1594-ben Balassi Bálint mellett néhány hónap múlva öccse, Balassi Ferenc is elesett egy tatárok elleni ütközetben, Nagyszőlős mellett. Két év múlva Vizsolyban, Mantskovit Bálint nyomdájában megjelent egy magyar nyelvű gyászversgyűjtemény, amely a fivéreknek együtt állít emléket. A versfüzér szerzője Rimay János volt, a kiadás azonban valószínűleg az ő tudtán kívül történt. A "kalózkiadás" megrendelője Szabó András feltételezése szerint Rákóczi Zsigmond (a későbbi erdélyi fejedelem) lehetett. Szinte bizonyos, hogy az elkészült kiadvány nem Rimay elképzelései szerint áll össze. Klaniczay Tibor rekonstrukciója szerint a kötet élére szánta még a következőket: 1. Címlap. 2. Tolnai Balog János latin distichonját és ennek Rimay által készített magyar nyelvű verses átiratát. 2. Egy Balassi költészetét védelmező (Apologia) magyar nyelvű értekezést, Nádasdy Tamásnak ajánlva. 4. Latin nyelvű, részben verses ajánlást. 5. Káthay Mihály latin üdvözlőversét. (Ezek a szövegek később bekerültek SOLVIROGRAM antológiájába, illetve részben megtalálhatók a Rimay–Madách-kódexben.) Még 1586-ban született egy Darholcz Kristófhoz címzett latin nyelvű ajánlás is, amelyben már megvalósult vállalkozásként beszél az Epicédiumról, és említi a Nádasynak címzett Apológiát is. Az ajánlás nevezetes részlete, amelyben Rimay a Balassi-követő irodalmi körről, "Pallas magyar ivadékainak" társaságáról tudósít.

[Tolnai Balog János elogiuma]

Diique deaeque simul caelo nova praelia miscent:
    Certatim petitur cuique Balassa Valens,
Nosse velis qui sunt et quae sint, accipe paucis:
    Mercurius, Mavors, Pallas, Apollo, Venus,
Mercurius linguam, Mars ensem, Cypris amorem,
    Ingenium Pallas, carmen Apollo rogat.
lile sciens, vates, orator, fortis amatus,
    Sit licet, haec mihi stint cuncta, Minerva refert:
Sum dea bellipotens, sapiens sum, sum quoque pulchra:
    Nostra Valentinus castra Balassa colat.

[Rimay János fordítása]

Istenasszonyokkal égben az Istenek
Új harcot s viadalt magok közt kevernek:
Balassa Bálint kell csak mindenikének.
Kedvelvén szép voltát tudós elméjének.

Tudni akarod-é, ezek kik legyenek?
Mercurius és Mars neve kelteiknek.
Pallas s Apolló is közösi ezeknek,
Venus az ötödik, kivel ellenkednek.

Mercurius keres Bálintban magáét.
Nem egyebet, hanem tudós, szólló nyelvét.
Mars peniglen éles, vagdalkozó tőrét.
És Venus beléje öntött nagy szerelmét.

Pallas kéri tőle esze bölcs elméjét,
Apolló peniglen verses sok énekét,
Minerva kezdé el azután beszédét:
Mindnyájan Bálintnak hagyjatok, mond, békét.

Bölcsebb, vitézb, szebb is ki lehet nálamnál.
Egyedül nállam az, ki mindnyájatoknál
Én kedvem, szerelmem Bálinttól el nem áll.
Méltán azért ő is én táboromban száll.

Nem engedem tőlem őt elvonni másnak.
Sem neked, Apolló, sem harcoló Marsnak,
Örvendvén maga is az velem lakásnak.
Tartom őt magamnak válhatatlan társnak.

[A "Nádasdy Tamás úr nevére címzett apologetikus előszó" töredékei a Rimay–Madách-kódexből]

