okossággal,
Eszedbe sem vészed, s már vony a horoggal.

120. Bátor gabonával megrakott csűreid,
Felszórt búzamaggal nagy gazdag szérűid,
Gyümölccsel megterhelt szép szellős kerteid
Légyenek is, és fő borral tőlt pincéid,

121. Avagy bár juhokat s nagy széles aklokat,
Esztrengádból téjjel teljes sajtárokat,
Tudós vajköpülő fő pakulárokat
Szerzettél légyen is, s sok jeles tulkokat,

122. Jaj s mit használsz vélek, ha Istent nem féled?
Poklokat ezekkel inkább csak gerjeszted.
El nem vészik rólad mert ezek sok vétked,
S ítélőszék előtt meg nem mentnek téged.

123. Haragos bírádat meg nem engesztelik,
Sem a pokol tüzét meg nem enyhíthetik,
Kénköves füst bűzzel a te torkod telik,
S csak tereád fogok az hóhérok fenik.

124. Erős számadásra midőn vitettetünk,
Mit használ a fegyver? mezítelen megyünk.
Mit használ a harag? fegyver nélkül lészünk.
Mit használ a bíbor? tűzbe helyheztetünk.

2. Hogy az utólso ítéletről való elmélkedés által a bűn undokságának ismeretire indíttatunk.

125. Oh gondviseletlen, vakmerő s értetlen,
Tanács nélkül szűkös, lelkedhez kegyetlen,
Földhöz ragaszkodott Szűv! Miért a végetlen
Kínokra nem vigyázsz, s élsz illy mértékletlen?

126. Mit vélsz, mikor a bűnt mint vizet úgy iszod?
Talám azt ítéled, hogy itélő Bíród
Meghólt, s e világot mindörökké bírod,
Quietantiáid hogy illy fennyen írod?

127. Vajha meggondolnád rettenetességét
Isten törvénytévő székinek, s szentségét,
Elmédben forgatván igaz keménységét,
Elhadná, meghidd, test csontod szövetségét.

128. Mert sokságú kínok akkor környülvésznek,
Régi sok bűneid elődben vitetnek,
Minden téteményid környűled lézzegnek,
És a bűnért való kínok jelen lesznek.

129. Fejed fölött látod haragos bírádat,
Lábad alatt nézed felgyúlladt Poklodat,
Jobbkéz felől látod szánó angyalodat,
Balkéz felől nézed vádló hóhéridat.

130. Most gondold meg, dolgod akkor miként lészen?
Mert ezer kérdésre, csak egy szód sem lészen,
Apellációdnak ott helye nem lészen,
Prókátort a Bíró akkor bé nem vészen.

131. Atyafiúságnak ott helye nem lészen,
Aki mint élt, aként sententiát vészen.
A kapás királynál felsőbb helyet vészen,
Mert választás nélkül Bíró törvént tészen.

132. Pokolbéli tűznek kietlen ínségét
Bár inkább szenvednéd egy ideig, s férgét,
Hogysem mint Istened haragja mélységét
Fejed fölött látnád, s sententiád végét.

133. Mert mint a tengeri szélvész a hajókat,
Avagy mint forgószél az útonjárókat,
Isten haragjának kardja gonoszokat
Aként környűlvészi, s megrontja csontjokat.

134. Kinek hogyha csak egy tekintetitől is,
Ércből csinált erős egek oszlopi is
Rettegnek, s csaknem kidőlnek helyekből is,
Vajjon s te hová léssz, ki félsz árnyéktól is ?

135. Sőt, ott mindenféle teremtett állatnak
Nyelve reád támad, s az egész világnak
Hallattára nagy sok hamiskodásodnak
Helyét és óráját mutatván, vádolnak.

136. Kikkel gerjesztetted Isten haragjának
Olthatatlan tüzét, felemelt karjának
Bűntető ostorát választván magadnak,
Ugyanazok lesznek vádlói orcádnak.

137. És mint a megbúsúlt szoptató medvének,
Midőn éltét félti kedves kölykeinek,
Vérontásra dühödt fogai készülnek,
S ajaki tajtékkal s vérrel ferteztetnek,

138. Avagy mint a harcra indult vitézeknek
Seregi, zászlónként vassal fegyverkednek,
Istenteleneken akként igyekeznek
Bosszúját állani, szent teremtőjöknek.

139. Azért, megtérésre amíg időnk vagyon,
Istenünkhöz lelkűnk addig folyamodjon,
S kemény zokogással addig meg ne álljon,
Míglen vétkeinkért irgalmat találjon.

140. Mert, kik egyszer pokol kínjára vettetnek,
Soha onnét többé vissza nem jühetnek,
Szent Lukács gazdaga bizonysága ennek.
Most ébredj fel azért, s vedd eleit ennek.

141. Nem lészen ott haszna könyhullatásidnak,
Sem helye nem lészen hosszú siralmidnak,
Nem lészen orvosa kemény fájdalmidnak,
Végét ott nem éred szomorkodásidnak.

142. Nyavalyádon való komorkodásodat,
Nagy óhajtásodat, s búskolódásodat,
Mint a falra hánnád fövetlen borsódat,
Csak olyanná tartja Bíró szándékodat.

143. Vagyon-e olly bolond ember e világon,
Ki szempillantásig való vígaságon
Örökkön örökké égő tüzet váltson,
És kívánjon hálni szénből csinált ágyon?

144. Tudnál-e, oh ember, olly vakot mutatni,
Aki e világi bolondságban élni,
És a földi jókkal bolondul tőltözni
Inkább igyekeznék, hogy sem Mennybe menni?

145. Örökké mennyei jóktól távul lenni?
Örökké szenteknek ellensége lenni?
Örökké Mennyekből számkivetett lenni?
Örökké Istennek haragjában lenni?

3. Hogy az utolsó ítéletről való gondolkodás a világi dolgoknak kívánságától elvonsza embert

146. A kövér majorház mit használ gazdagnak?
S temérdek sok kincsek, kik boltban tartatnak,
Véres verítéke sok szegény jobbágynak,
S csalárd fényessége földi uraságnak?

147. Sententiát Bíró mikoron kimondott,
Kínozó tűz és láng ellene támadott,
És minden reménség nála meghervadott,
Mit használ, akármint aranyban vígadott?

148. Midőn a kietlen örökkévalóság
Szívedet bétőlti, s igaz szomorúság,
Trombitaharsogás s lelki iszonyúság
Ugyan reádrohan, mint Aetnás súlyosság.

149. Egész világ előtt bűnben torkig állasz,
Még a föld is reádtámad, akin állasz,
Megváltozhatotlan sententiát hallasz,
Vészed-e eszedbe melly nagy szégyent vallasz?

150. Számtalan hóhérok környüled lézzegnek,
Ahol még a jók is félnek és rettegnek ,
Sok ezer bizonyság csak téged neveznek,
S a futásra minden útat bérekesztnek.

151. Örök tüzet gondold meg, s a boldogságot,
Örök fogságot nézz s örök szabadságot,
Örökkévaló kínt, s örök vigasságot,
Örökkön örökké való szomjúságot.

4. Hogy az utolsó ítéletről való elmélkedés az igaz penitenciatartásra indítja az embert

152. Oh, te rettenetes, elkerűlhetetlen
Jósafát-völgyének napja! S tűrhetetlen
Isten haragjának ideje ! Szűnetlen
Miért nem furdalod szívemet, s végetlen?

153. Oh, te setétségnek,s siralomnak napja !
Oh, bosszúállásnak s haragnak órája!
Oh, nyomorúságnak s nyavalyának pontya !
Oh, igen keserű, nagy s forgó szél napja.

