Összegző kivonatok: széttartás és totalizáció

(Rimay: Isten Asszonyokkal égben...[1] - Balassi: Ez világgal bíró...[2])

 

            Rimay János Isten Asszonyokkal égben...kezdetű verse, az Epicédium[3] legelső szövege, az Istenes énekek állandó, s ezért az utókor későbbi Balassi-értésére is tartós hatást gyakorló nyitódarabja az istenek között Balassi Bálintért folyó harcot viszi színre. A fikció szerint öt antik isten: Mercur, Mars, Pallas, Apolló és Venus verseng a költőért, aki azonban végülis hatodikuké, Minerváé lesz (3-5. strófa).

 

Mercurius keresi Bálintban magájét,
Nem egyebet, hanem tudós szolló nyelvét,
Mars peniglen éles vagdalkozó tőrét
És Venus beléje öntött nagy szerelmét,

Pallás kéri tőle esze bölcs elméjét,
Apolló peniglen verses sok énekét,
Minerva kezdé ezután beszédét:
Minnyájan Bálintnak hagyjatok, mond, békét.

Bölcsebb, vitézb, szebb is ki lehet nálamnál,
Egyedül nállam az, ki mindnyájatoknál,
Én kedvem szerelmem Bálinttól el nem áll.
Méltán azért ő is én táboromban száll;

 

            Rimay Apológiájának töredékes nyitánya teljes mértékben explikálja a versszöveg egyébként sem igazán nehezen felfejthető szimbolikáját: „Mercurius nieluéét, Mars kargiát, Venus az szeretetit Pallas az elmeieet s Apollo az Verséét keerj Eo tudoos, Poeta, orator, yoo vitez es szeretettet legien bator de bennem ezek mind vadnak azt Minerua En mind haddal biroo Isten aszoni mind bölts s. mind szeep vagiok, Az mi taborunkot lakia azert Balassa Balint vgimond.”.[4]

            Az istenek azért akarják megszerezni Balassit, mert („Kedvelvén szép voltát tudós elméjének”) halála után immár vissza akarják nyerni azokat a tulajdonságokat, amelyeket ráruháztak: ki-ki a beléje öntött magájét. Magukat a tulajdonságokat, Balassi különböző minőségeit, erényeit a versszöveg explicit módon nem nevezi meg, de ettől még teljesen világos, hogy a felhasznált szinekdokhék mi mindenre utalnak: Balassi olyan figura, aki (az előszótöredék szóhasználatában) egyszerre volt orátor, jó vitez, szeretettet, tudós és poéta. Poétikai értelemben az történik tehát, hogy a hagyományosan az öt istenséghez (Mercurius, Mars, Venus, Pallas, Apolló) kapcsolt öt alapvető tudományt (retorika, vitézség, szerelem, tudomány, költészet) öt szinekdokhé (nyelv, tőr, szerelem, elme, ének) jeleníti meg, majd ezek összegződnek Balassi Bálint figurájában. A versben elmondott történetet pedig az indukálja, hogy ez az összegződés végleges: Balassi hősi halála nem jelenti a tulajdonságok benne létrejött egységének felbomlását, az adományozott részeket csak az egész megszerzése által lehetséges visszaszerezni. Balassi atemporális metaszinekdokhéként megjelenített figurája azért kerül végül a halhatatlan hatodik isten, Minerva birtokába, mert ebben a fiktív világban ő maga is hasonló felépítésű: bölcsebb, mint mint Mercurius, Pallas és Apolló együtt, vitézebb, mint Mars, szebb, mint Venus: egyedül nállam az, ki mindnyájatoknál. A vers zárlatát, Minerva szónoklatának folytatását mindezek után rendkívül fontosnak tartom:

Nem engedem őt elvonni másnak,
Sem neked Apolló, sem harcoló Mársnak,
Örvendvén magam is az velem lakásnak,
Tartom őt magamnak válhatatlan társnak.

