Megsebessedvén s halálához közel lévén, hazájának, barátinak és az öccsnek szól, Istennek könyörög, s meghallgattatik, lelkét Istennek ajánlja, s elfogadtatik, meghal, s Mennyország megörvendeztetik
Ihon, édes hazám! Hazájának szól
Ez a jele, hogy szán
Életem igen téged;
Hogy vérem hullását,
Azkit két szemed lát,
Nem kéméllettem tőled,
S jobb immár meghalnom,
Hogynem búdot látnom
Vagy elszöknem mellőled.
Keserves kínaid
Oly nehezek, bár hidd,
Hogy nagy méregnek tetsznek,
S ez mostani sebnél,
Kiben még lelkem él,
Sokkal élesben metsznek,
Azok ölnek is meg,
Mondván: jer, fojtsuk meg,
S halálomra kérdeznek.
Ó, vezértől fosztott,
Rossz tanácsra osztott,
Árva, puszta hajlékom,
Reménségével csalt
S bolondságtól áltfalt
Testnyugotó árnyékom,
Ha tér meg nyavalyád,
Hol gondodhoz az lát,
Ki nőtt fel csak játékon?
Ím, én már meghalok,
S nehéz, hogy nem látok
Szabadságodban módot,
Mert azkit vitézül
Anya világra szül,
Hogy igazgassa jódot,
Nem szólhat dolgodhoz,
Ha szól, haragot hoz,
S félben vész, azmit mondott.
Adja az Isten bár,
Hogy megszabadulj már,
De nehéz azt elhinnem;
Noha koporsómban,
Kévánt lelki jómban
Kell már testemet vinnem,
Mert maga hasznával,
Préda kapásával
Szívét hízlalja minden.
Jó vitéz barátim, Barátinak
Megszűkült magyarim,
Isten légyen hozzátok!
Lelketek javáért
S jótok áldásáért
Vétkim megbocsássátok,
Hazátok oltalmát,
Mint Isten erőt ád,
Ne hagyjátok, lássátok!
Minden atyámfia, Atyafiainak s az öccsének
Kiknek már sok híja,
S te is, jó vitéz öcsém,
Nemzetem szépsége,
Holtom ékessége,
Minden kedvem, szerencsém,
Kitől való váltom
Mind nehezebb átkom,
Úgy tetszik, s terhem sincsen.
Az Úr Isten áldjon,
Veletek maradjon,
Szívetekben biztasson!
Jó hírt halálomban,
Tőletek váltomban
Ti fületek hallhasson,
Értem szátok áldást,
Örök magasztalást
Istenteknek adhasson.
Mondván: Idvözítsed
S jóban részesítsed,
Úr Isten, az ő lelkét,
Mert Tebenned bízott,
S te igéddel hízott,
Téged magasztalt, félt, kért.
S noha vétkes fiad,
Mégis hozzád híjjad:
Lám, már bűnéből kitért.
Mit mondhatok? Éltem,
Hol bátran, hol féltem
Kedvvel, búval, panasszal,
Hol méltó vádlásban,
Több rágalmazásban,
Mert egész föld foly azzal.
Vétkemben rettegtem,
Jómban örvendettem
S vigadtam az igazzal.
S mindez főbb éltemben,
Hogy itt is fektemben
Istent megkövethettem,
Minden utált gonoszt,
Ki Istentől megfoszt,
Szívemből kivethettem,
Dávidnak könyvéből,
Merítvén szívemből,
Ím, ezt énekelhettem:
Ezt a psalmust
az Béza verseiből
ő maga fordította
ki csak halála előtt
való betegségébe
Végtelen irgalmú,
Ó, te nagy hatalmú
Isten, légy már irgalmas!
Onts ki mindenestől
Jódot rám kebledből,
Mert la, mely veszedelmes
Bűnöm miatt lelkem,
Ki titkon rág engem,
Mert nagy sebbel sérelmes.
Most el rólam immár,
Kit lelkem alig vár,
Mosd el bűnöm rútságát,
S együtt az rút hírrel,
Mint rút bűzt enyíszd el
Förtelmem büdös szagát,
Esmérem vétkemet,
Kiért nap engemet
Rettent, mutatván magát.
Csak néked vétkeztem,
Bűnt ellened töttem,
Ó, kegyelmes Istenem,
Kit semmi ravaszság
Nem csalhat, s álnokság
Rejtve előtted nincsen,
Mert az nagy kék égből,
Mint királyi székből
Látod, mit mível minden.
Ha érdemem szerint
Reám eresztesz kínt,
Vesszek s jaj, hová legyek?
Ha teljes éltemben
Bűnt tettem mindenben,
Bizony, pokolra megyek.
Mert még létem előtt
Testem megfertözött,
Ó, Istenem, már meggyek?