154. Mikor ez feltámad, elréműl a Halál,
S a természet látván, hogy hólt is talpra áll,
Kemény ítéletre égből Bíró leszáll,
S bakokat juhoktól kiválaszt és számlál.

155. Jaj nyomorult, bűnös világnak fiai!
Hová lesztek, mikor a tenger habjai,
Földnek, madaraknak s vadaknak gyomrai
Kivetnek, s nem vésznek töbször bé torkai?

156. Vajha most elménkben forgatnák azokat
A koporsók között-zengő trombitákat,
Akik ítéletre felköltik holtakat,
Bizony, nem keresnénk ennyi hiúságokat.

157. Mert kimondhatatlan iszonyú félelem,
Rettegés, búbánat és lelki sérelem
Reánklrohan akkor, s vádol az értelem,
S főként, ha megfagyott bennünk a szerelem.

158. Valahová veted könyves szemeidet,
Mindenütt előtted látod vétkeidet,
Sohúlt nem láthatod semmi mentségedet,
Kívül, belöl rajtad érzed ínségedet.

159. A futásra semmi hely akkor nem lészen,
Sem hegy, sem kőszikla akadált nem tészen,
Mert az egész világ talpig tűzben lészen,
Még pokol is akkor senkit bé nem vészen.

160. Hegyek, völgyek téged el nem buríthatnak,
Mert mint viasz tűztől, akként megolvadnak,
Szörnyű ropogással csillagok lehullnak,
És nagy sebességgel egek is elmúlnak.

161. Tengernek iszonyú kemény zuhogása,
A földnek szüntelen való indulása,
Napnak s holdnak véres homályosodása
Ugyan megfonnyasztnak, s vadak ordítása.

162. Oh ti Kaukáznak kemény, vad szelei,
Égi palotáknak szép lakóhelyei,
Pokol dögleletes, kénköves szelei
És Ádámtól való népeknek elei,

163. Láttatok-e, kérlek, valaha ily dolgot?
Vagy hallottatok-e ily iszonyúságot?
Mert két ágyastársnak egyik mennyországot,
Másik vészen kínzó, véghetetlen lángot.

164. A kedves fiaktól anyák elvonyatnak,
Atyák tűzre, fiak mennybe bocsáttatnak,
Szolgák, vigasságra, s urak kínra szállnak,
Atyafi s hütös társ, egymástól elválnak.

165. A nyuszt-, hiúz-párducbőrrel bélelt suba
Meghomálosodik, s fénylik bojtos guba,
A cinadóf lánggal, tűndöklik otromba
Szőrzsák, s vígan mégyen a nyugodalomba.

166. Akiket e világ bolondoknak vallott,
És még életre is méltóknak nem tartott,
Sőt keserűséggel s kínnal nyomorgatott,
Szentenciát bíró azokkal mondat ott.

167. Itélői azok lésznek e világnak,
Kik Isten kedvéért drága szép ruháknak,
Szerelmes atyáknak s minden gazdagságnak
Szerelmét elhadták, mint múlandóságnak.

168. Akkor örvendeznek, kik itt böjtöltenek,
Sírnak pedig, akik estig dőzsöltenek,
Leginkább vigadnak, kik többet tűrtenek,
S kik mennél künnyebben éltek, inkább félnek.

169. Kik Krisztus tanácsit követték, leülnek,
A keresztviselők bátorságban lésznek,
Kereszt ellenségi hóhér kézbe esnek,
Sok úr, király, császár fenn állván reszketnek.

170. Árvák és őzvegyek vigasságra mennek,
Gazdag dúsok örök tűzre űzettetnek,
Viszont sok pórt s koldust pokolra kergetnek,
Zászlósurak vígan mennyben helyheztetnek.

171. Ki apját, ki annyát és szerelmesbáttyát,
Ki nénjét, hi húgát s ki hütös barátját,
Egyik feleségét s kényen tartott fiát,
Másik látja tűzre vettetni leányát.

172. Sententiát mihelyt Halászok kimondják,
Nagy Sándort mindjárást a kínra ragadják,
Örök tűzre hamis prókátort taszítják,
Tizenötöd napra többé nem citálják.

173. Senkinek ügyeit ott nem halogatják,
Egyik esztendőről másikra nem vonják,
Lelkiisméretink mert mint könyvek, nyilvák
Lésznek, s dolgaink mindenek láthatják.

174. Vészed-e eszedbe, mely nagy szégyent vallasz,
Midőn világ előtt torkig bűnben állasz?
Most egy ember előtt, kiket meg nem vallasz,
Azokért irtózó sententiát hallasz.

175. Előhozzák ama rettenetes könyvet,
Melyből megítélnek minden álnok szívet,
Buja szemet s szájat s rágalmazó nyelvet,
S kihányják sok közül mint ártalmas füvet.

176. Nem lehet oly kicsiny vagy titkon tött vétek,
Melyeket semminek most bolondul véltek,
Hogy ott elő nem jű, s gyalázatot vésztek
Egész világ előtt, s kárhozatot értek.

177. Árvák- s özvegyeknek megnyomorítói,
Perpatvar, csalárdság s új bűn találói,
Támadás, hitszegés hamis indítói
Ott meggyaláztatnak, s Isten káromlói.

178. Megkérdik, bár meghidd, mint éltél eszeddel,
Jószággal, kincseddel és szép termeteddel,
Tudományoddal és jó egészségeddel,
Erőd- s hatalmaddal, nagy bölcsességeddel?

179. Ha mit jót míveltél, még azt is meghányják,
Minden igazságnak végét megfontolják,
Mert Jeruzsálemet lámpásnál vizsgálják
 Akkor, s bé nem vészik, ha heán találják.

180. Mit felelsz bírádnak, kérlek az Istenért,
Ki éjet és napot eggyé tész tíz pénzért,
S Istent is megveted romló tiszteségért,
De csak két lépést is alig téssz lelkedért?

181. Igy kell-e böcsülnöd véres verítékét
És kimondhatatlan nagy kínszenvedését,
Harminc esztendeig való epeségét
A Jézus Krisztusnak, s sebei mélységét?

182. Kik most tapodjátok testamentom vérét,
S viszont feszítitek a Krisztus szent testét,
Bizony számot adtok minden jó intésért
És a jóra való alkalmatosságért.

183. Mennyi sok jó példát láttál életedben,
S hallottál füleddel szentek életében!
Jó gondolatokat érzettél szívedben!
Hogy nem vészed magad, nyomorult, eszedben?

184. Ott nemcsak a tennen fejedről adsz számot,
Jobbágyra s cselédre mint viseltél gondot,
Megkérdik, s szűkösnek mint adtál tanácsot,
S fáradt zarándoknak kedves nyugodalmot?

185. Ha orgazda voltál, s gonosz példát adtál,
Avagy álnokságra ha kit tanítottál,
Békességgyűlölő vagy ha fondor voltál,
Pártütésre s vérre ha tanácsot adtál?

186. Amikor vétkeztél, mi jót mulattál el?
S fogadásod mellől hányszor ugrottál el?
Legkisebb dolgod is meglátod ezennel,
Itéletre állván szörnyű félelemmel.

187. Mert világosabbak szemei a napnál,
 S hathatóbb beszéde a kétélű kardnál
 Itélőbírádnak, és az ellőtt nyílnál
 Megváltoztathatlanb, s a pokol kínjánál.