[Az istenek] s istenasszonyok egyemben új harcot kevernek magok közt az égben, s tusakodással kéretik mindenikétől Balassa Bálint, úgymond. Tudni akarod, kik s mellyek [ez Istenek), kevés szókkal értsed: Mercurius, Mars, Pallas, Apollo, Venus. Mercurius nyelvét. Mars kardját, Venus az szeretetit, Pallas az elméjét s Apollo az versét kéri. Ő tudós, poéta, orator, jó vitéz; és szerettetett légyen bátor, de bennem ezek mind vadnak, azt mondja Minerva. Én mind haddal bíró istenasszony, mind bölcs s mind szép vagyok. Az mi táborunkot lakja azért Balassa Bálint, úgymond.
Ez versek által Balassa Bálint uramnak dicséreti tulajdonításában ez jámbor barátom noha az maga dicséretinek az keresésétől távol vagyon, de valamely elme általláthatja azt, ez egyníhány igék mint vadnak öszvefoglalva, s mennyi messze való értelemre terjedjenek is ki, bizony, böcsülheti az verseket is felette, s az mesterének tudományát is igazán szeretheti. Írt sokkal többet is dicsírettel mind az két atyafi felől, de ez egyníhány szép mesterségő igícske, mennyit kell az több írásának is tulajdonítanunk, szép zöld cégérét mutatja […]
Elég világossággal égő szövétnekét mutatja sötétben is.
Mevetheti netalám némelly ezt, s véteknek tulajdoníthatja bennem, hogy ez úrfiúnak dicsíreti hévséggel szaporításában fölötte vak vagyok, s néma vétkének elhallgatásánál. Az a jámbor azért térjen vissza az írásimra, s olvasson ott ehhez való dolgot, s itt is találja meg, hogy valakiben az jószágok meghaladták s felyülmúlták az vétkeket, az írók azt az nagyobbik s főbbik részét szokták abban mindenkor ékesíteni, vétke elhallgatásával előhozni. Mint Themistoclesbe nagy vétkek voltának, de azoknál [az] vétkeknél mind nagyobb volt, főbb is az jószág. Hogy Xerxes császárnak hadát, kinél nagyobbat föld nem viselt, s napfény nem látott soha, megverte kevesedmagával, s országát az adóadás-fizetéstől, nyomorult rabságtól s veszedelemtől is, gyalázatos szolgálattól megszabadította, kevés emlegeti azért vétkét, de az salaminiai harca s okossággal viselt vitézsége örök emlékezetben él. Fabricius sem volt vétek nélkül, de az vétkeket nem emlegetvén minden história dicsírettel áldja benne, hogy Pyrrhustól országa kárával az pénzt fel nem vette, s nagyobbnak tartotta orszá[... ] az király nagy kincsét n[... ] v[... ]
[ ... ] hordozza mostan is minden rend az[... ]zért az ő fölöttevaló nagy emberségéből, mint [... ] engem érdemem fölött böcsülött, s valamikor szembe [volt] velem, ó mindenkor bizonyította arról való szíve nehezlését, hogy ő velem fogyatkozott allapatja miatt kedve szerént való jókot nem mívelhet, sőt az én szerencsémnek az keménységével az ő szerencsétlenségét is mindenkort vigasztalta: „Ha teneked – mondván – az szerencse hamis, s az emberek abba nem esmérnek, ami vagy és volnál, mit bánkódom, ha énhozzám kemény, és ha nem közli is velem semmi böcsületes ajándékát. Valamikor vagy láthatlak, vagy emlékezem felőled, mindenkoron vigasztalom mind magamot veled etc.” Én azért, aki minden ez országban velem együtt élőknek az életekre és érdemekre vigyázok, s ki szolgálni is akarok minden böcsületérdemlő embereknek jövendőben való jó neveknek [... ] ezeket az jó hírnek az örökségéből kihagyjam-e, kik mind hazájoknak és nemzetségeknek sokat szolgáltatnak, s mind énhozzám böcsületes, jó akarattal voltának? Ne éljek én, hanem [ ... ]t avégre, hogy az jószágos cselekedeteknek az emle[... ]
Azmennyire ő szeretett penig, s itíletem a[... ] mind magát írását, úgy gyönyörködött az én őtet való szeretetemben is, s felőle [való ítíletemet sokak ítíletinél is inkább böcsü[lötte, mint] ahol ezt írja: „Kétség nélkül hiszem, hogy akik mostani szarándokságomnak eredetit, igaz módját és állapatját nem tudják, azok közül sokkal rágalmazással szólnak felőlem, de ha virtutis aemula est invidia, invidiam autem subsequitur liuor et obtrectatio [az erény versenytársa az irigység, az irigységet pedig követi a sandaság és gyalázkodás], nem kell azon, uram, csudálkoznom s rágalmazókon fölötte bánkódnom. Énnekem elég az, ha kegyelmed s egyebek, kik ollyak, mint kegyelmed, azaz quorum virtus nativa alijs quoque virtutibus est cumulata [akikkel velük született az erény, és más erényekkel vannak elhalmozva], szerettek, s tinektek soha meg nem hűl szívetekben az emlékezetem, s kedves lehet is életem, instar omnium vos mihi tres quatuonie estis etc. [minddel felértek ti, hárman négyen].”

Plató mondása szerint azért virtutis sublato praemio ncmo est qui virtutem sequatur. Valahol az jószágos cselekedetnek az jutalma el vagyon vettetve, ritka, aki annak az rendit és tisztit követhesse.
De bizonnyal hiszem azt én, hogy ha ennek az mi Alcibiadesünknek is (hogy így szóljak), jószáginak és elméje gyümölcsének adattatott volna oly piaca, ahol azoknak hasznait kiteregethette volna, mind nevének és mind hazájának sokat szolgálhatott volna, s ottan nagyobb bizonyságért legyen imez ő maga írássá ide helyheztetve, kit ezen igékkel írt az jó emlékezető öccsének egy Cracóból küldött levelébe:
Ne véljen, uram, senki oly bolondnak, hogy ha ott kinn tisztességessen szolgáltatnának velem, hogy örömesben az szolgálatban, mint az versfaragásban nem foglalnám elmémet. De ha nem szolgáltatnak velem, meggyek? Az hibbei bíróságot vegyem-é fel? Nem illik. Megházasodjam-e? Annak ellentmondtam. Azért, uram, így lévén az dolog, hogy meg sem házasodhatom, s az szolgálatra sem lévén hivatalom, nem jobb-e itt kisebb bosszúsággal s elmémnek vékony törődésével urakkal s hercegekkel való nyájasságban az időmöt elmúlatnom, mint otthon csak az sanyarságban és morgolódásban? Bezzeg ha valamely szorgos gondot bíznának reám, mint Tatát vagy Palotát, ahol kín-kíntelen distrahálnom kellene az elmémet az virtusgyakorlásra, elhadnám Cracót érette, s úgy el is távoztathatnám az emberek rágalmazását, mert az mindennapi munka és fáradság az testet is megszelídítené, az gondviselés penig az elmémet is megenyhítené az hivolkodásban, mert alio essef- niens atque cogitatio conversa, atque in nnico solaeque Virtuti exercenda studio omnis cura defixa etc. [akkor másra fordul az elme és gondolkodás, és minden gond csupán a vitézi erény gyakorlására irányuló igyekezetre van lekötve].

