Gravis Rimay 4.

4. Példázat és intés

(Könyörülj énrajtam, Úr...[1] + Balassi: Végtelen irgalmú...[2])

Rimay János 1596-os Epicédiumának jóvoltából Balassi Bálint első kinyomtatott verse életművének utolsó darabja, az 50. zsoltár Végtelen irgalmú... kezdetű fordítása lett. Az előddel való versengés szempontjainak kitüntetett mivoltát jól mutatja, hogy Rimay ugyanezen zsoltár saját, Könyörülj énrajtam... kezdetű, az Istenes énekek standard darabjának számító fordítását tette meg megkomponált versgyűjteményének nyitódarabjává[3] Az utód hangsúlyozottan ott folytatja, ahol az előd abbahagyta (vélhetőleg ugyanabból az 1581-es, közös Béze-Buchanan kiadásból is dolgozik, mint mestere), de a zsoltárt protestáns szokás szerint 51.-nek számozza, hosszú, magyar nyelvű értelmezést, argumentumot illeszt a verses parafrázis elé, átdolgozása szabadabb, Béze Magyarországon elterjedtebb fordítása helyett pedig a skót reformátorét, George Buchananét veszi alapul - s ezzel a gesztussal ahhoz a kevésbé ismert szerzőhöz fordul vissza, akinek Iephtes sive votum című tragédiájából fordítani tervezett históriájával a mester, Balassi Bálint talán tényleg sohasem készült el.[4]
Rimay már az Epicédiumban is olyan környezetet teremtett az előd szövegének, amelybe beillesztve radikális értelmezését tudta adni annak.[5] A vendég-szövegnek otthont adó, Ihon, édes hazám... kezdetű, harmadik Epicédium-vers 11. strófájában a következő (Balassi szájába adott) strófával vezeti fel az előd zsoltárfordítását:

„S mindez főbb éltemben, hogy itt is fektemben Istent megkövethettem,
Minden utált gonoszt, ki Istentől megfoszt, szívemből kivethettem,
Dávidnak könyvéből, merítvén szívemből, ím ezt énekelhettem:”

Ezen értelmezés szerint tehát a bibliai zsoltárossal szívből történő együtt-éneklés által a beszélő a valós történések szintjén képes volt, poétikailag pedig képes lesz egyrészt arra, hogy bocsánatot nyerjen Istentől, másrészt pedig arra, hogy kivesse szívéből az őt Istentől elválasztó gonoszt. Az éneklés által érhető el tehát a bocsánatkérés és a megtisztulás. A Balassi-verset követő Rimay-strófák szerint ez a kettős eredmény a mindenekelőtt a használt költői nyelv teljesítménye. A 26. és 27. strófában maga Isten mondja el, hogy a benne kiváltott hatás a vers folyamatos, a Szentírás szövegét újramondó aposztrophéinak, az ember és Isten között kötött, esküvel megerősített szerződésből (pacta) eredő, s ennyiben szükségszerű következménye:

„Nincs kedvesb áldozat, s többet semmi sem hat, mint az keseredett szív,
Ki hivén hitemnek, sok esküvésemnek, szükségében hittel hív;
Minden kétségével, pokollal, vétkével igém fegyverével vív.

Megesküdt az én szám, mely órában hozzám felkiáltand az bűnös:
Nem lehet olly vétkes, oly undok, fertelmes és megsenvedett büdös,
Hogy kedvvel ne lássam, s róla azt mondhassam, hogy jómra nem érdemös.”

