Omnia post obitum fingit maiora vetustas,
Maius ab exequiis nomen in ora veni.

Az idő ósága nevel magas fákot,
Mint tél után nyár hoz kórókra virágot,
Így koporsó terjeszt hírnek, névnek magot,
Halál sötétjéből hozván rá világot.

Ne várd hát éltedben, bár nagy érdemű légy,
Hogy itt holtod előtt nagy böcsületet végy,
Híredet, nevedet tapodja sok irégy,
Mindazáltal jó légy, s mással is sok jót tégy.

Bízd az jövendőkre érdemed jutalmát,
Ha szolgáltad időd vékony alafát ád,
Te az célra vigyázz, s az centrumot találd,
Ne várd halandóktúl, s az Úristen megáld.

Forrás: Rimay János Írásai, kiad. Ács Pál, Bp., Balassi, 1994.
A vers a "megkomponált verseskönyv" záródarabja. Bár a szöveg explicit módon általános igazságokat, keresztény tanítást ad, valójában a költői hírnév motívumát veti fel. Az argumentum Propertius elégiáinak III. könyvéből vétetett. A latin szöveg (kicsit korábban kezdve) azt mondja: Amit az irígy tömeg elorzott tőlem életemben, halálom után megadja Honos (a tisztelet istene, tképp a hírnév) , a halál után a késő utókor mindent felnagyít: a temetés után a név erősebben hangzik a szájakról. A klasszikus utalással a szerző arra céloz, hogy életművének méltó értékelését csak a késő utókortól várja.