[Darholcz Kristófhoz címzett Ajánlás.
Pirnát Antal fordítása latinból]

Nemes Darholcz Kristóf Uram! Igen kedves barátom uram, kit mintegy testvéremként tisztelek!
Ki az, aki Téged önkéntelenül is meg ne szeretne, s a Teirántad érzett, oly élénk és gyümölcsöző vonzalom kit ne ragadna el akarata ellenére is, azért a dicséretre méltó fáradozásodért, amellyel a Balassiaknak tudós férfiaktól származó elszórt dicséreteit mindenünnen összegyűjtve egy kötetbe, nyilvánosságra hoztad, hogy legalább enyhítsd mindazok fájdalmát, akiket nyugtalanítanak hazánk már-már halálos sérülései és teljesen talán soha be nem gyógyuló sebhelyei? Számomra legalábbis a Teveled már régebben megkötött ismeretségnek nem csekély jelentőséget adott ez az elhunyt barátaink emlékezetének szolgálatára irányuló oly kiváló és oly dicséretes törekvésed, abból a célból, hogy egyre jobban magamévá tegyem erényedet, mivel hatással van rám egy olyan nagyon erényes férfiú barátsága, aki annyira nem tudja nélkülözni az emlékezést és a vonzalmat barátai iránt — még azok iránt is, akiket a halál szakított el tőle —, hogy feledésbe merülő és már-már eltűnő nevüket dicséretük állandó hangoztatásával a sírból is boldogabb életre támasztani kötelességének érzi, és állandó dicsőséggel ajándékozza meg őket.
Annak is nagyon örülök, hogy akárcsak számos egyéb dologban, úgy ezek életének dicséretében is megegyezett a véleményünk. Valahányszor ugyanis a Te hozzáértő előadásodat hallgattam ennek az államnak helyzetéről (amelynek már nemcsak minden belső életerejét, de külső formáját és színét is elvesztettük), különösen amikor annak tagjairól és főembereiről bővebben tárgyaltunk, abban állapodtunk meg, hogy jórészt ők [a Balassiak] vannak nagy befolyással az állam rég elkopott dicsőségének helyreállítására, s ebben az ítéletünkben nem is csalatkoztunk volna, ha ők a kívánatos szerencsével és megfelelő életfeltételekkel rendelkezhettek volna. Mert volt-e nekik olyan, akár természettől adott, akár őseik igyekezetével szerzett, vagy akár szerencséjüktől nyert javuk (bár szerencséjük nemigen volt kegyes hozzájuk, és sohasem az erényeiket megillető mértékkel mérve mosolygott rájuk), amelyet ne teljesen annak érdekében használtak volna fel, amire ennek az államnak legfőbb szükséglete irányult. Példát mutattak másoknak, s ragyogó katonai képzettségükkel és hősies bátorságuk erényével messze megelőzték az összes rangosabb embert, még a magukhoz hasonló származásúakat is. Hogy ne is említsem: Eger, egész Magyarország leghíresebb vitézlő iskolája s Európánk legnagyszerűbb védőbástyája, amelyet az igen bátor vitézek karja legalább annyira védelmezett, mint a természetes vagy mesterséges erődítmény, s amelyet a ragyogó győzelmeknek megannyi jelvénye és diadalmenete tett nagyon gyakran nevezetessé, virágkora idején éppen az ő részvételükkel, méltóságukkal és tekintélyükkel vívta ki magának a legfőbb dicsőséget, és e tekintetben mindenki vitathatatlanul tőlük mint forrásoktól vezeti le az igazi frissesség és ékesség patakjait.
Ha azonban egyesek talán másképp vélekednek, s úgy tetszik nekik, hogy én ezeket a dolgokat addig mondogattam, míg ezzel irigységet keltettem; amilyen könnyen, akár első pillantásra is elárulják ezek magukról, hogy ostobák, a haza javával kevéssé gondolnak, az erényt gyűlölik, továbbá hogy durván ítélnek, annyira kevéssé kell meggyőződésem szerint véleményükkel vagy beszédükkel törődnöm. Nékem a saját lelkiismeretem többet ér, mint az összes ember beszéde (hogy egy igen ékesszóló férfiú szavával éljek). Igenis szerettem őket életükben, szeretem és szeretni fogom haláluk után is, és védelmezője leszek azok hírnevének, akik iránt érzett forró vonzalmam okoz ta fájdalmamtól nem tudok szabadulni, s ha tudnék, sem akarnék.
Hiszen kinek van olyan vaskemény szíve, hogy ingadozó és csaknem összeomló államunk ilyen hatalmas tartóoszlopainak eltávolítását s a szétdarabolt Magyarországnak e támaszaitól való megfosztottságát ne szenvedné súlyos aggodalommal? Pótlásukról aligha fog ez a megrendült, megtört, szétaprózódott és kifosztott kor valaha gondoskodni, sőt még a maradványokat is, amelyek már maguktól is omladoznak, hasonló sorssal és gyors pusztulással fenyegeti. És bárcsak annyira átadhatnám magamat a fájdalomnak, amennyire szükségét érzem, s amennyire szeretném is: éppen ezáltal jobban megvigasztalódnám. Mi ugyanis, akik életükről és erényeikről némely felkutatott adattal rendelkezünk, életükről való tanúbizonyság és barátságunk bizonyítása céljából haláluk óta máig nyomozzuk főként hazájuk iránt tanúsított szolgálataikat vagy egyéb kiváló erényeiket — ilyenekkel testben és lélekben bőven rendelkeztek, mint Te is jól tudod —, másrészt irántunk ápolt, soha feledésbe nem merülő szeretetüket; nem csoda, ha a fájdalom túlságosan ránk nehezedő érzése magával ragad minket, úgy, hogy egész szívvel-lélekkel engedünk neki, és méltán kellene hosszabb ideig is e fájdalomba belefeledkeznünk, elutasítva minden vigasztalást, ha idejében közbe nem jönne az a gondolat, hogy mi az, ami leginkább méltó a türelemhez, a bátorsághoz, a lelki nagysághoz, amely nemcsak fegyelmezi a lelket, de — nem tudom, mi módon — még a fájdalmat is enyhíti. Kell valamennyi helyet szentelnünk haláluknak is, amely olyan tiszteletre méltó volt, amilyen még Herculesnek sem jutott, nehogy azt gondolják rólunk, hogy fájdalmunk hevességének túlságosan engedve csupán szakadatlan sírással adtunk számot annak dicső voltáról.
