3. Echo és epiphora, ráhagyatkozás és uralom: egy poétikai rendszer meghaladásának kísérletei

(Rimay: Kősziklák közt lakó...[1] - Balassi: Ó, magas kősziklák...[2], Nyolc ifiú legén...[3]

 

A szakmai közvélekedés szerint[4] a Balassi 63., Nyolc ifiú legén…kezdetű versében megörökített (1589-es) költői vetélkedőn Balassi az Ó, magas kősziklák…-kal, Rimay a Kősziklák közt lakó…-val indult: a két vers ebben a (interpretatíve egyáltalán nem haszontalan, de némiképp talán mégis túl szép) értelmezési keretben eleve összetartozik. Mivel retorikai szempontból az echós vers valójában nem más, mint egy nagyon konkrét retorikai alakzat narratív kiaknázása, az epiphora[5] fikcionalizálása (a colon vagy comma végződésének levágása, teljes vagy részleges, feltagoló vagy összeolvasztó, de mindenképpen értelmessé tevő megismétlése ebben a fikcióban az Echo feladata lesz), az echós versek összehasonlító vizsgálata nagyon közel vihet a nyelvről alkotott nézetek egy speciális terepéhez, s azon belül szempontunkból nagyon fontos különbségekre világíthat rá. Milyen szavak rejtőznek a szavakban? Milyen műveletekkel lehet ezeket a rejtőző szavakat kinyerni? Hogyan termel a nyelv az ismétlés által különbségeket? Végeredményben: hogyan működik a nyelv?

            Az már első látásra is teljesen világos, hogy Rimay szerelmes verseinek hatodik darabja (KIBEN ECHÓTÚL VESZEN FELELETET) – legalábbis a szöveg első felében - meglehetősen erőszakos, kreatív Echót alkalmaz. A valós visszhanggal ellentétben a hagyományos költői Echó (mint poétikai gépezet, megszemélyesített jelentéstermelő műveletsor) általában úgy működik, hogy a strófa utolsó sorának végéről – az utolsó szóból vagy szószerkezetből - kitermel (leválaszt vagy összeolvaszt) egy kisebb, önmagában is értelmes, méghozzá új értelemmel bíró egységet, s ennek az egységnek az (írásban nem is mindig jelzett) ki- ill. újramondásával válaszol az utolsó sor által feltett kérdésre. Ebben az esetben tehát a kérdésben valóban, a szó lehető legszorosabb értelmében eleve benne van a válasz, a nyelv válasza – s az Echo elsősorban e válasz kitermelésének, előállításának, kibányászásának poétikai eszköze. Rimay Echója azonban nem elégszik meg annak, azoknak az értelmes csonkoknak a – forrásainkban nem jelzett - kimondásával, amelyeket az utolsó sorok végén talál, hanem – mint a rájuk reflektáló következő strófa narrátori szólamból világos - az esetek többségében további apróbb-nagyobb módosításokat eszközöl rajtuk. Vegyük sorra a strófák utolsó sorainak utolsó egységeit majd a belőlük előállított (s a narrátor szólamából bizonyosan kikövetkeztethető) Echo-változatokat!

talál                →        halál
holtomig az    →        igaz
pókot              →        csókot
foldja              →        oldja
megenyhíti    →        hiti