188. Te azért, oh ember, hogyha kedves lelked,
És az üdvösséghez vagyon igaz kedved,
Azt adom tanácsul (vedd jó néven) néked,
Éjjel-nappal légyen mennyben a te szíved.

5. A megitéltetett léleknek intése

189. Amenyit ért hajdú a harangöntéshez,
Kinek ügye nem volt, annyit ért törvényhez,
Azért nem is készül az itélőszékhez,
Melyért fizettetnek sokan Luciperhez.

190. Te azért, hogy szégyent ne valj Bírád előtt,
Halgass beszédemre, s értsd meg, dolgom mint lött,
Mert nincs az ég alatt ollyan nemes szülött,
Ki meg ne rettenjen itt a Bírák előtt.

191. Meg ne csald magadat, kérlek az Istenért,
Mert számot adsz, higyjed, legkisebb dolgodért,
Hívolkodó, tréfás, gyenge beszédedért,
S haszontalanul tött sok gondolatidért.

192. Oly dolgot forgatnak, kit még nem is véltél
Hogy gonosz lött volna, s benne bátran éltél,
Megkérdik, oly frissen ki kedvéért léptél,
S szintén ott esel meg, ahol nem is féltél.

193. Mert ha ottan engem csak egy tekintetért,
S imádságban való legkisebb esetért,
Egy eltévelyedett gyarló gondolatért
Úgy megrostálának, s kevés túnyaságért,

194. Hogy helyemet alig tudhatám találni,
S csak egy szót sem tudék mentségül felelni,
Miként fogsz te, bűnben elmerűlt, kerülni
Bírád eleibe, és véle pörölni?

195. Most hánd azért jól meg, miként eddig éltél,
Cselédre s magadra gondot mint viseltél?
Szűkös atyádfián miként könyörültél,
S ha emberi kedvért bűnbe leledzettél?

196. Az Isten házában miről elmélkedtél,
S haszontalan dolgot miként beszélgettél,
Egy Miatyánk alatt hányszor tekintettél
Hát megé, s szemeddel kiket sértegettél?

197. Csak egy szempillantás sincsen életedben,
Melyről számot nem adsz részenként lelkedben,
Hogy mersz tahát élni illy fertelmességben?
Holott még a jók is élnek félelemben?

198. Hogy azért Mennyekben vígadhass Istennel,
Világ adományát, mint ganéjt, tapodd el!
Hogy örökké Mennyben élhess békeséggel,
Tisztesség kívánást, testet s aranyt hadj el.

199. Hogy örök tűz lángját távoztathassad el,
Gyakor siralmiddal bűneid töröld el.
Hogy örök kínvallást s Poklot kerűlhess el,
Úgy bánjál testeddel, mint ellenségeddel.

HARMADIK RÉSZE

A POKOLRÓL

1. Hogy a pokolbéli kínokról való gondolkodás a bűntől elrettenti az embert.

200. Oh, megfoghatatlan szörnyű balgatagság!
Csudák fölött való nagy csudálatosság,
Elszenvedhetetlen, iszonyú tunyaság,
S örök tűz érdemlő, vakmerő bátorság.

201. Imé, hitünk tartja rettenetességét
Pokol kínjainak, s bizonyos ínségét,
Mérges férgeinek dögleletességét,
S kínzó lángjainak véghetetlenségét,

202. Mégis olyan bátran, törvény nélkül élünk,
Mintha Isten s pokol nem volna, és végünk!
A jüvendő kíntól egy csöppöt sem félünk,
Sőt, mint vizet isszuk a bűnt, melyhez férünk.

203. Hogyha most az Isten követét bocsátná
Az égből vagy holtját földből támasztaná,
Ki által világnak ezt tudtára adná,
És titkos tanácsát kinyilatkoztatná,

204. Hogy valakik mostan e világon élnek,
Minnyájan Istennek fiaivá lésznek,
És a véghetetlen jókban részesülnek,
Egyen kívül, kit örök tűzre vetnek.

205. Oh, hatalmas Isten, melly szörnyű félelem
Esnék minnyájunkra, és lelki gyötrelem?
Most pedig száll reánk nagyobb veszedelem,
S mégis hajja-hujját kiáltunk szűntelen.

206. Mert, mint a bányákon ásott fövenyeknek
Soksága megdúlja az aranyszemeknek
Számát, meghaladja akként veszendőknek
Sokasága számát üdvözülendőknek.

207. A bolond, vakmerő világnak hívságát
Ne kövessed azért, ember , s nyalánkságát,
Egy szempillantásban pokol szomjúságát
Ha meg nem akarod kóstolni s rabságát.

208. Mert talám estvéig megkérik lelkedet,
Ki még álmodban is nem törte elmédet,
Beljebb Lucipernél ültetnek tégedet,
S véghetetlen jajra szállítják fejedet. [...]

213. Szentencia mihelyt reád kimondatik,
Veszett fejed mindjárt hóhérnak adatik,
Minden téteményed elődbe rakatik,
S véghetetlen tűzre lelked ragadtatik.

214. A rövid örömért örök siralomra,
Kis gyönyörűségért örök fájdalomra,
Rövid torkosságért örök koplalásra
Visznek, bár meghiggyegy s örök égő lángra.

215. Megbeszélhetetlen kínra hányattatik
Minden tagod, s ízről-ízre szaggattatik,
Új kínra viszontag öszverakattatik,
Jajszó s fogcsikorgás környüled hallatik.

216. Megposhadt, kénköves test bűz szaglaltatik,
Epével s ürömmel étked trágyáztatik,
Ördögi látással szemed kínzattatik,
Káromlásra szájad ottan felnyittatik.

217. Bűnnek sokságával elméd fenekedik,
Akaratod mindjárt ott megkeményedik,
Értelmed, mint pokol, úgy megsetétedik,
S tested, mint a holt szén, úgy megfeketedik.

218. Éles borotvából csinált ágyon hálnod,
Megolvadott ónat kénkővel kell innod,
Ha duskát tudsz innya, ott megmutathatod,
Torkodnak mélységét meg is próbálhatod.

219. A megmondhatatlan tűz melegségéből
Iszonyú hidegre vetnek irégységből,
S meggondolhatlan hideg ínségéből
Készen vár feredőd felforrott kénkőből.

220. Mit használ pokolban a királyi pálca,
Avagy Dáriusnak minden aranylánca?
Heródes lyányának kellemetes tánca
Nem nyér ott országot, sőt megpirul orca.

221. Mit használ tenéked, hogy jó táncos voltal,
 Hogy ostáblát gyakran virradtig játszottál,
 Tágas serlegeket egyhuzomba ittál,
 Ha az örök lángra immár taszíttattál?

222. Hogy hírt-nevet földön s örökséget nyertél,
Minden dolgaidban vigasságot leltél?
Mit használ már néked, hogy sokáig éltél,
Hogyha az örökké való tűzbe estél?

223. Mit használ a jó nyelv? prédikátor voltál,
S prédikáló székből nagy fenn kiáltottál,
Szép, hangos torkoddal füleket hízlaltál,
S bölcs tudományoddal sok népet tápláltál?

224. Avagy vaj s mit használ, hogy jó vitéz voltál,
És számtalan sokszor pogány vért ontottál,
Falut, kastélyt, várast gyakran felprédáltál,
Hogyha örök tűzre egy pontban szállottál?

225. Mit használsz most véle, hogy országot bírtál?
Császár, király, herceg s nagyságos úr voltál,
S számtalan sok népet harcon levágattál,
Ha végtelen tűznek ételül adattál?