Kétségtelen ugyanis, hogy igen dicsőséges haláluk folytán olyan tisztességhez jutott a haza, amely felér azzal a tartós és ebben az államra nézve igen súlyos időszakban nagyon is kívánatos haszonnal, amelyet életük érdemével nyert volna, ha illő módon megadta volna kegyességével a sors nekik mindazt, amivel erényüknek méltán tartozott. Hiszen ki az, aki nem tudja, hogy nagy hatása van a sorsnak mindkétféle eseményekre, akár a jószerencsére, akár a balszerencsére? Mert egyszer kedvező szelét kihasználva hajózunk kívánt célunk felé, másszor pedig, amikor ellenkező irányba fúj, összetör minket, úgy hogy: „...semminek sem biztos a léte, a szerencse kormányozza az emberek dolgait, neki van hatalma arra, hogy a jámbor kezdeményezéseknek útját állja, a rosszaknak pedig kedvezzen”. Sőt még hozzá: „ritka az az erény, amelyet nem a szerencse kormányoz, amely szilárd lábon áll akkor is, amikor az elszalad.”
Egyébként azért, hogy az elhunyt hősök iránt köteles tartozásom egy részét lerójam, vagy akár azért, hogy a Te véleményedet is és az ő dicsőségüknek szentelt korábbi fáradozásodat közkinccsé tegyem, legalább azok körében, akiknek hiányzik a latin nyelvi készségük és gyakorlatuk, az ilyen emberek gyakori biztatásaitól is indíttatva kiadtam e szerény művészi képességeim szerint nemzeti nyelven megfogalmazott és — mint láthatod — nem nagyszámú verseimet a Balassiak életéről és haláláról, az éppen őróluk, valamint hazájáról és a széptudományokról igen helyesen gondolkodó nagyságos és nemes Nádasdy Tamás úr nevére címzett apologetikus előszavammal együtt, oly módon azonban, hogy Téged választalak verseim pártfogójául (minthogy gyakran emlékezem arra, hogy Te minden munkámat helyesléssel fogadtad), egyszersmind őrzőjüknek és oltalmazójuknak teszlek meg mindazokkal szemben, akik rágalmakra hallgatva igen dühös szidalmazással, kíméletlenül nyugtalanítják a nyugodalmas nyugalomra rendelt erényeket. Ha pedig úgy látod majd, hogy ezek az írásaim tartalmaznak valami olyat, amivel egyeseknek közönséges elméjére a legkevésbé sem közönséges módon hatnak, másutt pedig egyenesen meghaladják felfogóképességüket, tudd meg, hogy ebben őt [Balassi Bálintot] követtük, akinek az ilyen dolgok tetszettek életében, és minket is ő tanított erre, s az ő emlékéhez és szelleméhez az ilyen dolgok illettek.
Akad-e ugyanis olyan ékesség, amely őelőtte rejtve maradt volna valaha is az irodalomnak azon a széles mezején, amelynek virágocskáiból e méh serény szívókájával könnyedén kiszívta a nektárt, és ízes lépesmézzé változtatta a művelt emberek hasznára azt is, ami addig rejtve volt, csodálatot és dicséretet szerezve szellemének?
Igaz ugyan, hogy latin, olasz, német, lengyel és cseh nyelvtudása mellett a mi nyelvünket is teljesen átitatva a retorika mézével, az ékesszólás csúcsáig emelte, s ennek művelésével kívánt minden hozzáértő szemében csodálatra méltó lenni, de a török nyelvben is oly nagy ékesszólással tűnt ki, hogy mindazok, akik e nyelvhez értenek, tanúsították, hogy ebben páratlanul fényes művészi jártassággal rendelkezett. Mi pedig az ő utánzásától és példájától ösztönözve bizony nem feledkezhettünk meg egészen ebben az írásműben az ékességről, édességről, továbbá a méltóságról, hogy éppen nyelvünket, amely egyébként önmagában véve túlságosan is durva, illőbb csinosítással feldíszítve és megtöltve a Helicon forrásaiból, legalábbis a képzettebb emberek megítélése szerint műveltebbé tegyük, a régi írók példáját felhasználva. Ha Te azzal, hogy egyetértésedet nyilvánítod, a többieknek jó példát mutatsz (amit remélek), akkor nem törődve rosszakaróink támadásaival, nem habozunk nyilvánosságra hozni összes többi szüleményünket, amelyeket e viszontagságos életben és kényszerű tétlenségben mintegy sötét börtönben neveltünk fel. Ha pedig Téged mint vezérüket fognak követni azok is, akiket becsülünk, s akiknek szeretnénk, ha kedvesek lennénk magunk is, és műveink is (ezeket a Pallastól származó nagyságos és nemes urakat értem ezen: Istvánffy Miklóst, Forgách Mihályt, Révay Pétert, Káthay Mihályt és Szokoli Miklóst és a hozzájuk hasonlók további körét, akik magasabb műveltséggel rendelkeznek, s épp ezért az ő [Balassi Bálint] veleszületett dicsőségének örök emlékezetre méltó örökösei lesznek), könnyű lesz megvetnünk az egész oktalan tömeget s annak okvetetlenkedéseit, szidalmait, rágalmait, sőt még ostobaságát is.