            Az első strófa utolsó sorának kérdésére (Én nagy szerelmemben, ki lobog szívemben, véget valjon s mi talál?) úgy születik meg a válasz (halál), hogy a kérdés utolsó szavának első betűje kicserélődik. Ezen állítás megerősítése úgy jön létre, hogy a második strófa utolsó sorának (Szívem is beszéli, titkon jüvendüli, hogy úgy lesz holtomig az.) utolsó szava kiegészül az előző szó utolsó szótagjával (igaz). Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ebben az esetben az Echo vélekedése hangsúlyosan egybevág a beszélő én, és ezen én szívének titkos, beszédszerű jövendölésével. Az Echo válaszai olyan tudásokat mondanak ki, amelyekhez a beszélő – bár birtokolja őket – másképpen nem tud hozzáférni, vagy ha igen, nem tudja őket ellenőrizni. Az Echo szóra bírása ezért tulajdonképpen a nyelv megismerése által történő önmegismerés, e megismerés megerősítésének, ellenőrizhetővé tételének alakzata. A jutalomra, a zsoldra vonatkozó hosszú kérdés legvégéből (Együld meg is hurít, mérgivel beburít, Vet orcámra nagy pókot.) mindenesetre újra a sor utolsó szava első betűjének cseréje által áll elő a – meglepő asszociációkat keltő – válasz (csókot). A hat strófás vers második fele aztán, e megnyugtató válasz birtokában, azt a higgadt, bölcs, az áldott szolgálatot csókkal honoráló, gazdagító és vidámító szerelmet jellemzi, amely Rimay szerelmi költészetének legfontosabb tematikai újdonsága. Ezzel párhuzamosan Echo válaszai is megváltoznak. A hitetlenkedő (Orcám haloványát, Kit szerelmivel ád, Ha csókjával be foldja.) és bizonyosságot óhajtó (De mi lesz zálogja, Hogy mérgét megfogja, Kínomot megenyhíti?) kérdésekre, az utólsó szavak végének egyszerű levágásával (ill. a második esetben egy hosszú magánhangzó lerövidítésével [systole]), megnyugtató, a gondolatmenetet megnyugtatóan továbbgördítő, majd azt végképp lezáró válaszok születnek (oldja, hiti).

            Az epiphora, és az azt megszemélyesítő Echo alapvetően detractív (elvevő) és duplikáló (ismétlő) alakzat: leválaszt egy hátsó elemet és megismétli azt. És Rimay versében, úgy tűnik, a higgadtan kifejthető témák esetében meg is elégszik ennyivel (foldja→oldja, megenyhíti→hiti). A bonyolultabb, problematikusabb esetekben azonban az első két alapműveletet további immutációs (helyettesítő, pótló) ill. összeolvasztó műveletek (prothesis vagy paragoge) egészítik kis (talál→halál, pókot→csókot ill. holtomig az→igaz.). Úgy tűnik, ebben a poétikában az egyszerűbb kérdésekre egyszerű módon: az alapműveletek segítségével, a bonyolultabb kérdésekre bonyolultabb módon: több, ráépülő művelettel termeli ki a választ az Echo. Mivel pedig mindez nyilvánvaló módon nagyon szorosan összetartozik a költészetben egész egyszerűen rímnek nevezett homoeoteleuton (az egymást követő colonok vagy commák véghangzójának összecsengése) előállításának problémáival (az Echo – ebben a konkrét esetben le sem jegyzett – válaszait végeredményben felfoghatjuk verssor nélküli rímként is), ezen a ponton (nagyon halkan) talán meg szabad kérdezni: nem lehetséges-e, hogy a régi magyar irodalom bizonyos szegmenseiben valamiféle konvencionális párhuzamosság, egyenes arányosság állt fenn a tematika és a rímtechnika bonyolultsági foka között. Akárhogyan is: az Echo (és a rím) ebben a poétikában ebből a szempontból korántsem puszta nyelvi játéknak mutatkozik, hanem egy olyan etimologikus, szóelemző gondolkodásmód emlékének, amely hitt abban, hogy a szavakon, szóalakokon elvégzett, jól definiált retorikai műveletek segítségével új, magyarázó erejű jelentések állíthatók elő. A jelentések a nyelvben eleve benne vannak. A jelentéstermelés a szavakban elrejtett válaszok precíz retorikai feltárásával valósul meg. A poétika a nyelvre (a lexikára, a grammatikára és a retorikára, s az ezek együttműködése által - mintegy: óhatatlanul - létrejövő interpretatív eredményekre) történő szakszerű ráhagyatkozás.

            Balassi Bálint verseiből, azt hiszem, a poétika másféle, a nyelvet uralni igyekvő stratégiái bontakoznak ki. 54., Óh, magas kősziklák… kezdetű versében (DIALOGUS, KIBEN ÚTON JÁRVÁN AZ VERSSZERZŐ BESZÉL ECHÓVAL. DE EZT NEM ÉRTHETI JÓL MEG AZ, AKI NEM TUDJA, MICSODA AZ ECHO) a kérdések és válaszok következő párjai lelhetők fel.