2. Hogy a Pokol helyének és örökkévalóságának elmélkedése a világi gyönyörüségtől elvonssza az embert

226. Akik e világon országot állatnak,
Avagy nemes házat s várakat fondálnak,
Vitruvius szaván s réguláján járnak,
Jóegű s gyümölcsös lakóhelyt választnak.

227. Mert a dögleletes Amsanctus erdején,
Vagy Aetna hegyének gőzölgő tetején,
Aeggiptus mocsolyás s zsombokos mezején,
Ne lakott még eddig senki maga kényén.

228. Illy gondviseléssel veszendő várakat
E világ fiai építnek, s házakat,
De ha véghetetlen tüzes barlangokat,
Mintha nem volnának, úgy tartják, s kínokat.

229. Kik most hattyútollal töltött párnán hálnak,
S gyengén tartott lábbal földön alig állnak,
Bíborral burított hintókon sétálnak,
S mint a saskeselyűk, földre ritkán szállnak,

230. Vajha meggondolnák pokolnak ínségét,
Undok, tűrhetetlen, füstös büdösségét,
Sok kárhozott testnek rút fertelmességét
S végtelen jajszónak végtelen zengését!

231. Mert mint a tonnába rakott heringek közt
Sónál egyéb nincsen, kit halász ott rekeszt,
Vagy miként a téglás, mikor tüzet gerjeszt
Kemencébe, lángnál nincs egyéb téglák közt,

232. Kárhoztakra akként rohan a szorongás,
Ott lészen ama rút, éktelen villongás,
Ugyan megbolondít a sok fogcsikorgás
S világosság nélkül való tűzpattogás.

233. Szélvész, záporeső, mennydörgés, setétség,
Csattagás, ropogás s iszonyú hidegség,
Kénkőbűz, félelem, fekélyes betegség,
Szomjúság, döghalál s rémítő szegénység,

234. Isten ellen lészen számtalan káromlás,
Irégység, szidalom, gyalázat, kárvallás,
Munkás, haszontalan, sokféle bujdoklás,
Ott semmi szertartás nem lészen, s udvarlás.

235. A mélységnek ama feneketlen kútját,
Kiknek mennyben tartják végetlenül kulcsát,
Az utolsó napon megnyitják, s kapuját,
Mely füsttel megállja a napvilág útját.

236. Tisztátalan, buja, fertelmes testeket
Annak fenekére hányják, s irégyeket,
Szörnyű gyalázatba ejtik kevélyeket,
S tüzes ösztönökkel furdalják resteket.

237. Frissen lakók csak egy csöpp vizet sem vésznek,
Hamis törvénytevők tüzes szurkot észnek,
Gyűlölt szegénységbe gazdag dúsok esnek,
S haragosok szívén áspiskígyók lesznek.

238. Jaj a megáldatott pilises fejeknek
S gyöngyös iszkófiom fénylő süvegeknek,
Kik dolgokban resten járnak, s Isteneknek
Fertelmes kézzel áldozni nem félnek.

239. Jaj a kemény fene aranykoronáknak,
Akik torkon verve sok szegény jobbágynak
És alattok való hóldolt várasoknak
Igazságát rontják, s hamisan harcolnak!

240. Jaj a nagy királyok rágalmazóinak,
Avagy fejedelmek fondorkodóinak,
Hatalmasság alatt kik lenni nem tudnak,
És mint a délceg ló, acél zablát marnak!

241. Jaj a páva módon lépő koszorúknak,
Orcaszégyenítő rút, szeplős pártáknak,
Ifjak sértegető felvisszált hajaknak,
Szenfényvesztő undok, kendőzött orcáknak!

242. Jaj a most serkedett gyenge bajuszoknak,
Gyöngyös bokrétával tündöklő tollaknak,
Tisztaság-kísértő s leshányó csizmáknak,
Borcsíszár s kérkedő cifra katonáknak!

243. Jaj a szerzet alól kiugrott ifjaknak,
S mint eb okádásra, visszatért fiaknak,
Kik kedves igáját eltörték Uroknak,
S örök ellenséggé tötték őmagoknak!

244. Ott minden véteknek szabott kínja lészen,
S ki melyik tagjával gyakortább bűnt tészen,
Súlyosabb büntetést az tagjában vészen,
S hatalmasok kínja hatalmason lészen.

245. Oh te háládatlan, régen megátkozott,
 Léthés vize mellett sárkány tején hízott,
 Erdőháton termett, kősziklához fajzott
Emberi szűv, a bűn, ládd-e, mibe hozott?

246. Hogyha most elődbe egy ágyat hoznának,
Melyben fejír gyapot lágy párnák volnának,
S drága szép virágok felyül villognának,
És téged eképpen azzal unszolnának.

247. Feküdjél hanyattá ebben a szép ágyban,
S amíg Isten Isten lészen, maradj abban,
Bár élj minden földi kívánt vigasságban,
Csak tagjaid kötve légyenek, s rabságban.

248. Szemen szedett búza kenyerével tartlak,
Választott étkekkel kényesen hízlallak,
És a Szerém piros borával itatlak,
Hegedű- s muzsikaszóval vígasztallak.

249. Tudom azt bizonnyal, hogy fel nem vállalnád
E terhet, s ha rajtad volna is, leráznád,
S mégis úgy élsz, mintha ingyen sem hallanád,
Pokol nyoszolyáit s kínjait tagadnád.

250. Akik most egymással bűnben társalkodnak,
Kártyát, kockát sokszor nagy vígan játszódnak,
Gonosz példájokkal mást bűnre tanítnak,
És szemérem nélkül estig trágárkodnak,

251. Akik most gyakorta azon incselkednek,
Miként egyebeket megrészegítsenek,
S elszánt undokságba mint keverhessenek,
Mint egy tövislésza öszveszövettetnek.

252. Kik most házak alá nagy gőggel kiülnek,
Vagy mint a hangyaboly, sokszor öszvegyűlnek,
És megszólják, akik alól-felyül jűnek,
Mint dühös ebeket, égő láncra fűznek.

253. Jaj, nézzed, szeretők egymást mint csapdossák,
S szerelemes barátok szüntelen mardossák,
Atyáka s anyákat fiak mint rugdossák,
Fiakat s lyányokat atyák kínoztassák!

254. Vidám, kökényszemű s csillag módon fénlő,
Botránkozástévő s szépeket szemlélő
S minden szükség nélkül szabadon egérlő
Szemedet kirágja a kénköves szellő,

255. Méreg s epe szádat, orrodat büdösség,
Füled átkozódás, s szíved keserűség,
Mindenféle tagod sokságú ördögség,
Mint a víz spongyiát, általjár, s epeség.

256. Vízkórság, fogfájás, köszvény, hideglelés,
Hagymász, gyomorfájás, kólika, szédülés,
Farzsába, szemfájás, torokgyék, csömörlés
Megepeszt, s sok kínban való részesülés.

257. Te azért, kinek még esze helyén vagyon,
Vigyázz a te fádra mely felé hajoljon,
Meglásd, hogy északra esni ne találjon,
S a végetlen örök tűzben ne lángalljon.

258. Mert, a gonoszságból ha fel nem serkenünk.
Mint a záporeső Pokolra űzetünk,
Számtalan kínokra fölidbe rekesztetünk,
S mint a hamu tűztől úgyan megtöretűnk.

259. Mint füst a szélvészkor, széllyel kergettetünk,
És mint hó tavaszkor földbe bé-enyészűnk,
Vagy mint apró korpák, akként megőrlődünk,
S örökkön örökké kínlódásban leszünk.