Nincs és nem is lesz módunkban ugyanis a társadalomból eltávolítani azt az emberfajtát, amely jobban szereti becsmérelni a nála különbeket, mint utánozni, és meghasonlik azokkal, akikhez hasonlóvá lenni nincs reménye, természetesen azért, hogy saját neve révén ki nem kerülvén a homályból, mások neve révén tegye ismertté magát. Mi pedig vállalkoztunk e munka elvégzésére anélkül is, hogy bárkivel szemben panaszunk vagy előítéletünk lenne, amennyiben e polgári élet őrhelyén állva, mialatt kinek-kinek érdemeit az állam iránt nem kevéssé szorgos, mint szigorú megfontolással mérlegeljük, jogosan úgy véltük, hogy azokat, akiket az örök dicsőség méltónak talált magához, valami módon az utókor javának kell szentelnünk, hogy a hálátlan feledés el ne temesse nevüket. E szerep vállalását okosan írja elő Tullius is minden bölcs embernek, ha érzi, hogy az állampolgári közösség tagjául született; ő úgy véli, hogy nemcsak azzal a keresetlen vitatkozással kell élnie, hanem azzal a szélesebb áradású, folyamatos szónoklással is, amellyel irányítja a népeket, megerősíti a törvényeket, megleckézteti a bűnösöket, oltalmazza a becsületeseket, dicséri a kiváló férfiakat, meggyőző módon adja elő polgártársainak az üdvös és dicséretes tanokat, buzdíthat a tisztességre, visszatarthat a bűntől, vigasztalhatja a szenvedőket, s a bátrak és bölcsek tetteinek és elhatározásainak a hitványak gyalázatával együtt örök emléket állíthat. Senkinek sincs tehát oka kételkedni abban, hogy helyesen és tisztem szerint járok el, amikor annak emlékét, aki iránt buzgósággal viseltetem, és aki velem — bármilyen is vagyok — az irodalmat megkedveltette, nem tudom hallgatással mellőzni (ezt szívesen is teszem, s remélem, hogy helyesen is).
Még ha a bölcsek számára, Macrobius tanúsága szerint, éppen kiváló tetteik tudata jelenti is az erény legbővebb jutalmát, ez az isteni erény mégsem ólomból formált szobrokat s hervadó babérú diadalmeneteket kíván, hanem a jutalomnak valami olyan maradandóbb és elevenebb fajtáját, amelyet egyedül csak az irodalom szolgáltat, s amit az ő [Balassi] dicsőségének gyarapodására megszerezni nemcsak biztat, de egyenesen kényszerít engem természetem, hogy így még halála után is viszonozzam szeretetét annak, aki életében annyiszor ösztönzött erre; ez hozzá tartozik nemcsak az emberi természethez, hanem kiváltképpen a humanitáshoz s ezenfelül az én személyes kötelességemhez is. Én ugyanis nemcsak csodáltam e férfiút, mint mindenki, hanem rendkívül szerettem is, hiszen bennem, akit dicsőségvágy hevített, ő keltette fel elsőnek azt a reményt, hogy az erény a szerencse segítsége nélkül is elérheti célját munkával és állhatatossággal, és hogy elég boldog az, aki lelki nyugalommal és kitartással felülemelkedve minden sorscsapáson, megelégszik saját osztályrészével. Mindezzel pedig éppen akkor enyhítette lelkemet, amikor nagy szükségem volt e vigasztalásra nekem is, és magát is ezzel gyámolította és tartotta fenn, idegen földön lakván. Azok, akik mások hibáival szemben nagyon is jószeműek, a magukéival szemben pedig vakok, s akik szerfölött igazságtalanok — azért, mert akármilyen feddhetetlen embereknek csakis rossz tulajdonságait igyekeznek igen sok jó tulajdonságuk mellőzésével felsorolni —, az erények tömegét, bármilyen nagy is az, nem szívesen veszik észre, s ha észreveszik is, nem illetik semmiféle dicsérettel, amennyiben az ő [Balassi] életével szemben — ha valahol a mértékletesség bizonyos határait túllépte — a kelleténél szigorúbban, túlzott elítéléssel, sőt ellenség módjára lépnek fel. Mi pedig az ő érdekében éppen az ilyen emberekkel szemben itt is közbevetnénk magunkat, ha Apológiánkban föl nem emeltük volna már oltalmazó pajzsunkat, hogy kivédjünk és elhárítsunk minden nyilat, amely hírneve ellen irányul a távolból. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy benne a bujaság és a harag bűnén kívül más tűrhetetlen tulajdonság aligha volt, sőt még a haragja is olyan volt, hogy önmaga is könnyen jóvátehette, ha balul ütött ki, és békülékenysége — megerősítve őt szeretetének helyreállításával — valamennyi barátja és családja előtt egyaránt még sokkal inkább kedvessé tette; ajándékok rendkívül bőséges osztogatásával isbékítgette őket (mivel természettől fogva bőkezű volt). Úgy látszik, nagyobb mértékben uralkodott rajta — kiváltképpen akkor, amikor szerencsés helyzetben volt — a paráznaság, ezt azonban, mint afféle csábító bűnt, Valerius tanúsága szerint akármelyik halandónak könnyebb hibáztatni, mint elkerülni, mert az erény is sokkal könnyebben változik bujasággá, mint a bujaság erénnyé.