 

szerelmesén  →        én
békó               →        Ékó
vágy               →        ágy
kívánna          →        Ánna
reménlenem →        nem
kémél             →        él
gyűlöl             →        öl
kő                   →        ő
gyógyíthatd   →        hadd
esmerjed       →        merjed
könyörül        →        örül
gyötrelmekkel          →        kell
imádja                        →        ádja
a Menn          →        Amen

            Első látásra is világis a határozott különbség: Balassi terjedelmes versének Echója – az utolsó szó-pár kivételével - mindvégig kizárólag az alapműveletekkel a detractióval és a duplicatióval él, további módosításokat nem eszközöl a keletkezett szóalakon. Kétségtelen, ezt az eltérést lehetne úgy interpretálni, hogy Balassi, valóban: uralja a nyelvet. Echójának válaszai egész egyszerűen sikerültebbek, mint Rimayéi: a szerzőnek (szinte) minden esetben sikerült találnia egy olyan sorvégi, rímhelyzetben álló szót, amelynek puszta, minden további műveletet nélkülöző csonkolása újszerű, értelmes, a gondolatmenetet előrevivő választ (és ezzel egy virtuális, verssor nélküli, negyedik b rímet) ad Echo szájába - s hogy Rimay versén, az ő Echójának válaszain ehhez képest jobban látszik a mesterkedés. Érdemes azonban most is alaposabban vizsgálódni. Rimay versében sohasem fordul elő, hogy az Echo válaszában szereplő szó már a válasz elhangzása előtt is szerepet kapna a szövegalakításban: a válasz szava csak attól kezdve hozzáférhető a beszélő számára, hogy azt Echótól megkapta, előtte nem birtokolta azt. A Balassi-vers, ezzel ellentétben, a strófák felében (1, 5-8, 11-13.) már eleve, előre alkalmazza (több alkalommal rímhelyzetben) azt a szót, ami Echo szájából majd csak a versszak vége után fog elhangozni. Vagyis Balassi Echója az esetek felében csak és kizárólag azt tudja válaszolni, amit a beszélő már eleve tudott és ki is mondott: puszta robot, ismétlőgép. Ráadásul miközben a Rimay vers minden strófája, kivétel nélkül alkalmazza, felhasználja a megelőző Echo-válasz szavát (azt, külön lejegyzés hiányában, innen ismerjük meg), addig a Balassi vers ezzel a lehetőséggel (a 3., Echó felismerésével foglalkozó strófa kivételével) csak a szöveg utolsó harmadában (10, 11, 13, 14.) él. Balassi versének beszélője a strófák kétharmadában a lexika szintjén nem lép kapcsolatba Echo válaszával, nem alkalmazza annak szavát, nem hagyatkozik rá. Nincs rászorulva Echo szavaira, mert azokat már eleve birtokolja. Rimay versének kreatív Echója van, s a beszélő nagyon alázatosan viszonyul ehhez a nyelvi, retorikai kreativitáshoz. Balassi versének Echója nagyon egyszerű, kevéssé kreatív gép, s a beszélő semmiféle értelemben nem kíván kiszolgáltatottja lenni neki: a szöveg (legalábbis) tökéletesen egyenrangúnak láttatja a két főszereplőt. A legelső strófa azonban (sajátságos módon) épp azt a nyelvi jelenséget megjelenítve kívánja meghaladhatatlan alaphelyzetként rögzíteni Én és Nyelv egyenrangúnak tételezett viszonyát, amely ezt a tételezést talán a leginkább veszélyezteti. Az én szó jelentése ugyanis valóban teljes mértékben attól függ, hogy éppen ki mondja - hogy ki helyezkedik bele egy előregyártott és megváltoztathatatlan grammatikai szerepbe.

Óh, magas kősziklák, kietlenben nőtt fák, kik nagy szerelmem tüzén,
Igaz bizonságim vadtok, mert kínjaim tudjátok, szinte mint én,
Ki látta éltében, hogy így haljon, vesszen más, mint én, szerelmesén?
ECHO: Én!

            Azt hiszem, Rimay – poétikai értelemben - innen, ettől a különös ponttól, a nyelv uralhatatlansága váratlan feltárulásának, megmutatkozásának pillanatától indította saját Balassi-imitációinak sorát: saját és saját jogú, tervezhetetlen, mert a nyelv történéseire szakszerűen ráhagyatkozó, s ezért utólag, stílustörténeti szempontból, tulajdonképpen teljes joggal manieristának minősített költészetének kialakítását.