A Balassi-vers Epicédium-béli szövegkörnyezete, mint értelmezés, tehát elsősorban az aposztrophéban mutatja fel Balassi Bálint költői nyelvének legfontosabb retorikai eszközét. A nyílt poétikai versengés e téren abban nyilvánul meg, hogy világosan megfigyelhető: jóllehet eddig a pontig az Epicédiumnak is az aposztrophé a domináns retorikai trópusa, ettől a ponttól kezdve azonban egyetlenegyet sem találunk Rimay gyászvers-gyűjteményében. Az utód feltárja az előd (statisztikailag is bizonyíthatóan) egyik legkedvesebb retorikai eszközét, bemutatja, hogy képes annak magas szintű poétikai alkalmazására - majd látványosan és véglegesen elveti azt, hogy immár a sajátjainak tekintetteket (ebben az esetben: dominánsan a narratiot és a prosopopoeiát) mutathassa és használhassa fel.
Az imitatio és az aemulatio egyébként is meglehetősen összetett kérdéseit ebben a konkrét esetben az teszi még bonyolutabbá, hogy a szaktudomány a Végtelen irgalmú... szövegét tulajdonképpen némiképp bizonytalan szerzőségűnek tartja. A gyanakvás oka nem annyira életrajzi ihletésű (hogy ugyanis nem tűnik igazán valószínűnek, hogy a súlyosan, mindkét lábán sebesült Balassi Bálint az amputáció után latin nyelvű zsoltárfordítás magyarra történő verses átültetésével foglalkozhatott volna), mint inkább retorikai-stilisztikai jellegű. A hagyomány által Balassinak tulajdonított szöveg, különösképpen annak 2. strófája ugyanis annyira naturalisztikus jellegű, olyan érzékszervi területekre terjed ki, s olyan fokig mellőz mindennemű ameliorációt, hogy gyakorlatilag teljesen egyedülállónak, abszolút kivételnek mondható a Balassi-éleműben - Rimay János vagy akár Nyéki Vörös Mátyás szövegeinek kontextusába viszont kitűnően illeszkedik.

„Mosd el rólam immár, kit lelkem alig vár, mosd el bűnöm rútságát,
S együtt a rút hírrel, mint rút bűnt enyíszd el förtelmem büdös szagát,
Esmérem vétkemet, kiért nap engemet rettent, mutatván magát”

Mindezt, persze, lehet azzal magyarázni, hogy Balassi kései szövegeire hatottak a korai Rimayéi (vagyishogy bizonyos területeken az előd hatással volt az utód imitatora, követője), azzal is, hogy Rimay alkalomadtán átstilizálhatta mestere hagyatékának egyes darabjait, és akár azzal is, hogy ez az erőteljes szóhasználat már a forrásban is megvan. A legvalószínűbbnek azonban talán mégis az látszik, hogy - ha a stilisztikai gyanú egyáltalán megalapozott - a Végtelen irgalmú... szövege már a költő halála után azonnal kialakuló irodalmi kultusz terméke: valójában tanítványa, Rimay János vetette papírra, azzal a céllal, hogy híres (és poétikailag - legalábbis a valóságos szerző szerint - jellemző) utolsó szavakkal ajándékozza meg mesterét. Ebben az esetben pedig számolnunk kell azzal a lehetőséggel, hogy az utód a követés által nem csupán mindig elődjévé avatja a korábbi szöveget, de egyes esetekben az is előfordulhat, hogy esetleg a követett szöveg már elemi létében is teljes mértékben az imitáció produktuma.
       Akárhogyis, a Végtelen irgalmú... kezdetű vers szövegét valóban egy döntően az aposztrophéra hagyatkozó nyelv hozza létre. Istennek az emberi világtól radikálisan elforduló ezen megszólításai a zsoltár gondolatvezetése mellett talán valóban Balassi tanítójának, Bornemisza Péternek a penitencia-tartásról kialakított - s másutt, a szerzői kompozíció élére szánt három Szentháromság-himnuszban is kitapintható - szerkezeti modelljét[6] követik. A megnevezés és a kérés első megfogalmazása (1-2. strófa) után mindenesetre előbb a bűn megutálását: a töredelmesség, a bűnön való törődés, a keserűség megjelenítését (3-5.), majd a hit bíztatásának: a Krisztus érdemeire és az isteni kegyelemre alapuló remény kifejezését (6-9.), végül pedig az új, kegyes, igaz és józan élet: a jó cselekedek és a megjavulás igéretét (10-12.) célozzák.
      A Könyörölj énrajtam... kezdetű, direkt módon aemulatív célú, s az Epicédiumnál legalább 10 évvel későbbi,[7] gyűjtemény-nyitó Rimay-versenydarab a Balassi-szöveghez hasonlóan, szintén megalkot egy bűnbánati szöveg-mintát. Míg azonban Balassinál a bűnbánati zsoltár, és a penitenciatartás ezen modellje alapvetően és meghatározóan mégiscsak az önkifejezést, az vallomást szolgálja, addig Rimay szövegének elsődleges és explicit törekvése nem az énnek a zsoltár újramondása által létrejövő megszólaltatása, hanem a bűnbánat igaz regulájának kinyerése a psalmusból. A Rimay-vers (a Rimay-Madách-kódexekből és a lőcsei kiadástól ismert) prózai argumentuma a következőképpen fogalmazza meg ezt a célt:
      „Minthogy Isten ellen sok ezerképpen való mindennapi vétkeinknek számtalanságához képest semmire nincsen nagyobb szükségünk töredelmes szívből szivárkozó, szüntelenül való poenitentiatartásunknál és bűnünknek dögleletességével ellenünk ingerlett Istennek haragja hív kérlelésénél s kedve engesztelésénél, szükség ennek az dolognak valóságos módját, sima és igyenes reguláját, bizonyos útját is megtanulnunk s mindenkor előttünk tartanunk, hogy ennek az igen felette szükséges dologban való módnak Isten igéjéből előnkben adatott és ő felségének tetszésére szabatott ép reguláját illetlen toldalékokkal nem illetvén, vakon és vakmerően valami csoportos, görcsös és horgas regulát ne kövessünk.”