Összegezve: el kell ismernünk, hogy hibáinak holdja, szarvát felemelve, sohasem világított annyira, hogy azt erényeinek napfénye, amint felkelt, a legnagyobb mértékben el ne homályosította volna; hibáiban igen sokan osztoztak — jóllehet ezeket vagy szerencséseknek tartották, mert számítóan bűnöztek, vagv erényeseknek, nemegyszer derék férfiaknak, mert óvatosan titkolták hibáikat —, jó tulajdonságait viszont korunkban, különösen a hasonló származásúak, igen kevesen nyerték el és érték utol. Mégpedig úgy volt megáldva az erények egész sorával, hogy megismerszik benne azok természetes és veleszületett, nem pedig keresett s nem is a másokkal való versengés vagy a tettetés kedvéért erőltetett volta. Hibáit is úgy mérsékelte, hogy mindig inkább szenvedni látszott tőlük, mint a lélek haíáía fölött tetszését és bizonyos egyetértését nyilvánítani. Hiszen természetének ereje sodorta, nem pedig szabad akarata vitte rá. „Hiszen (ugyanis) mindnyájan egyformák vagyunk, és senki sincs, akit valamiben ne láthatnál Suffenusnak. Mindenkinek megvan a maga hibája, de azt a tarisznyát nem látjuk, amely a hátunkon van.” Aztán meg ki az, aki „maga szabott határt vétkeinek? mikor vette magára ismét a szégyenpírt, amelyet egyszer már száműzött arcáról, letörölve onnan? Ki az az ember, akit egyetlen bűnnel megelégedni láthattál?” „De mennyi rossz, izgága ember van itt, akik a legnagyobb buzgalommal törődnek mások dolgaival, nem lévén semmi saját dolguk, hogy azzal törődjenek!” És így „Emberi szokás szerint az történt, hogy te előbb tudtad, mi rossz ért engem, mint én azt, ami jó veled történt.” Ezeket akartam e részben röviden ideírni, főként azok számára, akik, minthogy nagy buzgalom ösztönzi őket arra, hogy mások dolgait figyeljék, nem azzal törődnek, hogy önmagukat megismerjék, hogy tudniillik mások életének e bírálói abbahagyják a rágalmazást, különösen az olyan emberekét, akiknek sorába, hozzájuk hasonló erényekre és dicsőségre, valamint a közügyekben szerzett gyönyörűséges érdemeikhez sohasem fognak eljutni; ezeknek, akik mások erkölcseit vakmerően támadták, találóan vetheted szemére azt, hogy: „Nyúl vagy ugyan, mégis pecsenyére áhítozol.” „De most már felhagyok azzal, hogy az irigyek e tömegében szárnyas szekeremmel még magasabbra emeljem őt,” amennyiben „Nincs szükség senkire, minden mesterkedés nélkül is emelkedik a dicsősége, napról napra növekszik a híre, s — nem téveszt meg a szeretetem! — eljön majd az idő, amikor e férfiút szabadon az égig emeli a hírnév [ ... ] és I ... ] végnapja nagymértékben hozzájárul jó híréhez. Ragyogó erénye, amely hosszú éveken át fennmarad, önerejéből felmagasztosulva emelkedik majd az égig, s nem szorul idegen támogatásra: a szegényes beszédre.”
Mármost félretesszük tollúnkat, mert úgy találtuk, hogy itt a legalkalmasabb befejeznünk írásunkat, nehogy úgy tűnjék, mintha elragadtatva a beszéd sodró áradatától, az irigyek előtt azok számára szereztük volna meg a nekik járó jogot a megbecsülésre, akiket magától is mindörökre ékesít jó cselekedeteik emlékezete, amely a tárgyilagosan ítélők lelkiismeretébe bevésődött. Lactantius tanúsága szerint ugyanis az erény nagyon is kívánja a megbecsülést, nincs is az erénynek semmi más bére, ezt azonban könnyen elnyeri, nem erőszakosan követeli; ám ha akár az összes hálátlan, akár a sok irigykedő, akár ellenségei közül a hatalmasok megfosztják jutalmától, mégsem a sokféle vigasztalásban leli örömét, s a legnagyobb mértékben elégedett saját értékével stb. Az említett szerző tekintélyére támaszkodva nem törekszünk aggodalmasan arra — ami úgysem lehetséges semmiféle ügyesség, fáradság és buzgóság segítségével sem —, hogy egyesek ellenkező véleménye ellenére is eljusson az egész néphez jó hírük pártfogásra méltó ügye, valamint erényük kívánatos dicsősége. Mivel ugyanis nemcsak egy ország vagy egy vidék, de még egy város is többnyire a legkülönfélébb népek gyülekezetéből áll, s benne sok álnokság, sok csalárdság és sok mindenféle bűn fordul elő, sokak arcátlanságát, sokak makacsságát, sokak rosszindulatát, sokak kevélységét, sokak gyűlölködését és kellemetlenkedését kell elviselni, nagy ügyességgel és nagy bölcsességgel kell rendelkeznie annak — mint ő mondja —, aki az emberek annyi sokféle s ily nagy bűnei közt forgolódva elkerüli a rosszindulatot, elkerüli a szóbeszédet, elkerüli az orvtámadást. Elég lesz tehát, ha őket elvezettem a dicsőség küszöbére mindazok szemében, akik maguk is erényesek, szabadon felfogják mások erényének értelmét és szépségét, s választott és hivatott közösségük iránt minden kötelezettségüket gyönyörűséggel teljesítik, s e társaság örömeit édesen élvezik.
Ezek tekintélyes seregének Te járj az élén. Te, mondom, nemes és nem kevésbé tudós férfiú, és engem úgy, ahogy már eddig is szerettél, továbbra is viszontszeretve, élj boldogaii, Baloggal, igen derék barátunkkal együtt, élj boldogan, igen kiváló férfiú! Csak ezt szeretném elmondani, ami szomorú keblemet feszíti, kevés ugyan, a többit azonban máskor, és minden időben, amíg csak érzi a szomorú ravatalt szemeink előtt, és könnyekkel lehet öntözni a kihűlt tagokat.
Ajánlás.
Kérlek, hogy engem, aki emlékezem a távollevőre, még ha sokan készítenek is versengve nagyobb ajándékokat, tűznél izzóbb tiszta hűségem és szegényes tehetségemből fakadt rögtönzött verseim ajánljanak Neked. így, ily nagy bíró ítélete előtt — tettei számára jogos jutalmul — legyen dicséretes a baráti tiszta lélek, hozzá képest homályosodjék el a sötétből előbányászott arany is. Élj, élj boldogan, és ránk emlékezve olvasd el, kedves barátom, mindazt, amit sietős tollal rövid idő alatt írtunk.

