| Kezdőlap | Tartalomjegyzék | |
Rimay János (1570 k. – 1631) A középnemesi származású, evangélikus Rimay a nógrádi Alsósztregova szülötte, mint majd Madách; anyja is Madách-lány, a költő Madách Gáspár pedig unokaöccse. Apja Balassi apját szolgálta, ő maga a költőt, de Balassi Bálintnak sokkal inkább barátja, általa kijelölt utóda volt. Tervezett Balassi-kiadásának előszavában olvassuk: „része vagyok ez énekeknek én is, hogy tíz-tizenkétesztendős korombeli ítiletemmel is munkálkodott ezeknek némelikébe, én igazgatásomnak bocsátotta meg efféle ép írásait is örömest". Amihez hozzátehetjük a Balassi-kódex névtelen másolójának ítéletét: „Balassi Bálint így szólott felőle életiben: ha úgy mégy elő dolgodban, azmint elkezdtél, gyakorolván azt, nemhogy el nem érkeznél víle, de meg is fogsz haladni. Sőt halála óráján is őtet vallotta Balassi helyében lenni, kérvén arra, hogy az ő halálát verseivel ékesítse meg. Kit véghez is vitt Rimay János." A Rimay-életrajzból nemcsak a tehetségéhez méltó feladatok véghezvivője, de a nélkülözhetetlen familiáris és bizalmas titkár, a politikus és diplomata is ránk tekint: Ecsedi Báthory országbíró és Thurzó nádor, Bocskay és Bethlen egyaránt igénybe vették szolgálatait, s jó kapcsolatokat tartott katolikus kortársaival is. Irodalmi környezetébe a Lipsius-hivő „Pallas magyar ivadékai" tartoznak: Forgách Mihály, Melith István, Révay Péter, Forgách Péter. Lipsius újsztoicizmusának követését a mesterhez írt levele, manierizmusa példatárát a Prágai András Guavera-fordításáról nyilatkozó, I. Rákóczi Györgynek címzett irodalmi levél, Balassi-megítélését epicédiuma, apológiája és előszava manifesztálják. A századfordulón végbement világképváltás Balassi és Rimay egymásra következésében tanulságosan szemlélhető. A Balassit jellemző reneszánsz harmóniát, világosságot, zártságot, a kompozíció tér- és időbeli egységét, az egymás mellé rendelést Rimay verseiben a szétbomló, fellazult szerkezet, a barokkos alárendelés, a manierista modorosságok sokfélesége váltja fel. A reneszánsz áhítata és életöröme a Rimay-költészetben megrettenő életérzés: bomlásjelek, diszkrepanciák mutakoznak. Balassi flóráját és faunáját Rimay kuriózus, meghökkentő színterekkel és bestiariummal helyettesíti. Ott: jó hamar lovak, csattogó fülemüle, sátorzó páva; itt: hálóját szövő pók, kullancs, rühes juh, büdös őszi bakkecske, majomember, vízi hüvelvény Balassi versbeli tájai éles, tiszta kontúrokkal tündökölnek: „Fénlik sok kövektől, mint a verőfénytől erős vér tiszta jégen, / Lebegnek szemei, mint a menny csillagi éjjel szép égen" olvassuk Júlia szépségéről. „Egy igén többet nyomsz, mint más nagy rakás szón, /Aki ebben kétes, nyomozzon balhát hón" - talál furcsa hasonlatot Rimay éppen mesterére. „Erős vér tiszta jégen" — „Bolha a havon": íme a reneszánsz világlátás, a reneszánsz stílus és a késő-reneszánsz manierizmus különbözőségének szemléletes példái. Rimay Egy katonaének-e - hogy műegész példával is szolgáljunk - Balassi pünkösdhimnuszát imitálja, s még reneszánsz kompziciós elveket követ. Hangvétele azonban csendes, meditatív, elégikus. Rimay tartózkodással hangszereli a Balassi széles indulatait, azonosulásait kiváltó vitézi tematikát. Az utolsó strófa miniatűr „évszakverse" a nyugalom, a háborítatlanság, a béke invokálása. Balassi természetes csataképei helyett Rimaynál a különleges, a furcsa iránti érzékenység jeleivel találkozunk: a vér szaga, a kinyitott seb hosszan szemlélt látványa köti le. A hasonlóképpen komponált Kiben kesereg a magyar nemzet romlásán, fogyásán... a feltunó', különös rímekkel újszerű: posztó—osztó-fosztó-felakasztó; nép-szép-kép (= 'dárda')-ép. A nép-kép rímek végig is futnak a magyar költészet sorsunkat panaszoló századain a Rákóczi-nótá-tó\, a Himnusz-on át Illyésig; éppen