A bűnbánati zsoltár olvasásának, a fordításnak elsődleges (moralizáló-teológiai) célja tehát a követendő bűnbánati szabályrendszer feltárása. Az pedig, ami az egyéni élethelyzetekben applikálandó, az immár nem a maga egyedi alakjában létező (s az újramondás által aktualizálható) konkrét szöveg, hanem a fő vonalaiban már az argumentumban feltáruló (s egyéni megvalósításai által aktualizálható) általános előírás. Ez az egyedi mögött az általánost kereső, s aztán annak egyéni újramegvalósulásait szorgalmazó olvasásmód nem idegen a Rimay-szövegnek a Balassi-vershez való viszonyától sem. Az olvasás elsődleges (retorikai-poétikai) célja a Balassi-szöveg esetében is a szabályrendszer feltárása, s aztán annak egyéni kreativitású, s ezért az eredetitől radikális eltéréseket eredményező újramegvalósítása.

Ezt az is jól mutatja, hogy Rimay verse, az argumentummal összehangzó módon, a bűnvallás (3-7.), a kérlelés (8-15.) és az engesztelés (16-20.) egymást követő, problémafelvető (1-2.) és összegezve argumentáló (21-22.) strófákkal keretezett szerekezeti egységeiben mutatja fel a („nekünk követésre példájul adatott”) zsoltárból kiolvasandó regulának (pontosabban: e regula számunkra is hozzáférhető, „Isten tekinteti előtt minden állapatjában való szép egyenességét, jó ábrázatát mutató tüköré”-nek) lényegét - s hogy ezzel, tulajdonképpen sem az inventio, sem a dispositio tekintetében nem távolodik el határozottan a Balassi-fordítás által felkínált, s talán Bornemiszától származó dispositiós modelltől (bűn - kegyelem - igéret). És első látásra ugyanez a helyzet az elocutio, a szóképek és az alakzatok területén is - legalábbis ami a képi tartalmakat illeti. Balassi versének idézett 2. strófája, mint láttuk, rút és bűzös létezőként jeleníti meg az emberi bűnt, amely azonban, a kérés által megfogalmazott remény szerint, eltávolítható: lemosható az emberről. A Krisztus érdemeire és az isteni kegyelemre apelláló, s ezért leginkább argumentatív természetű második rész (6-9.) kidolgozza és elmélyíti ezt a metaforikát: a kérések mindig a megtisztításra vonatkoznak (tisztíts izsópoddal, vétkemből megtisztulván legyek szebb, legyek fejérb hónál, mosd el inkább vétkemet). Rimay hasonlóképpen hozzáadódott rosszként, a fekély, a korom, a szenny, a piszok (2. str.), az enyv, a méreg és a rüh (4.) képeivel jeleníti meg a bűnt, amelynek eltávolítása szintén elsősorban a hygiéné, a mosás és tisztítás képzetkörében mozog (9.). Míg azonban Balassinál a bűnt megjelenítő külső testi jel, a szennyeződés eltávolítása mintegy automatikusan eredményez azonnal belső lelki megtisztulást is (6.), addig Rimay szövegében a helyzet bonyolultabb. Itt a külső és a belső, bár párhuzamban maradnak, de kezelésük módja radikálisan különválik: a testet izsóppal kell megtisztítani, a lelket pedig a Szentlélekkel lehet megmosni (9. str.). A külső szennyeződéseken végzett munka nem gyakorol automatikus hatást a belsőre: a bűn hatékony eltávolítása érdekében magán a bűnös lelken kell munkálkodni. Rimay legemlékezetesebb s legvisszataszítóbb képeinek egyike születik meg e probléma következményeként.

