Kezdőlap | Tartalomjegyzék | Rimay János | |
Szilasi László Gravis: Rimay A detractív aemulátor
Kétségtelen, hogy a jelenleg forgalomban lévő irodalomtörténeti konstrukciók szerint a Balassi-utóéletnek[1] a kultusz,[2] a szöveghagyományozás,[3] az imitáció[4] és a (korai, XVII. század eleji recepció meghatározó stiláris kereteként tételezett) manierizmus[5] tekintetében egyaránt a tanítvány: Rimay János költészete a központi (a többi jelenséget némiképp elfedő) szereplője. Éppen ezért szembeötlő, hogy miközben szinte minden utóbbi évtizedben megjelent egy-egy összefoglaló igényű, fontos tanulmány Rimay Balassi-imitációinak átfogó jellegzetességeiről,[6] a konkrét szövegközi kapcsolódások követés-elvű interpretációi felettébb ritkák és esetlegesek.[7] A továbbiakban tehát megpróbálom sorra venni és imitatív-aemulatív nézőpontból értelmezni azokat a Balassi-Rimay szövegpárokat, amelyekkel kapcsolatban irodalomtörténész elődeink korábban már biztos kézzel jelezték a követési viszony meglétét. Mindösszesen tíz verspárról lesz szó. 1. Összegző kivonatok: széttartás és totalizáció 3. Echo és epiphora, ráhagyatkozás és uralom: egy poétikai rendszer meghaladásának kísérletei 5. A verőfény tündöklő fénye és a krokodilusgyík: egy nem-metonimikus nyelv felé 6. A törlés: sententia és aposztrophé, exemplum és argumentatio, trópusritkítás 7. A jelölőfelület kimunkálása: narratív és az aposztrofikus, a metafora és az allegória 8. Az összegző imitáció (kudarca), mint aemulatio: metonímia, narratíva, metafora
11. Összefoglalás
Talán nem kizárólag az értelmezői erőszak következménye, ha visszatekintő összefoglalásul azt állítom, hogy Rimay Balassi-imitációinak meghatározó poétikai teljesítményei valamivel kevésbé széttartó, összehangzóbb, organikusabban egységesíthető irányokba rendeződnek, mint a Wathayéi. Úgy gondolom, hogy Rimay imitatív verseinek erősen allegorikus, így erősen temporális,[8] történetalakító ill. történetgeneráló hajlandósága, az összegző kivonatokra, többrétegű, szigorúan szorosra zárt, totalizáló hierarchikus struktúrák ill. hálózatok lérehozására irányuló (poétikailag a concetto felé irányuló) igyekezete, a trópusok mellett az alakzatok erejére is támaszkodó, a nyelv konstitutív voltát és uralhatatlanságát egyszerre és egyértelműen felismerő, s azt a jelentéstermelés tekintetében azonnal szisztematikusan és precízen kiaknázó (nem szkeptikus) gyakorlata, az egyedi mögött az általánost kereső, annak egyéni újramegvalósítait szorgalmazó, ugyanakkor az előd megfeleltetéseit (s ezáltal teljes jelölési rendszerét) megkérdőjelező, felbomlasztó, lehetetlenné tévő olvasásmódja, a mozgósító beszédaktusok, az applikálható sententiák és a műveleti leleményesség felé forduló poétikai figyelme, a genus didacticum meditatív ill. deduktív alkalmazásaira irányuló kísérletei, a használt nyelv egyéni üdvtörténeti szerepének felismerése, ebből következően egy az elődétől radikálisan különböző (a felület kimunkálásában érdekelt: jelölő-centrikus, de kevésbé átvitt, az előd trópusait kerülni igyekvő, de a figurációt mindig fitogtató), nem-metonimikus nyelv keresése felé foduló poétikai figyelme végelemzésben mind-mind arra mutatnak, hogy Rimay szövegei az előd poétikáját teljes egészében, rendszer-szerűségében, alapjaiban kívánták és kísérelték meg felülmúlni. Meggyőződésem, hogy mindezen törekvések végülis eredményre vezettek, azaz Rimay számára egy idő után immár tényleg nem a helyettesítést segítő leegyszerűsítő összevonás, hanem a hanem a részesülés és a képviselet képletei jelentették azokat az alapviszonyokat, amelyekre az általa létrejövő, valóban újszerűen költői nyelv ráépülhetett. Ugyanakkor teljesen kétségtelen az is, hogy irodalomtörténeti távlatból nézve alighanem jövedelmezőbb lett volna, ha Rimay János az imitatio detractív műveletei helyett az adiectívakat részesíti előnyben, ha (mint legjobb imitációiban, úgy általában is) onnan folytatja, ahol az előd abbahagyta, nem pedig ott, ahol az elkezdte, ha az előd ledorongolása helyett megpróbált volna annak vállára állni – mert így egy olyan aemulatív modellre adhatott volna (imitálható) példát, amely elsősorban nem az előd figurájának kultikus megszerzésében, megőrzésében és felnövelésében (adeptio, conservatio, incementum), hanem nyelvének poétikai használatában (usus), újrahasznosításában érdekelt. Rimay (nem kizárólag) poétikai törekvései azonban, úgy látszik, sajnos sokkal inkább irányultak arra, hogy a második költő legyen az első költő mellett, mint arra, hogy első követő legyen – az első költő után. A