Rimay J. Pannonius

*

A vizsolyi nyomtatvány mára fennmaradt mindkét példánya egyformán az A ívfüzettel kezdődik. Bár nem elképzelhetetlen, hogy mindkét példány egyformán csonkult, valószínűbb, hogy a nyomtatvány a ma ismert formában, az A ívfüzettel kezdődve került forgalomba. A fenti (feltételezett) bevezető anyag tehát prelimináriaként, pl. *-gal megjelölt ívekent kapott volna helyet. Mivel a preliminária általában utolsóként készült el a nyomdákban, a hiány magyarázata talán az lehet, hogy a bevezető részek (vagy ezek egy része, pl. a címlapmetszet) nem készültek el időben. Az is lehetséges, hogy a mecénás és a szerő közötti nézelteltérés vezettek a kötetkompozíció csonkulásához.
A versfüzér egy fiktív mitológiai narratíva keretébe ágyazódik be, melyet a versek elé helyezett latin-magyar argumentumok mondanak el. Ezt az eljárást Rimay minden bizonnyal magától Balassitól vette át. Az Epicédiumot a nyomtatvány alapján, Ács Pál átiratait figyelembe véve adjuk. Az epicédium teljes anyaga bekerült később a Balassi-Rimay istenes éneki kiadásaiba. NB. Az Epicédium (= gyászvers) címet - az eredeti cím elveszvén - a filológia adta a kötetnek.

Tartalom
Bocsásd Szent lelkedet...
Hadvezérlő Pallás...
Ihon, édes hazám...
Pallás nem nyughatik...
Delos szigetéből...
Kérhetd ez koporsót...
Deploratio fratrum Balassiorum

Pirnát Antal fordításában: Látván Balassi, hogy Magyarország teljes színe-virága a haza felszabadítására és szabadságának kivívására gyűlt össze, jóllehet az általa tanúsított hűségért járó tisztségek megadása és a kiállott fáradalmai jutalmának visszatartása miatt Marsra szerfölött haragudott; mégis, mivel felülkerekedett rata a hazaszeretet, s mivel lelkét Apolló is gyakran csitítgatta, végre is kibékült Marssal Visszatérve teht hivatásához, míg Esztergom ágyúk által mindenfelöl vívott és ostromzárral körülvett falaihoz közeledik, könyörögve kéri az égieket, hogy férfias lelkke megmaradt erejét és harcias szellemének maradványait úgy használhassa fel, hogy a dicsőség szárnyára emelkedve s a hírnév szekerére ülve az örök dicsőség keréknyomával szántsa a kereszténység földjét, s ily módon (a haza üdvéért kiontott vérével méltán kiérdemelt jutalomként) a halandók és a hallhatatlanok halhatatlan célját is elérje.

ocsásd Szent Lelkedet égből, Úr Isten, mellém,
Ki vezéreljen, s gonoszt ne hagyjon jőni felém,
Félelmem ne legyen, oltalmába vegyen, s hozzon szent szívet belém.

Az te jó voltodért távoztasd el vétekemet,
Ójjam magam tőle, s gyűlöljem mint mérgemet,
Ne vess el előled, s el se űzz mellőled, halld kegyessen kértemet!

Látván, szép hazámnak hogy ki-ki oltalmára
Fegyvert készít, s megyen megszabadulására,
Szívem repös, vidul, s csaknem lábra indul, olly víg minden javára.

Az te szent Fiadért láss engem is olly jóval,
Szolgálhassak néki értékkel és haszonnal,
Lássam szabadságát, s bár érje halálát, vígan éltem azonnal.

