Ut et rosa spinis, et lilia premuntur urticis
     Amor et amator sic iuncta spineta ferunt.
Nil tam dulce extat, quod non austeritas tangat:
     Nulli unquam homini, mel sine felle datur.

Az Úr engem sanyaríta,
Nyavalyák közé szoríta,
Szívemen nagy sebet nyita,
Kivel magához voníta.

Oltoványkámot kivevé,
Szép jó voltát megkedvellé,
El nem töré, s meg sem szegé,
Maga kertébe viteté.

Amely kertet sem dér, ragya,
Zápor s kőeső sem járja,
Veteményét nem fogyatja,
Hasznát csak az Úrnak adja.

Teljék kedve s akaratja,
Övét vette s övét tartja,
Minthogy jó szemmel is látja,
Legyen szerelmes magzatja.

Segélj engemet, Istenem,
Engedd is búmban pihennem,
Ne hagyj megkedvetlenednem,
Adj veled örökké élnem!

Forrás: Rimay János Írásai, kiad. Ács Pál, Bp., Balassi, 1994.
Madách Gáspál kezével a Rimay-Madách-kódexben. A latin sorok értelme: "Valamint a rózsát tövisek, liliomot a csalán elnyomja, / Úgy a szerelmet és a szerelmest tövisek fonják össze. / Nincs semmi édes, keserű nélkül, / egyetlen embernek sem adatik méz epe nélkül.
Rimay ezt a megrendítő verset kisfia halálára írta. (Lásd Zrinyi Miklós elégiáját fia halálára.)
Egy ismeretlen, előkelő attyafiához írott levélfogalmazványában Madách Gáspár talán erről a versről emlékezik meg. Érdemes a Rimayról írottakat hosszabban is idézni:

"Holott halván bizonyos emberektől kegyelmed becsületes elméjének hatható éles voltát, mind magyar szóknak kimondásában, s mind penig írásának tudományában; akarnám, ha kegyelmed az mi szegény Istenben elnyugodt Rimay János atyánkfiának néminemő jó híre, neve s írásának világosítására való terjedezést és élemedést ádhatna. S támaszthatna izzasztó elméjéből való írásának munkája; feledségben semmissé ne jutna országunkban, mert itt immár mi tájunkon igen hanyatlásra juta, s munkájának fontos, szép magyarsággal folyó, elméje bágyasztó ékes írása. S oly emberek is forgatják immár írásit, azkinek elméjének csekély volta nem is érdemlené. S nemhogy az olvasásra kézben is vehetné, nem értvén eszében sem vévén bölcs írásának magyarságát, de jobb volna, hogy távul kerülné, s feketítő színit ne adná, s rázná írására mód nélkül való olvasásával. mint az sánta ló, előbb-előbb botlásával, lábaival való sárban lépésének fecskendésével tiszta szép, ékes tudományó írását sárosítaná, s homályosítaná rebbegő olvasásával.
Bizonyoson írhatom kegyelmednek, hogy oly megbúsult elmével vagyok az írásinak tékozlási felől, csak meg nem epeszt elmémnek töredelmessége, holott látom szegény atyánkfiának egyszersmind mind tisztében, s mind írásának ékességes voltában meghalni. S nem is reménlhetek háza s maradéki közül, hogy írására is gondot viselvén világosságra való terjedezést adhatna. Mindazonáltal egy írásocskáját kapván kezembe, leírván kegyelmednek levelemben inkludálván megküldöttem, mint kesergi légyen szegény atyánkfia fiacskájának, Jancsikának halálát, és verseivel mint ékesgesse. Hogy penig kegyelmed felőlem is oly itíletben ne legyen, hogy csak henyélésben töltsem időmöt, ím egynehány énekecskét, kiket, megfordítottam cseh nyelvből, küldtem kegyelmednek."