3. Hogy az örökkévaló dolgokról való gondolkodás lelki töredelmességre indítja az embert

260. Mit bíztat világi hamis gyönyörűség?
Fejed-fölött áll a nagy véghetetlenség!
Mivel táplál, kérlek, a csalárd reménség?
Majd reád rohan a nagy véghetetlenség!

261. Hová mondja hogy fuss, a mostoha szükség?
Jelen vagyon már a nagy véghetetlenség!
Valahová fordulsz, mindenütt az ínség,
Rajtad csépel csak a nagy véghetetlenség.

262. Itt jókkal töltődünk? – ott tűzben sütődűnk.
 Félórát dőzslődűnk? – örökké évődünk.
 Itt most gyönyörködünk? – ott lángban égőqűjj^
 Egy nap gőgösködűnk? – örökké gyötrődünk .

263. Oh világszerető balgatag emberek!
Múlandó örömet ilyen drágán vesztek,
S az örökkévaló jóra nem is néztek?
Azért örök kínban bizony méltán lesztek.

264. Efféle gaz marhán ki venne kínokat,
S elhadná a testért a lelki dolgokat?
Avagy földi tisztért, az égben valókat
Megvetné,s keresne égő nyoszolyákat?

265. Boldog, ki elhadta világ szövetségét,
Villám módon fénlő hamis dicsőségét,
Lidérces fejének tekélletlenségét,
Égi jóknak értvén véghetetlenségét.

266. Aki itt megveti világ dicsőségét,
Mennyországban várja fejedelemségét,
Aki itt keresi világ díszességét,
Elveszti Mennyekben minden fényességét.

267. Ezt forgasd elmédben, s nem bánt a fösvénység,
Nézd a kínzó tüzet, s elfut a részegség,
Vigyázz a kínokra, s megáll az irégység,
S nem árthat tenéked a véghetetlenség.

268. Hidd el, hogy porrá léssz, s elhágy a kevélység,
S vígan jű reád a nagy véghetetlenség.
Egy szempillantásban elvész a tisztesség,
De soha el nem hagy a véghetetlenség.

269. Kevés idő alatt megfojt a betegség,
Elől, hátul áll a nagy véghetetlenség.
Majd elhágy az arany s testi gyönyörűség,
De reádmarad a nagy véghetetlenség.

270. Sok hiúságot, kemény Örökkévalóság,
Bűnt, megmérhetetlen Örökkévalóság,
Hamisságot, igaz Örökkévalóság,
S gyarló jókat követ nem várt iszonyúság.

271. Oh kemény, bűntető Örökkévalóság!
Oh, kietlen, tüzes Örökkévalóság !
Oh, büdös, iszonyú Örökkévalóság!
Véghetetlen, örök Örökkévalóság!

4. Az elkárhozott lelkeknek intése

272. Oh, ti, kik a földnek sírjával töltöztök,
S bíborban-bársonyban naponként öltöztök,
Virágos kertekben örömest szellőztök,
S egy helyből másikba kényelmesen költöztök.

273. Beszédemre, kérlek, hogy figyelmezzete,
S Pokol kínjaira nyílt szemel nézzetek,
Ha azt akarjátok, hogy el ne vesszetek,
S fejetekre tüzet hogy ne gerjesszetek.

274. Mert akik most külömb-külömb illatokkal,
Mint a patikaház, s kedves pézsmátokkal
Gőzölögtök, nyilván itt büdös szurokkal
Orrotokat töltik, s poshadt dögszagokkal.

275. Kik most torkotokat csiklandoztatjátok,
Szükség nélkül tálalt étkekkel, s tartjátok,
Tágas serlegekben nyelvet úsztatjátok,
bezzeg nagy bolondul tűzre hízlaljátok!

276. Jaj néktek, kik most megbotránkoztatjátok
Az együgyűeket, s bűnre tanítjátok!
Az igazat akik most elfordítjátok,
Jaj, minémű kínra a lelket adjátok!

277. Vaj ki sokan égünk itt egy kemencében,
Mint megtömt skorpiók mérges szelencében!
Kik csak egy meggondolt bűnért ördög kézbe
Estünk, s kínoztatun olthatatlan tűzben.!

278.Jaj átkozott fejünk, melly nagy kínra jüttünk!
Az igaz ösvényből mert kitévelyedtünk,
Értelem világa nem fénylett előttünk,
S az igazság napja nem támadt fel nékünk!

279. A szép arany időt mely rútul vesztettük!
Ifjúság zsengéjét ördögnek szenteltük,
Feslett erkölcsönknek rosszságát követtük,
S méltán mimagunkat e tűzbe ejtettük!

280. Átkozott az óra, melyben fogantattunk!
Átkozott az az anya, kitőlhordattattunk!
Átkozott az az emlő, mellyel tápláltattunk!
Átkozott a a világ, melytől megcsalattunk!

281. Jobb volna minékünk, hogy semmkivé lennénk,
Avagy hogy kövekké egy pontban tétetnénk
S tenger mélységébe örökké vettetnénk,
Hogysem örök tűzben vég nélkül gyötrődnénk!

282. Vajha mi a földre most vissza mehetnénk!
Bár emberek közé ne is eresztetnénk,
Bátor mindenféle szégyenbe ejtetnén,
S erős kínok alá mindennap vettetnéénk;

283. Hamuban s szőrzsákban bátor öltöztetnénk,
Mindenféle kínra jókedvvel sietnénk,
Bátor a disznók közt moslékkal éltetnénk,
Csak hogy bűneinkért eleget tehetnénk!

284. Ti azért, kiknek a penitenciára
Még időtök vagyon, s a megjobbulásra,
Ne vegyétek, kérlek, e dolgot tréfára,
Hogy ne jüjjetek e szörnyű kínvallásra.

NEGYEDIK RÉSZE

A BOLDOGSÁGRÓL

1. Hogy a boldogságnak helyéről való gondolkodás e világi örömtől elvonsza embernek szívét

285. Ki fontolhatja meg bölcs okosságában,
Mely nagy öröm légyen Isten országában,
Kinek minden erő áll szabadságában,
És, valamint akar, vagypon birtokában?

286. Ott, mint élet ura, székiben ül maga,
S bétölt mindeneket vigasságal szava,
Szerelmesivel köz mindenm édes java,
Kinek boldogsága nem kisebbül soha.

287. Bizony, minthogy maga örök, véghetetlen,
Hatalmas ereje nagy és győzhetetlen,
Így tárháza is megüresülhetetlen,
Kiből lakóhelye kijelenthetetlen.

288. Azért a Szentírás bizonnyal hirdeti,
Hogy senki elmével ezt fel nem érheti,
Sem ékes nyelvével ki nem beszélheti,
Amiket készített annak, ki szereti.

289. Hogyha e világon cska számkivetésben,
S bánattal megtöltött Halál tömlöcében,
Ennyi sok jót adott embernek kezében,
Kik csak nem is hisznek sokan ő nevében.

290 Úgy mint ezt a füldet, széles határival,
Sok szép terméseket, minden hasznaival,
A folyóvizeket kövér halaival,
Hogy tartsák magokat azok javaival.

291. Hát ahol magának nagy bölcsességével,
Örökös helyeket rendelt, s erejével,
Melyben lakik együtt csak szerelmesivel,
Akiket megmosott szent Fia vérével.

292. Vajjon s ki mondhatja, micsoda hely lehet?
Gazdag épületi annak mire mehet?
Nagy dicsőségéről értelmet ki vehet?
Sok víg örömiről ki találhat nevet?