            Minerva és Balassi azért tartoznak össze, azért lakhatnak együtt, azért válhatatlan társak, mert mindketten a többi isten legmeghatározóbb tulajdonságainak egyesített, összegző kivonatai.[5] Egyformán részesültek az isteni tulajdonságokból – de Balassit nem Minerva teremtette. Bizonyos értelemben inkább éppen fordítva: (a Pallas Athénével hangsúlyosan nem azonos) Minervának azért kell létrejönnie, hogy legyen egy Balassihoz illő antik Isten. Utólag pedig az derül ki, hogy Minerva, ez az újszerű meta-isten ebben a minőségében, elsősorban a nyelv és a tőr hagyományos tulajdonosával, Apollóval és Marssal versengett. Balassi önértelmezése elsősorban mindig ezen a két elemen alapult: önarcképén a kard és az írószerek a fő attributumai - s az első költő ezen önmeghatározása Zrínyi szablyájának és pennájának, Petőfi alakjának, meg a Nyugat Mikes-logójának közvetítésével egészen Ottlik Gézáig jelentős hatást gyakorolt a teljes magyar irodalom önértésére. De nem csak kard és toll: Rimay már a recepció legelső pillanatában olyan irányba igyekszik elmozdítani Balassi (a költő) imágóját, amelyben a katonai és költői erények mellett azonos súllyal van jelen a retorika, a szerelem és a tudomány is. Totális költőt alkotott.

            Mármost, mint az köztudott, Rimay ezen verse Tolnai Balog János Diique deaeque simul…kezdetű, az 1595-ös Epitaphiában[6] megjelent latin nyelvű epitáfiumának fordítása.

Diique deaque simul caelo nova praelia miscent:
Certatim petitur cuique Balassa Valens,
Nosse velis qui sunt et quae sint, accipe paucis:
Mercurius, Mavors, Pallas, Apollo, Venus,
Mercurius linguam, Mars ensem, Cypris amorem,
Ingenium Pallas, carmen Apollo rogat.
Ille sciens, vates, orator, fortis amatus,
Sit licet, haec mihi sunt cuncta, Minerva refert:
Sum dea bellipotens, sapiens sum, sum quoque pulchra:
Nostra Valentinus castra Balassa colat.[7]

            Bár a Balassi és követői közötti közvetítő és módosító hatások alapos vizsgálatát tulajdonképpen nem tartom valódi feladatomnak (a felderített eredetű, másodlagos hatásokból eredő invenciós eltéréseket ugyanúgy a követő egyéni és önálló, saját – értsd: eredeti - invenciós bázisának integráns részeként kezelem, mint az esetlegesen „eredeti” – értsd: pillanatnyilag felderítetlen eredetű, s ezért a követő saját ingeniumából eredeztetett - leleményeket), az azért ebben az esetben jól látható, hogy Rimay meglepően szorosan és viszonylag tömören, egy latin sorpárt egy strófa terjedelemben fordít le. A legfontosabb eltérés a 7. sor (Ille sciens, vates, orator, fortis amatus) teljes kihagyása: Rimay verséből ily módon explicit módon nem derül ki, hogy a jelölők mit, milyen tulajdonságokat szimbolizálnak – ahogyan az sem, hogy tulajdonképpen miért is követelik őket az istenek. A fordítás interpretatív szempontból tehát egyszerre zártabb és nyitottabb, mint a latin nyelvű szöveg: Rimay szövege a legfontosabb jelölők listáját (Mercurius linguam, Mars ensem, Cypris amorem,/Ingenium Pallas, carmen Apollo rogat) átveszi, de megfejtését, értelmezését az olvasóra bízza – az eredetét tekintve nyitott listát azonban bezárja az adományozás-visszavétel narratívájába (keresi…beléje öntött…magájét). A fordítás imént értelmezett, fontos utolsó strófája pedig immár döntő mértékben önálló lelemény: a Minerva és Balassi közötti kapcsolat súlypontja az egyéni, metonimikus viszonyok felé tolódik el, Apolló és Mars utólagos kiemelése pedig – úgy látszik - teljesen Rimay önálló invenciója.[8] Rimay tehát a megfejtés örömét az esztétikai élvezet részévé teszi, konstellációkat történetté alakít, s emellett finom, hozzátoldó átalakításokat eszközöl az általa örökölt jelentéseken: azt hiszem, ezek a mozzanatok Balassi-követésének a későbbiekben is meghatározó jegyei maradnak.

            Talán kevésbé közismert tény ugyanakkor, hogy Tolnai Balog latin verse viszont Balassi Bálint 37., Ez világgal bíró... kezdetű verséből, annak 3-5. strófájából merítette az alapötletet.[9] Cupido a Venus korábbi, általa közvetített igéretére emlékeztető beszélőnek a következő szónoklatot tartja:

Amhol szép Julia, anyám helytartója ez föld kerekségében,
Szemében nyilamot, horgas kézíjamot adtam szemüldekében,
Szenem ajakában, fáklyám orcájában, mézem foly beszédében.

Illendő kedvesség, gyönyörű ékesség valami volt énbennem,
Azt mind ő módjában, szavában, dolgában csak reá helyheztettem,
Anyám fényes haját, gyöngyszín apró fogát néki tőle megnyertem.

