Sebes árvizeknek, kegyetlen szeleknek…

1. Sebes árvizeknek, kegyetlen szeleknek
Érzem kemény zúgását,
Szívemnek fájdalmit, iszonyú kínjait,
Szemeim könyvhullását
Meg nem állíthatom, óránkint jajgatom
Szerencsém változását.

2. Mert naponként nőnek, soha meg nem szűnnek
Bánatimnak árjai,
Sebesült szívemet, elbágyodt elmémet
Szomorúság szelei
Igen ostromolják, éltemet fogyotják
Engem vesztő kínjai.

3. Már elfogyott nékem minden reménségem,
Víg órámot nem várom,
Sőt, mind éjjel-nappal, epedvén sok búval,
Fájdalmimot jajgatom,
S minthogy így gyötrődöm, szörnyen emésztődöm,
Halálomot óhajtom.

4. Nincsen orvossága, semmi vigassága
Búba epedt szívemnek,
Kevés a szánója, néncs vigasztalója,
Jaj, ily reméntelennek,
Nemhogy enyhítője, avagy segítője
Lehetne én ügyemnek.

5. Azért teljességgel, bizony nagy készséggel
Kévánok elköltözni,
Ez gonosz világtul s múlandó voltátul
Nagy örömmel búcsúzni,
Ha Isten akarja, ne késsék órája,
Kész vagyok már meghalni.

6. Mert az halál nékem lehet segétségem,
Hogy elfelejtsem búmat,
És ő enyhítheti, sebemet beköti,
Gyógyítja fájdalmimat,
Elveszi szívemrül, letörli szememről
Gyakori könnyhullásimat.

Forrás: RMKT XVII, 16., kiad. S. Sárdi Margit, 107. sz.