293. Bár csak kívül nézzük az ég kerekségét,
Fényes csillagokkal ragyagó szépségét
Nem győzzük csudálni annak ékességét,
S kijelenthetetlen titkos nemességét.

294. Hát belöl mint lehet annak állapatja?
Elfárad az elme, mihelyt azt forgatja,
Megnémul az ember, és ki nem mondhatja,
Mert gyönyörűségét szűvbe nem foghatja.

295. Beszéli Szent János lelki látásában,
Hogy látott egy várast Isten országában,
Melyhez hasonlatost gyönyörű voltában
Nem hallott semmi rend ég alatt jártában.

296. Mely ékes kőfallal környülvétetett,
És mind drága fényes kőből építtetett,
Tizenkét kapuja gyöngyből kimetszetett,
S közepin az Isten széki helyheztetett.

297. Melynek belső része fényesebb a Napnál,
Utcája, környéke tiszta aranyból áll,
Tündöklik és villog, miként a szép kristál,
Setétség ls homály soha abba nem száll.

298. Az Isten ott maga örök világosság,
Kinek világánál lát a teljes ország,
Nem uralkodik ott már a halandóság,
Mert az élet fáján terem az orvosság.

299. Semmi nincs ott egyéb, hanem csak uraság,
S a megelégítő isteni gazdagság,
Valahová fordulsz, mindenütt boldogság,
Szépség, gyönyörűség, öröm és vigasság.

300. Mindenütt fénlenek a drága gyémántok,
Kedvesen villognak a szép amethystok,
Égnek és ragyagnak fényes hyacintok,
S csillag módon fénlő szép veres rubintok.

301. Egyik fal másikra fényét kifuttatja,
A másik ellenben meg visszacsaptatja,
Egyik a másiknak szépségét árasztja,
És nagy villogással színli, s csudáltatja.

302. Mind ennyi fényesség egybetorlásából
Mely nagy öröm lehet, s ezek látásából,
Itélheti ember ért okosságából,
És a természetnek szokott folyásából.

303. Mert ezek csak csinált külső fényességek
S az értelem alá vettetett szépségek,
Nem ollyak mennyekben még az örökségek,
S a megígértetett hívek dicsőségek!

304. Gondolj százezernyi ezer várasokat,
S azoknak megannyi gyémánt kőfalokat,
Vesd akármennyire széles határokat,
Az égig magasan emeld bár tornyokat,

305. Gondolj százezernyi gazdag országokat,
Vagy számlálj megannyi ilyen világokat,
Osszad, mint akarod bár, uraságokat,
S akármennyi kinccsel tőltsed tárházokat,

306. Ezeket az elme még mind feltalálja,
Az okos értelem magában foglalja,
A szűv gondolattal forgatja s vizsgálja,
Azért ezt fölöttébb senki nem csudálja.

307. De oly foghatatlan annak föli s alja,
A mivel az Isten híveit kínálja,
S embernek értelmét annyira megdúlja,
Hogy század részét is ő fel nem találja.

308. Mert szem azt nem látta, sem fül nem hallota,
Emberi okosság csak nem is gondolta,
Soha értelmével senki meg nem fogta,
Aminémű jókból Isten azt alkotta.

309. Itt álmélkodásra nagy okot találunk,
Sok fohászkodásra csak utat csinálunk,
De magyarázatot mi ki nem formálunk,
Mert nincs elégséges erő arra nálunk,

310. Mindazáltal, amit a gyarlóság tehet,
Az okosság erőt értelemmel vehet,
És ily nagy titokhoz mennyire felmehet,
Lássuk, mely nagy öröm, és jó abban lehet.

311. Minden állatnak ez tulajdon szokása,
Hogy, akinek holott vagyon maradása,
Oda siet, hajol gyors futamodása,
És csak abban lehet csendessen lakása.

312. Mint látjuk, a vizek, kik főidből kiforrnak,
Mely nagy sebességgel mindaddiglan folynak,
Amíg a tengerbe bé nem takarodnak,
Melybe mihelyt jutnak, ott megállapodnak.

313. Sőt magoktól nem csak sohúlt meg nem állnak,
De ahol akadályt folytokban találnak,
Nagy sebes torlássál mind arra tódulnak,
Erős gátokat is elcsapnak s szaggatnak.

314. A követ is égre akárki mint hányja,
De hogy saját helyét ott nem találhatja,
Azonnal a földre magát lebocsátja,
Mert az, aki őtet kedvessen nyúgotja.

315. Oktalan állatok között is láttatik,
Mely mikor idegen helybe szoríttatik,
Szüntelen fut, fárad, és meg nem nyughatik,
Míg az ő nyájába bé nem hozattatik.

316. Az embernek vége s célja, az Istenben,
Arra teremtetett az első kezdetben,
És meg nem nyughatik soha egyebekben,
Akármenyi ország légyen is kezében.

317. Ez a minden jóknak tengere s mélysége,
Ez a véghetetlen életnek bévsége,
Kezdet nélkül  való léteinek szépsége,
Kiben foglaltatik mindnyájunknak vége.

318. Oh, mely öröm lészen, ennek állapatját
Látni a Fölségnek színét s ábrázatját,
Kezdet nélkül való léteinek állatját,
 Szívünknek bétöltvén minden indúlatját!

319. Oh, mely öröm lészen, nézni kegyes atyát,
Ki alkotta minden dolgoknak állatját,
S ily bölcsen viseli csak egyedül gondját,
Elménknek megkötvén serény futamatját!

320. Mert ő az életnek épp elevensége,
Kiterjedett szépség belső gyengesége,
Minden kívánt jóknak kedves édessége,
Dicsős világosság kezdete és vége.

321. Ki kivűl minden jó mely kigondoltatik,
Valami legjobnak s szebnek alíttatik,
S nagy ára miatt meg nem böcsültethetik,
Hozzá hasonlítva semminek láttatik.

322. Mert valamit a bölcs elme kigondolhat,
Valamit a gyors nyelv őróla kimondhat,
Annyi vagyon hátra, kiket meg nem tudhat,
Mintha el sem kezdte volna, csak úgy tarthat.

323. Az eget a földi jókkal egybevetni,
Feneketlen tengert kalán vízhez tenni,
Jóllehet egymástúl távol szoktak esni,
Hasonlóság köztök mégis szokott lenni.

324. De a Szent Istenség feneketlen mélység,
Öröm, gyönyörűség s fogyhatatlan bévség,
Kihez nem férkezik idővel az szükség,
Sem a meggörbesztő s dörgölődő vénség.

325. Ebben rejtett el minden jónak java,
Véghetetlen ennek s mindenható szava,
A lelki életnek kútfeje és tava,
Kinek élővíze ki nem apad soha.

326. Ez a prófétáknak régi suhajtása,
Szent pátriárkáknak hosszú vágyódása,
Erre nézett minden szentnek óhajtása
S szűntelen az égre nagy sok kiáltása.

327. Erre kívánkozik Dávid a bévségre,
Mint a szomjú szarvas a folyó kútfőre,
Erre igyekezik a szép legelésre,
Mint az éhezett juh a zsíros mezőre.

328. Mert mint a hatszegű kastélyi gyűrűknek
Négyszegű gyémánttal bé nem töltethetnek,
Akként hézagsági emberi szíveknek
Istennél egyébbel bé nem töltethetnek.

2. Hogy a boldogoknak öröme nagy voltáról való gondolkodás annak keresésére indítja az embert.

329. Oh, te boldogságnak dicsőséges helye
S meggondolhatatlan vigasság kútfeje,
A dicsőülteknek édességes teje,
Hol leginkább fénlik Istennek ereje!