kutatások jelenlegi szakaszában az még nem jelenthető ki teljes bizonyossággal, hogy a Balassival versengő Rimay-szövegeknek az elődétől elkülönböződő trópus-készlete, -hierarchiája és -használata, bonyolultabbá váló jelstruktúrái, a figurákra és a beszédaktusokra fordított nagyobb poétikai figyelme, a meditációra és moralizálásra irányuló határozott törekvése, a hasonlósági viszonyoktól a reprezentációs kapcsolatok felé történő tájékozódása jellemzőnek mondható-e a szoros Balassi-imitáció útjáról leváló, rivális inspirációkat kereső s találó Rimay-versekre is. Annyi azonban talán már ma is bizonyosnak tekinthető, hogy ezek a XVII. század eleji (a korabeli Balassi-követésből kinövő, de a későbbi magyar nyelvű költészetre meghatározó hatást gyakorló) átfogó poétikai módosulások összetett (az irodalmi szövegek forgalmazását és hagyományozását érintő, imitáció-elméleti, retorikai, értelmezés-tani, ismeretelméleti) változások eredményei, és ezért aligha magyarázhatóak kielégítően a menierizmus egytényezős és szinte tisztán stílustörténeti elméletének keretében. A XVII. század elejének magyar nyelvű költészetét, s benne különösképpen a Rimayét nem kizárólag (bármi legyen is az:) a manierizmus formálta meg. Jelentős (s talán jelentősebb) része volt ebben a Balassi Bálint megkerülhetetlen hagyatékával: költői nyelvével folytatott, számos tényező által befolyásolt, elhúzódó imitatív és aemulatív küzdelemnek is. Másként fogalmazva: Rimay János és XVII. század eleji társai költészetét, azt hiszem, összehasonlíthatatlanul több haszonnal tekinthetjük manieristának akkor, ha a (magyarországi) manierizmust immár elsősorban nem felbomló és átmeneti stílustörténeti kategóriaként, hanem a (Balassi-) stílus provokációjaként próbáljuk meg újra megérteni.[9] [1] A tárgykör mindezidáig egyetlen összefoglaló igényű tanulmánya immár közel negyven éve született: Gerézdi Rabán: Balassi Bálint utóélete. ItK 1968. 401-410. – Általános kiindulópontként lásd a Balassi-bibliográfia Utóélet, kultusz – fejezetét: Balassi-bibliográfia. (Balassi-füzetek 1. Sorozatszerk.: Kőszeghy Péter) Összeállította: Stoll Béla. Bp., Balassi, 1994. 65-78. (Nr. 766-953.) [2] Legfrissebben (a korábbi ezirányú kutatások bibliográfiai összefoglalásként is) lásd: Ács Pál: „Egy út készíttetik.” Balassi Bálint apoteózisa Rimay János Epicédiumában. ItK 2005. 2-3. 205-221. [3] A szöveghagyományozódás tekintetében azonban az utóbbi időben egyre fontosabbnak látszik az ún. Batthyány-példány szerepe. Lásd: Vadai István: Balassi Bálint fajtalan éneki, ItK XCVIII. (1994) 673-681. [4] Az imitáció tekintetében azonban az utóbbi időben – úgy tűnik - megnövekedett Wathay Ferenc és Madách Gáspár jelentősége. Lásd pl.: Ács Pál: Áldott fülemüle...Allegória és invenció. ItK 1979. 173-186. (185.); Szilasi László: A nyúl és a sólyom. Trópusok és funkcióik: Madách Gáspár Balassa János éneke sólymocskájárul című versének példája. Literatura 2000. 3. 258-269. (Lásd a II. fejezetet.) [5] A stiláris jellegzetességek tekintetében azonban az utóbbi időben inkább a klasszikus auktorok radikális, válogató újraolvasásának hatása tűnik fontosnak. Lásd: Kecskeméti Gábor: Rimay retorikai nézeteinek forrásai és összetevői. Itk 2005. 2-3. 222-242., főként: 238-242. [6] Kovács Sándor Iván: A reneszánsz verskompozíció felbomlásának néhány példája Rimay János költészetében. ItK 1970. 500-502. = In Uő: Pannóniából Európába. Bp., 1975. 66-71., 282-283.; Komlovszki Tibor: Rimay és a Balassi-hagyomány. ItK 1982. 589-600. (Klny.: RenFüz 54.) = In Uő: A Balassi-vers karaktere. Bp. 1992. 67-101. (Mester és tanítvány. A Balassi-vers és Rimay költészete címen); Ács Pál: A Balassi-imitáció elmélete és gyakorlata Rimay János műveiben. In Hagyomány és ismeretközlés. (Discussiones Neogradiensis 5.) Salgótarján, 1988. 16-26. = In Uő: „Az idő ósága”. (Történetiség és történelemszemlélet a régi magyar irodalomban) Bp., Osiris, 2001. 32-42. (Ács 1998.) [7] Az összefoglaló tanulmányok részmozzanatai mellett csupán egyetlen – fontos - példát ismerek: Zemplényi Ferenc: Rimay és a kortárs európai költészet. ItK. 1982. 601-613. (Klny.: Ren Füz 55.) = In Uő: Műfajok reneszánsz és barokk között. (Historia Litteraria 11.) Bp., Universitas, 2002. 129-146. (Függelék: Magyar kísérlet a meditatív verskötet-kompozícióra és európai kapcsolódásai (Rimay) címmel.) [8] E tekintetben aligha lehet véletlen, hogy Rimay prózai szövegeinek az idő áll a középpontjukban. Lásd: RÖM 153-158. [9] Renate Lachmann: A szinkretizmus mint a stílus provokációja. Helikon 1995. 3. 266-277.
|