Erkölcsét Diana, elméjét Minerva, Mercurios beszédét
Őnékie ádta, mert kedves barátja mindenik, szép személyét
Szereti, kedveli, böcsüli, tiszteli, kívánja szerencséjét.

Ha a másodlagos hatásokból eredő invenciós eltéréseket ugyanúgy a követő saját invenciós bázisa részének tekintjük, miként az önálló leleményeket, akkor még mindezek után is teljes joggal kérdezhetjük meg, hogy poétikai értelemben miben különbözik ettől a szövegtől Rimay verse: hogyan, milyen módon és értelemben olvassa újra azt.

            Balassi versében Júlia mindent felülmúló tökéletessége abból ered, hogy figurája – ihlető elődként - hasonlóképpen áll össze, mint a Rimay-vers Balassija ill. Minervája. Az adományok elsődleges forrása maga a beszélő, Cupido: legfőbb attributumai (nyíl, kézíj, szén, fáklya, méz) jól látható ill. hallható módon jelennek meg Júlia szemében, szemöldökében, ajkában, orcájában és beszédében. Júlia (hasonlóságon alapuló metonímiákból összeálló, szinekdokhikus) figurája más, látszólag idegen természetű, de összetartozó elemekből áll össze, azokból rajzolódik ki – akár a jól ismert Arcimboldo-festmények alakjai. A figurát Cupido oldaláról a benső adományok, az illendő kedvesség és a gyönyörű ékesség egészítik, aminek következtében Júlia módjában, szavában, dolgában egyaránt tökéletes udvari dámaként jelenik meg. A továbbiak követik a külső – belső szembeállításának ezen mintázatát: a második adományozó, Venus látható elemeket, fényes hajat és gyöngyszín fogakat kölcsönöz, az adományozók harmadik csoportja, Diana, Minerva és Mercurius pedig belső tulajdonságokat: erkölcsöt, elmét és beszédkészséget. Nem nehéz észrevenni, hogy ebben a viszonylag bonyolult (oppozícióval és hármassággal egyszerre tagolt) struktúrában összesen öt isten szerepel: Cupido, Venus, Diana, Minerva és Mercurius, s hogy hozzájuk összesen öt alapvető tulajdonság társul: kedvesség, ékesség, erkölcsösség, bölcsesség, beszéd. A konkrét attributumok rendszere (nyíl, kézíj, szén, fáklya, méz, haj, fog) azonban, bár egyértelműen megjelenik Júlia alakjában, semmiféle módon nincs összekapcsolva, párhuzamba állítva ezzel az isteni eredetű belső tulajdonság-együttessel: a külső és a belső tulajdonságok összhangban vannak, de az előbbiek mégsem jelölői az utóbbiaknak. Rimay összesen öt (három szintű és három elemű) sorozata (Mercurius-nyelv-retorika, Mars-tőr-vitézség, Venus-szerelem-szerelem, Pallas-elme-tudomány, Apolló-ének-poézis) szorosra zárja a külső és a belső viszonyát, hibátlanná teszi a megfelelések rendszerét, a jelölőket és a jelölteket rigorózus pontossággal felelteti meg egymásnak – majd az ily módon létrejövő összetett alakot (Balassit) végezetül maradéktalanul hozzárendeli egyetlen hozzá hasonló, összegző istenséghez (Minervához). Balassi összetett képei általában azáltal válnak bonyolulttá, hogy az elemeket egyazon időben és térben egyszerre több rendezőelv is megkísérli struktúrába rendezni (ebben az esetben a szembeállítás és a hármasság együttes működését figyelhettük meg) – ám a széttartó, a struktúrából kilógó elemek rendezésére általában kísérlet sem történik. Rimay ehhez képest nem csupán történetté oldotta ezt a szellős konstellációt, hanem világos, áttekinthető, hibátlan, többrétegű hierarchiába (isten – adomány - tulajdonság) is rendezte - majd végül egyetlen alakban (Minerváéban) összegezte azt. Azt hiszem, nem sietem el a következtetést: Rimay ebben az esetben olyan irányba mozdította el elődje költészetét, amelynek végpontjában a (szorosra zárt allegóriaként értett) concetto eszménye áll.[10] Azt hiszem, a magyar költészet nyelveinek későbbi alakulását alapvetően befolyásolta az, hogy az összetett költői kép kialakításának igénye a kezdeteknél ennyire szoros kapcsolatban állt a maradéktalan totalizáció vágyával.

---