330. Vajha szépségedet szemlélhettem volna!
Szent Pálként, mint harmat, beszédem úgy folna,
Nyelvem Tulliusnál ékesebben szólna,
S benned való jókat inkább megfontolna,

331. De hogy csak nagy távul földön köszönthetünk,
S mint számkivetettek, csak homályban nézünk,
Véghetetlen kincsről csak úgy elmélkedünk,
Amint testbe vetett elmével érkezünk.

332. Azért, oh te tisztes Isten ábrázatja,
Kiért az egeket minden nap forgatja
Teremtőd, csillagit s napját feltámasztja,
Véled-e, mint legyen szentek állapatja?

333. Vajha boldog lélek örömét tudhatnád,
Kísérő seregit ha megszámlálhatnád,
Udvarnépe rendit szemeddel láthatnád,
Vagy jegyese karján nyugodván találnád!

334. Mert, ha e világi király mátkájának
Jelenlétén minden rendek vigadoznak,
Zászlónként szebbnél szebb seregek villognak,
S íly nagy dicsőséggel urak is kiszállnak,

335. Mit vélsz a mennyei király országáról,
S boldog lakóinak hűv szolgálatjáról?
Hiszed-e, nem lészen víg beszéd egymásról,
S jövevény társoknak szabadulásáról?

336. Vígabban fogadják, elhiggyed, mennyekben
Az üdvözült lelket szentek seregökben,
Hogysemmint a király hölgyét örömökben
Bé szokták fogadni násznépek, s kedvökben.

337. Sőt oly öröm lészen csak egy lélekért is,
Kit meg nem gondolhat még a legfőbb szűv is,
Kit nem magyarázhat a legbölcsebb nyelv is,
S mi sem érthetnők meg, bátor hallanók is.

338. Vajha szemlélhatném annak a léleknek
Pompás dicsőségét rendelet seregének,
Mennyország kapuján amelyet bévisznek,
S Isten országába vígan helyheztetnek!

339. Mert oly vigasságos öröm s Alleluja
Utcánként hallatik, mellyel vigasztalja
Isten híveinek szívöket, s táplálja,
Melyet csak az tudhat, aki meg kóstolja.

340. Oh, kimondhatatlan örömnek órája,
Melyben jegyesének víg orcáját látja,
Mézzel folyó, édes beszédét hallgatja,
S szerelmének tüze szívét általhatja!

341. Ott mindjárt a fő-fő urak előállnak,
Királyi istápot s koronákat hoznak,
Dicsőségből csinált ruhákat mutatnak,
S szelek szárnyán járó uroknak így szólnak,

342. Ez az erős vitéz, ki most előtted nézsz,
Nem vigyázott arra, élte hogy harcon vész,
Még azt is nem tudta, mi lehetne a félsz,
S kemény ütközetre érted mostan is kész.

343. Ez a kellemetes, szép, gyenge virágszál,
Kit éden mezején gyakran harmatoztál,
Imé, most előtted nagy bátorságban áll,
Kit sem dér, sem ragya nem bántott vagy, halál.

344. Ez a szűzességnek szép feír zászlóját
Mártíromságának vérével s paisát
Felékesítette, s Bábilonnak tornyát
Földig lerontotta, s megverte királyát.

345. Ez az, aki minden földi dicsőségen
Győzedelemessé lőn, s hamis fényességen
Lábbal járt, s tapodott, mint veszendőségen,
S égi jókat váltott a múlandó kincsen.

346. Azért méltó, hogy most megkoronáztassék
Égi dicsőséggel, és felöltöztessék,
Királyság s hatalom kezébe adassék,
S véghetetlen jókba már részesíttessék.

347. Azonban számtalan szentek környülállnak,
Angyalok karjai hintók helyett várnak,
Mindenféle népek udvarhoz járulnak,
S vőfélyek királynét ekként vigasztalnak,

348. Oh, te tövisszálon termett piros rózsa,
Kit az irégy dongó noha megmardosa,
De mihelyt jegyesed vérével megmossa,
Teremtődnek húga lévél s házastársa,

349. Jűj bé örömébe azért királyunknak,
Vedd el koronáját sok bajvívásidnak,
Örök vigasságát szomorkodásidnak,
Címerit s kulcsait nemes várasidnak.

350. Szólásokat ezek mihelyt elvégezik,
Égi dicsőségbe lelket öltöztetik,
Korona fejébe királytól tétetik,
S országának kulcsa kezébe adatik.

351. A menyegzős hintók ottan előjűnek,
Kik sem gyémántokból, sem gyöngyből nem lésznek,
Gyémántnál s rubintnál de szebben fénlenek,
Mert angyali kéztűl azok építtetnek.

352. Kézen fogva király maga felülteti,
Angyalok kezébe gyengén helyhezteti,
Minden vigassággal megkörnyékezteti,
S ilyen méltóságos beszéddel illeti,

353. Engaddi szőlején nevelt vigasságom,
Libanus erdején költött szép galambom,
Jerikó mezején termett rózsaszálom,
Kiben nékem bétölt kedvem s akaratom,

354. Jűj bé az én édes anyámnak házába
És az én szülémnek víg kamarájába,
Országomnak minden szokott pompájába,
S részesülj, miként én, atyám jószágába.

355. Oh, megfoghatalan örömű vigasság!
Egyfelől mellette mégyen a boldogság,
Másfelől az örök, végtelen bátorság,
És ugyan elfogja dicsős világosság!

356. Mert egy vigasságból másikba vitetik,
E hintóból amaz asztalhoz ültetik,
Melynél szakács orca nem pirosíttatik,
Sem a feltött étek meg nem unattatik.

357. Mindenféle étkek gyönyörűségével,
Titkon bévelkedő manna kenyerével
Éltet király s élet fája gyümölcsével,
S szűzeket nemző bort itat vendégével.

358. Kiknek bár én lelkem csak morzsalékjában
Részesültethetnék szarándokságában,
Mint az apró kölykök urok falatjában,
Mégis vigadhatna nyomorúságában.

359. Vaj s ki mondhatná meg szentek énekének
Örvendetes voltát s karok zengésének?
Kik mint száraz nádon szikrák, szökdécselnek,
S hétszerte a napnál szebben tündöklenek!

360. Mert ha úgy bétölté boldog Szent Ferencnek
Angyalkéztől pendült citerazengésnek
Rövid édessége szívét, hogy egeknek
Javát látni vélné, s végét az életnek,

361. Mi lészen tahát sok számtalan szűzeknek
Énekét hallani (kit nem énekelnek
Egyebek náloknál, s nem is követhetnek)
S vigadó zengését minden nemzeteknek?

362. Mert nem lészen annak semmi ellensége
Az országnak, avagy faggató ínsége,
Isten látásából sőt nagy békessége
Nő, s ugyan kiárad sok gyönyörűsége.

363. Vagy angyali karok rendit tekinted meg,
Vagy a váras falát, fénlik, mint az üveg,
Mindenütt előtted gyémánt s arany leveg,
S vigadnak mindenütt, senki nem kesereg.

364. Ottan legkisebb is nagyobb országot bír,
Hogysemmint akiről vagyon itt nagyobb hír,
Kiket Moises könyve magasztal, és dicsír,
És az ígért földnek neve alatt leír.

365. Oh, mely nagy örömben lésznek ott a szentek,
Jó tanítványokat látván közepettek,
És az örök tűzre eretnek nemzetek
Midőn esnek, kiket ők jóra intettek!