            És bár azt egyáltalán nem hiszem, hogy Balassi 63. verse egy valós költői versenyről szóló igaz beszámoló (azaz tkp. história) lenne, az azért kétségtelen, hogy a 63. vers (COLLOQUIM OCTO VIATORUM ET DEAE ECHO VOCATAE) fiktív szereplői (az előfordulás sorrendjében: Credulus, Másik, Harmadik, Negyedik, Legkisebb, Aminta, Thyrsis, Montan) valóban versengenek egy konkrét poétikai területen: az echós versekén. Nagyon fontos észrevennünk: Balassi 63. versének Echója egyáltalán nem annyira egynemű, mint az 54. versé. Azt lehet mondani, hogy az Echó itt attól függően működik, hogy ki szólítja meg. Vegyük sorra a strófazáró kérdéseket és Echo válaszait!

Credulus        Kérlek, mondd meg nevét, kit mint idvösségét, bús lelkem úgy kívÁNNA!
Másik             Ki fagyott elmémhez – mond – , mint víz nagy dérhez, télben jég amikOR SÍK?
Harmadik      Kérlek, hogy nevezd meg, kicsoda lelkemnek javával tölt koSÁRA?
Negyedik       Szörnyű kára után nevezd meg – mond – nyilván, szeret lelkem imMÁR KIT?
Legkisebb      Ki az, kire éngem gyújtott – mond – ily igen Venus futoSÓ FIA?
Aminta                      Hát annak ki neve – mond –, aki szerelme szívemet kínnal MARJA?
Thyrsis          Régoltától fogva szerelem kínjába éngem – mond – ki síKATA?
Montan          S annak tudd-é nevét – mond –, kiért szívem ég, s ki ez sok kínban MÁRTA?

            Credulus, Harmadik és Thyrsis Echója úgy működik, mint Balassi 54. verséé: pusztán csonkol és ismétel (detractio+duplicatio: kívánna→Ánna, kosára→Sára, síkata→Kata). Másik, Negyedik és Legkisebb Echója csonkol, összeolvaszt és azután ismétel (detractio+paragoge+duplicatio amikor sík→Orsik, immár kit→Márkit, futosó fia→Sófia): ez a megoldás Rimay és Balassi verséből (holtomig az→igaz ill. a Menne→Amen) egyaránt ismerős lehet. Aminta és Montan Echója csonkolás nélkül ismétel (duplicatio: marja→Marja, márta→Márta): ez az önrím-szerű megoldás sem Balassi, sem Rimay verse számára nem létezik. Olyan Echo pedig, aki a csonkolás eredményén további műveleteket végezne, mint Rimay verséé (detractio+prothesis+duplicatio), ebben a szövegben egyáltalán nem szerepel.

Balassi 63. verse tehát egy olyan világot jelenít meg, amelyben különböző poétikájú és nyelvszemléletű, de egyenrangú költők versengenek egymással. Credulus álláspontja egyáltalán nem kitüntetett – még akkor sem, ha az persze azért teljesen világos, hogy ezt a verset mégiscsak egy olyan beszélő mondja el, aki (valamiféle meta-szintről) természetesen valamennyi álláspontot reprodukálni tudja. Bekebelezi (megelőlegzi és újramondja) őket – de ettől még nem kerül feltétlenül fölénybe. Rimay verse viszont olyan Echót alkalmaz, amely túl van ezen a (gazdag és toleráns) poétikai világon. Nem Credulussal verseng, nem is a Legkisebbel: nem Balassival, nem is korábbi (a mester által megjelenített, fiktív) önmagával. Hanem ezzel az összegezni kívánó elbeszélői hanggal; ezzel az egész, nyolc figurára bontott, mégis összetartozóan változatos poétikai rendszerrel; s leginkább talán az ezt a rendszert saját logikája szerint felülmúlni kívánó (s ennyiben mégsem aemuláló) poétikákkal: Aminta és Montan poétikájával. Az imitatio és az aemulatio igazi tétje Rimay verse számára – úgy tűnik – nem pusztán a minta, hanem az azt megalapozó poétikai és nyelvszemléleti rendszer egész hegyvonulatának meghaladásában és felülmúlásában áll.[6]

---