Semmi vérhullásom drága ne legyen érte,
Mert nekem mind jovát s mind sovát elvegy mérte,
Azaz hol vidított, hol meg szomorított, kedvemet búval érte.

Szokás de anyának rongálva édesgetni
Fiát, hogy erkölcsét tudhassa ékesgetni,
Hogy lehetnék szelígy, engem is ért bús igy, s akart úgy kesergetni.

Illy szüksége napján tőle messze nem válom,
Ha egyébbel nem is, jó példámmal szolgálom,
Fogyatkozott érték s értékletlen mérték nem bocsát sokra, s bánom.

Olvad mert értéke nemzetemnek, fogy, apad,
Böcsüllet, szerencse rá csak gyengén sem akad,
Amihez kapna is, s közi nagy volna is, előle más elragad.

Sok bú éri, gyötri végtelen reménségét,
Titkos ohajtással kesergi szegénségét,
S az inkább kínozza, hogy ölben hordozza halálos ellenségét.

Fejet kell hajtanunk nyomorodott igyünkkel,
S tőled kell oltalmat, erőt kérnünk hitünkkel,
Erőnk mert hol fogyott, te segélsz, harcolsz ott, vagyon régen hírünkkel.

Rakva lévén hitem irgalmad erejével,
Épít egy zászlócskát kezem ő elméjével,
Kit kövessen bátran lelkem fáradatlan, ha vív ellenségével.

Az zászló kamoka, fejér s éppen vörfölyés,
Rajta Dávid írva, s hárfájával nagy zöngés,
Keze felemelve, szíve kiterjedve, s abban buzgó könyörgés.

Tejfehér szín jegyezl ágy szívet, engedelmet;
Az vörfölye jegyzi az én sok veszélyemet,
Kiben mennyi szöglet, bennem annyi döglet sebheti én szívemet.

Régi vitéz király, Dávid, méltán hadnagyom,
Mert ő életében részem sokképpen vagyon,
Számkivetettséggel, szántalan ínséggel illhetem hozzá nagyon.

Ővele emelvén ég felé fel kezemet,
Zsoltárát éneklem, hogy bocsásd meg vétkemet;
Áldj is jó voltodból, végy ki sok gondomból, rémíts ellenségemet.

Sok keserves búmot hajtsa el hárfa hangja;
Csendeszedjék azzal szívem sebhítő langja,
Mint Saul kórsága, szívem bosszúsága múljék pöngését hallva.

Reménségem lévén szálljon lelkem sérelme!
Lám, meglágyult szívem, mint kamokának selyme,
Valamint akarod, úgy hajtogathatod, te légy is segedelme.

Igazgasd, vezéreld én igyekezetemet,
Meg ne utáld szómot s felemelt két kezemet,
Kikkel lelkem magát ádja néked s néz rád, vigyáztatván szememet.

Megnyugodott szívem hadnagyomnak példáján,
Sok keserve után ki vigadott bév jován,
Gyakorta volt utált, szenvedett sok bút, kárt, élt könyves étke sován.

Az én életem is szenved soktól utálást,
Ki-ki őmagától eltaszít s ád megválást,
Sok szememben jót szól, s másutt csapkod arcól, fáraszt búval, nyavalyást.

Irégységnek helye hogy rajtam már nem lehet,
Kit az jó szerencse és kincs magán viselhet,
Gyűlölség terhel, űz, kit szegénység rámfűz, alatta alig mehet.

De legyen kedvednek rajtam jószánt tanácsa,
Csak lelkemet átok és kárhozat ne bántsa:
Lelkemet hitemmel és idvösségemmel haragod le ne rántsa.

Ennek pedig merthogy Christus fondamentoma,
És te igaz hited, ki nem lehet megbontva,
Az Christust tisztelvén és hitednek hívén nem lehet rám nem ontva.

Csókkal s áldásokkal szent kezedhez békélvén
Már útra indulok Duna mellett lemenvén
Vég Esztergam ala, kinek most kőfala reng, álgyúkkal töretvén.

Ott vár nemzetemnek szép sátoros tábora
S egyéb sok rendeknek sűrő nagy zászlós hada.
Ki sáncot ás, épít, s ki kart, szívet készít igyekezvén ostromra.

Régtől várta szívem ezeknek törtínetit,
Hogy érhesse ezzel hazámnak épületit.
Nézvén szabadságát s rabságból váltságát s újuló szépületit.

Azért bízván megyek és buzgó örömemmel,
Nem gondolván semmit kedves veszedelmemmel,
Ám váltsa bár magát, s nyerje szabadságát holtom hozó sebemmel.

Tartsa jelül magán érte kifolt véremet,
S azzal egybe vegye híremet és nevemet,
Hogy mivel tartoztam, vígan rá osztottam, hívén szent Istenemet.

A képen a zsoltárt éneklő Dávid király a Balassi-Rimay versek 1633-as bécsi kiadásából (RMNy 787).
Szabó Géza rekonstrukciója szerint ilyen kép ékesíthette (ha ugyan a zászló nem teljes egészében Rimay fikciója) Balassi fehér vörfölyés (kockás - a német würfel-ből) zászlóját.
A versfőkben: BALASSIOS FRATRES RIMAI DECORAT (= a Balassi fivéreket felékesítette Rimay.)
Forrás: a vizsolyi kiadás facsimiléje. Rimay János, Balassi epicédium, kiad. Ács Pál, Bp., Balassi, 1994.