366. Véled-e, mi lészen, midőn megmutatja
Magát angyaloknak királyné asszonya,
Isten országának szépséges kapuja
S választott fiaknak dicsőséges anyja!

367. A szentháromságnak elrejtett mélységét,
A Krisztus Jézusnak isten- s emberségét,
Felvött természetnek böcsületességét,
Gondold meg, mi lészen látni, s fényességét?

368. Oh, mely örvendetes dolog lészen, látni
Sokféle kínoknak jelével vígadni
A szent mártírokat, s ügyöket hallani,
És győzedelmöket előszámláltatni!

369. Számtalan kövekkel sereg előtt fénylik,
Mint annyi gyémánttal s rubinttal tündöklik
Mártírok zsengéje, Szent István, csillámlik
Szent Lőrinc rostéllyal, s tűzzel veresellik,

370. Tulajdon atyjának tőrével Borbála,
Elmetélt emlőkkel vigadoz Ágota,
Gőzös feredővel s bárddal Caecilia,
Kemény nyílzáporral víg, nemes Orsolya,

371. Falaristól talált kínnal Pelágia,
Kereszttel s horoggal híres Eulália,
Vesszővel, csigával s lánggal Febrónia,
S a számkivetéssel örvendez Flávia,

372. Kerékkel, kötéllel vigad Eufémia,
Égő szövétnekkel s bottal Serápia,
Méregel, rostéllyal s vadakkal Maxima,
Felforrott olajjal s vassal Eulampia,

373. Borotvás kerékkel s karddal Katarina,
Tüzes kemencével s ostorral Krisztina,
Különb-különb féle kínokkal Szuzsanna,
Lángoló fáklyákkal s kereszttel Firmina.

374. Vérek ontásáért ezek nyugodalmot,
Szűzesség tartásért, örök nyájasságot,
Veszendő országért örök birodalmot,
A rövid munkáért örökös jutalmot,

375. Kevés szenvedésért örök vigasságot,
Halandó életért halhatatlanságot,
A setét tömlöcért nagy világosságot
Vöttek, és végtelen szabad asszonyságot.

376. Mindezeket látván a dicsőült lélek,
Hol vagyok? (felkiált) s mely országban élek?
Mert nagyobb örömet lenni nem ítélek,
Sem földön, sem mennyen ennél, kit szemlélek!

377. Oh, megmérhetetlen vigasságnak atyja,
Kimeríthetetlen gazdagságnak kútja,
Kiben Istenünknek bétölt akaratja,
Szívem nagy örömöd csak alig állhatja!

378. Oh, mely igaz volt az, amit én hallottam,
A számkivetésnek helyén hogy bujdostam!
Most látom, hogy századrészét sem tudhattam
Ennek az örömnek, melybe most jutottam.

379. Oh, én ezer közül választott szépségem,
Gyöngynél és aranynál drágább ékességem!
Mit láttál énbennem, kedves békességem,
Hogy ily nagyra vitted az én szegénységem?

380. Mit adjak tenéked ennyi javaidért?
S kedveskedni mivel tudjak irgalmadért?
Legalsó szolgáddá, kérlek, mindezekért,
Örök hívségemet vedd bé szerelmedért.

381. Oh, háláadásra méltó kegyelmesség,
Örök szolgálatra való érdemesség!
Lehet-e valaha tőlem ily tehetség,
Hogy ezekért légyen tenéked elégség?

382. Bizony, ha testemet oltárrá csinálnám,
Minden tehetségem fellyül reáraknám,
És azt szüntelenül örökké áldoznám,
Elég szolgálatnak módját nem találnám.

383. Ha én minden vérem egy csöppig kimerném,
Szívemet lámpásul teelődbe tenném,
És abban olajul örökké égetném,
Szerelmed jutalmát meg nem fizethetném.

384. Azért áldlak Uram, hogy ezt cselekedted,
Mert noha semmiből lelkem teremtetted,
De te személyedre felékesítetted,
S azzal szent nevedet kihíresítetted.

385. Most pedig, hogy földről mennyekbe emeltél,
Ennyi drága jókkal megékesítettél,
És a te kincseddel nékem megjelentél,
S színed látásával megdicsőítettél,

386. Én is magasztalom a te szent nevedet,
Terjesztem mindenütt te tiszteletedet,
A te véghetetlen nagy szeretetedet
Hírdetem népeknek, s velem jó tétedet,

387. Hogy ezeket hallván téged uraljanak,
S nagy bizodalommal hozzád járuljanak
Mindenféle népek, s királynak valljanak
És örök hívséggel néked szolgáljanak.

Amen

3. A megdicsőült léleknek intése.

388. Ti azért, emberek, kik földön lakoztok,
És a számkivetés helyében bujdostok,
Régi uratokról, ím, jó hírt hallotok,
Sietséggel hozzá, kérlek, járuljatok.

389. Kik a halál terhes igáját vonjátok,
S a kísértet alatt sajtóját nyomjátok,
Most az örök élet örömét halljátok,
Jertek, velem együtt jó borát igyátok.

390. Valaki nagyra vágsz, tekints az egekre,
Itt találsz, meghidd, a véghetetlen kéncsre,
De ha ganéjt keressz, szállj alá a földre,
És mindjárt rátalálsz az üvegcserépre.

391. Ah ti, kik a kincset most szomjúhozzátok,
A sok drágakövet s gyöngyöt suhajtjátok,
Ihon, itt falokkal egészen halljátok,
Azért jertek hamar, e jókat bírjátok.

392. Oh ti, kik a testben örömet kerestök,
A rothadás között szépséget szemléltök,
Ahol a férgektől majd megemésztettök,
Ihon, itt az öröm, ha ilyent szerettök.

393. Itt vagyon, oh ember, végetlen gazdagság,
Itt rakatott egybe mindenféle jóság,
Itt vagyon az örök, állandó uraság,
Kit el nem veszt tőled sem pör, sem álnokság.

394. Ez, oh ember, a te örökös, szép hazád,
Kit szerzett tenéked mennyei szent atyád,
Ez a Jeruzsálem, a te édes anyád,
Ki tenéked minden gyönyörűséget ád.

395. Evégre volt néked a te alkotásod,
Erre nézett fővel az égre állásod,
És erre tanított keresztyén vallásod,
Erre adott utat földi bujdosásod.

396. Fordítsd ide azért minden gondolatod,
Mert itt vagyon néked minden jó barátod,
Krisztusban fogadott sok szép rokonságod,
Kiknek örömöket majd megkóstolhatod.

397. Erre nézz el, erre, hadd el a világot,
Mely a kárhozatra ás tealád árkot.
Ide siess hamar, ne nézd a hiúságot,
Tapodj lábad alá minden álnokságot.

AUTOR

398. Ezt a kicsiny munkát vékony értekében
Rendelé magyar szófolyással versekben
Ezerhatszázhuszonkilenc esztendőben,
Szombat várasában való lételében.

399. Látván e világnak tekéletlenségét
S nagy kívánságának telhetetlenségét,
Indula keresni lelkek üdvösségét,
S vezérleni mennybe kedves nemzetségét.

400. Melyet ugyanazon várasban zöldellő
S szent kereszt zászlója alatt vitézkedő
Nemes társaságnak, amiként illendő,
Nagy szívvel ajánlja egy lelki vitézlő.

Forrása: RMKT XVII, 2, kiad. Jenei Ferenc, Klaniczay Tibor, 93. sz.
Az első kiadás, mely minden bizonnyal Ferencffy Lőrinc bécsi nyomdájában készült mára elveszett.
A kiadás alapja az 1636-os pozsonyi editio (RMNy 1658).