a rím élteti, tartósítja, teszi egymáshoz kapcsolódóvá a magyar nép „querelá"-it. A reneszánsz kompozíció felbomlását szemléltesse az E világ mint egy kert... Ez is vitézi, még inkább életfilozófiát megfogalmazó vers. Az intonáció: a kert Lipsius De constantiá-jínak követett toposza (II, 1-2) a jelenre utal; a vitézség mint versközepi emlékkép a múltra; a peroratio megint a jelenre. A meghatározó gondolati-szerkezeti elem a múltbeli emlékképeket maga alá rendeló'jelen; az épító'elemek tehát nem egyenrangúak, nem egymás mellé rendeltek, és nincs térbeli és időbeli egység sem, mint Balassinak betétmintaként követett Vitézek, mi lehet... kezdetű katonaénekében. A Balassi-epicédium (megj. 1596) nagyszabású gyászversfüzére már teljében mutatja Rimay manierizmusát: az enigmatikus hajlandóságot, a rímkultuszt, a meghökkentő végletek kedvelését. A meglágyult szív hajtogatható, mint a kamokának a selyme; a sok bút, kárt szenvedett szív könnyes étke saván élt; az elmének is sava az ösztönző" ereje; a többértelmű, azonos rímszavak káprázatosak: „ímhol jő nagy sebbel (= 'sebességgel, sebbel-lobbal'),/Lődd halálos sebbel; „De én hívem volt és zászlóm alatt élt, / Szablyája szélének én köszörültem élt"; lásd még: „is int - Bálint"; „Raphaél - aki él", stb. (Még tobzódóbb a rímekben Balassi-elogiuma, a Bálint, nemzetedben ki voltál Balassa...) A 787 sor terjedelmű, epikus méretű, változatos formájú „monumentális költeményciklus" (Eckhardt Sándor) és az eléje szánt latin Balassiapológia a sztoikus morál lelki egyensúlyt tartó, állhatatos, töredelmes Balassiját rajzolja meg, a gátlástalan, reneszánsz nagyúr vétke csak a harag és a paráznaság. A már idézett Balassi-előszó „a magyar reneszánszban kifejlődött irodalmi, nyelvi öntudat legfejlettebb, legérettebb fázisát szemlélteti" (Pirnát Antal). Rimay istenes „elvegyült" (szerelmi és vitézi) és Júliáról szerzett énekek csoportjait veszi fel, s Balassi szerelmi költészetéről (Dantét, Petrarcát, Boccacciót tanúztatva a szerelmi argumentum jogosultsága mellett) úgy vélekedik: éppúgy alkalmas a bölcsesség tolmácsolására, mint a költészet bármely válfaja. A Balassi-költészet Rimay szerint a magyar nyelv dicsősége: „szép pirossággal gyönyörködtető, tudomány ékességével elvegyített, teljes magyarságú megért cseresznye" nyelvünk korábbi fekete, savanyú kökényállapotához képest. A manierista stíluseszmény fogalmai prózában való korai jelentkezése a Balassi-eló'szó-nak még több helyével szemléltethető: költőnk „mind az Theológiának felséges bányája ércéből olvasztott tündöklő fényes aranyát s mind az Philosophiának tekintetes örvénye mélységéből merített nektárját bágyadt szemgyönyörködtetéssel szomjú nyelv- szájelevenítéssel igen benne hadta" írásaiban; Balassi olvasásakor „az históriának széles, elterült mezein való szép gabonavetési, az poéták írásainak külömb-külömb színnel ékeskedő örvendetes kertéi virágzásának illati között is sétáltathatja [...] ember az elméjét". Ezt az akkor korszerű európai stílusdivatot, a metaforázó, szellemesen concettózó prózastílt Rimay definiálta, ünnepelte és ajánlotta is, mégpedig I. Rákóczi Györgyhöz írt levelében (1629). A Prágai-féle Guavera-fordításról tett tanulmányméretű, totálisan manierista nyilatkozatott Bán Imre elemezte ragyogóan, a legjellemzőbb részeket kommentálva. Hogy csak egyetlen mérsékelt példát hozzunk fel: Rimay „az ékesírásnak főmestere", Cicero tizenháromszavas mondatát így adja vissza háromszoros dúsítással: „Az a javallandó és magasztalandó, ép és egészséges írásfolyás, akiben semmi kiálló, hézagos üresség, semmi ízetlen dísztelenség, semmi farkavágott kurtaság, semmi zsugorodott lábú sántaság, semmi szükségtelen partjai kivől folyamodott csacsogó csalcsapság sincsen, úgymond." Tartalom Linkek Irodalom |