Engem mert vétkével
Anyám éltetett el,
Méhében hogy hordozott,
Vétket te penig bánsz,
Igazt szeretsz, kívánsz,
Ki tiszta szívvel hozott;
Hogy életre adál,
Azonnal oktatál,
Mint értenem titkodot.
Én rút, háládatlan
Azért, foghatatlan
Isten, hozzád kiáltok,
Tisztíts izsópoddal,
Irgalmasságoddal,
Mert la, ki nagy ként vallok,
Hogy undok vétkemből
Megtisztulván belől
Legyek szép, hogysem vagyok.
Legyek fejérb hónál,
S örömmondásoddal
Tölts be az én fülemet,
Élemíts elmémet
Küldvén örömedet,
Ne száraszd ki velőmet
Csontomból bánattal,
Ne nézz rám haraggal,
Mosd el inkább vétkemet.
Teremts ismég bennem,
Teremtő Istenem,
Tiszta szívet kegyessen,
Fúdd belém ismegént,
Hogy nagy szívem szerént
Lelkem igazt szeressen,
Engem, romlott szegént
Rossz érdemem szerént
Haragod el ne vessen.
Ne fossz meg Lelkedtől,
Sőt idvösségemről
Mondj örömet már nekem,
Szentelő Lelkeddel
Hadd épüljön meg fel,
Mint azelőtt, bús lelkem,
Hogy sok tévelyedtek
Tehozzád térjenek
Követvén bízvást engem.
Az kövér áldozat
Jó kedvet nem hozhat,
Jól tudom, Uram, néked,
Mert ha az kellene,
Örömest tisztelne
Bús fejem azzal téged,
Töredelmességgel,
Buzgó könyörgéssel
Beszéllem azért néked:
Ímé, kioldoztam
S teelődben hoztam
Fene ötte sebemet,
Kit csak te gyógyíthatsz,
Életre fordíthatsz,
Szánd keserves fejemet,
Bűneim kínjával,
Testem fájdalmával
Ne gyötörd életemet.
Ha előbb nem hadtad,
Sőt hozzád fogadtad,
Tehát mostan se hadd el
Jó voltodból szegént,
Jó szokásod szerént
Sion falát támaszd fel,
Hogy mint áldozatot,
Adjak úgy hálákot,
Ki néked leginkább kell. Eddig az Psalmus
Mint álgyúgolyóbis
Temérdek kőfalt is
Szokott meghasítani;
Ez könyörgésnek is
Eleji s vége is
Kezde mennyekben hatni;
Csendeszség lőn mennyben,
S az Isten ekképpen
Kezde szájával szólni:
Micsoda nagy erő,
Hittel rakva s merő,
Hatá meg füleimet?
Miképpen tűrhessem,
Hogy földre ne vessem
Most az én szemeimet?
És meg ne tekintsem,
Vagy illykor ne mentsem
Meg az én híveimet?
Nincs kedvesb áldozat,
S többet semmi sem hat,
Mint az keseredett szív,
Ki hivén hitemnek,
Sok esküvésemnek,
Szükségében hittel hív;
Minden kétségével,
Pokollal, vétkével
Igém fegyverével vív.
Megesküdt az én szám,
Mely órában hozzám
Felkiáltand az bűnös:
Nem lehet olly vétkes,
Oly undok, fertelmes
És megsenvedett büdös,
Hogy kedvvel ne lássam,
S róla azt mondhassam,
Hogy jómra nem érdemös.
Menje el te, Raphaél,
S lelkét, még aki él,
Vedd csendeszen el tőle,
Immár hozzá készült,
Énnékem megfeszült,
Előttem kiterüle,
Vígy neki kegyelmet,
És ne hagyj félelmet
Sohol lenni körüle.
Az Ég megvidula,
Rajta sok tűz gyúla,
Raphael elérkezék,
Mint testi ruhából,
Minden tagaiból
Az lélek levetkezék,
Méne fel mennyekbe,
Ábrahám keblébe,
Kin menny megörvendezék.
Sok szép sereg angyal
Nagy háláadással
Isten székit meggyűlé,
Az Úrnak jótétét,
Bűnösnek megtértét
Vigadással örülé,
Föld megszomorodék,
S holtát ez vitéznek
Siratá, keserülé.
A vers érdekessége, hogy Rimay beépítette Balassi zsoltárfordítását. A vers fikciója szerint ezta zsoltárátiratot Balassi a halálos ágyán szerezte volna Theodore Bèze zsoltárparafrázisának (latin?) szövege alapján.
Az ötvenedik zsoltár a halálos veszélyben forgók imádsága.
Lásd erről: Szilasi László, Nyakvers.
Rimay, mintgy költő versengésből maga is lefordította ezt a zsoltárt. További magyar fordítások: Szenczi Molnár.
|