„Ne kíméld éntőlem irgalmadnak írét,
Szívtasd ki lelkemnek azzal gennyedt rühét,
Hallhassák mások is használható hírét,
Kire pokol és bűn vonta nyilas íjét.”

Talán lehet azt mondani, hogy míg Balassi szövege a a belső és a külső, a lélek és a test, a bűn és a szenny, a jelölt és a jelölő viszonylag harmonikus egységét kívánja megjeleníteni, s azokat minden változás közepette is egymással tökéletes összhangban lévőként ábrázolja, addig Rimay szövege kérdésessé teszi ezeket a megfeleléseket, s azokat felbomlófélben viszi színre. De nem csupán arról van szó, hogy a Rimay-szöveg felbontja a Balassi-szöveg ekvivalencia-párjait: az imént idézett 8. strófa igazi érdekessége abban áll, hogy egy addig külsőként megjelenített tényezőt (rüh) visz belülre, a test betegségét helyezi át a lélekre, s ezáltal immár nem is annyira különválasztja a kettőt, mint inkább lehetetlenné teszi, vagy legalábbis megnehezíti a köztük való különbségtételt. E tekintetben a két szöveg közötti legjellemzőbb eltérés talán az, hogy míg a Végtelen irgalmú... még az eredendő bűn tanát is képes pusztán a test megfertőztetéseként meggyőzően színre vinni (4.), addig a Könyörülj énrajtam... eltérő jelszemlélete miatt kénytelen bonyolultabb, a belső és a külső összetettebb és dinamikusabb viszonyát megjelenítő képpel és történettel élni (5.).

„Bűn fészkébe penig még akkor akadtam,
Mikor én anyámnak méhébe fogontam,
Első téjjel együtt az bűnt szoptam, nyaltam,
Onnan való magból bűnre így ágaztam.”

Mindennek következtében végezetül aztán mindkét szöveg esetében felettébb érdekesek azok a történések, amelyek az argumentatív és igéretet megfogalmazó, az isteni kegyelemre hivatkozó és az egyén jövőbeli vállalásait tisztázó szerkezeti egységek határán (Balassinál a 8-9., Rimayinál a 15-16. strófában) következnek be.

„Teremts ismét bennem, teremtő Istenem, tiszta szívet kegyesen,
Fúdd belém ismegént, hogy nagy szívem szerént lelkem igazt szeressen,
Éngem, romlott szegént, rossz érdemem szerént haragod el ne vessen!

Ne fossz meg lelkedtől, sőt idvösségemről mondj örömet már nékem,
Szentelő lelkeddel hadd épüljön meg fel, mint azelőtt, bús lelkem,
Hogy sok tévelyedtek tehozzád térjenek, követvén bízvást éngem.”

Balassi szövege az elmúlt, bűntelen állapot helyreállítását szorgalmazza: ez a személyre szabott új teremtés, a megromlott lélek kicserélése, a tiszta lélek Isten által történő helyreállítása egy olyan új létezőt eredményez a beszélő megújult figurájában, akinek puszta léte - mint valamiféle testet öltött exemplum, példázat - képes újra hívőkké tenni az eltévelyedteket. Rimay verse e ponton is összetettebb argumentációval él.

„Lelkemnek te Lelked légyen fejedelme,
Azmint az parancsol, ahhoz légyen kedve,
Semmi rossz vétkeknek ne legyen engedve,
Hogy kikért előtted lehetne megvetve.

Így téríthetek meg utadra sokakot,
Kik mégis követik ő álnokságokot,
Megmutatom nékik az ő romlásokot,
S intem, hogy elhagyják ő gonoszságokot.”

Rimay-vers tehát nem kéri a megromlott lélek egyszerű igazra cserélését. Itt a kérés arra irányul, hogy a meglévő, bűnös, emberi lélek kerüljön az isteni Lélek maradéktalan irányítása alá. Maga a lélek ugyanaz marad, kizárólag új irányítottsága által válik mássá. Míg a Balassi-szöveg beszélője részesedni kíván az isteni lélekből, a Rimay-szöveg isteni beszédaktusok, parancsok és tiltások végrehajtójaként kíván megújulni. Ez a remélt új létező ráadásul már nem működik önmagában is beszédes és hatékony, követendő példázatként: az igéret térítésre, megmutatásra és intésre vonatkozik. A Balassi-szöveg beszélője lenni akar valami: térítő erejű példázattá kíván válni. Rimay szövegének beszélője mondani akar valamit: intésével kívánja visszatéríteni Istenhez a gonoszokat.