Ha az időnek igen visszálkodó, felháborodott állapatja miatt kedvünk szerént való életet nem viselhetünk is; mindazáltal szívünk keservével ne bágyasszuk az elménket, s ne fojtsuk is bánattal meg az lelkünket, arra taníttatunk és tanácsoltatunk ez énekben: .

Ez világ, mint egy kert; kit kőeső elvert, napról napra veszten vész,
Vagy mint senyvedt zsindel, kit ó házról széllyel té-tova hány nagy szélvész,
Ő mint romlandó ház, elveszendő szállás, jóktúl üresült rekesz.

Mindenütt való hel rakva sok veszéllyel, nyugta nincs embereknek,
Kit-kit bánat sebhít, bút öröm nem enyhít, vége nincs keservének,
Árad sok veszéllyek, sér mind szívek, fejek, s halál vége ezeknek.

Felbomlott békesség, ki miatt sok épség álgyúk súllyával romol,
Nagy, roppant seregek egymással ütköznek, hol sok ember s vér omol,
Vitézül nyert szépség s karddal lelt nyereség vitézek közt eloszol.

Táborban hideg szél az nap melegével hol hidegít s hol hevít,
Éhséggel szomjúság s nagy nyughatatlanság mindentől kedvetlenít,
Mégis az vitézség az harcra buzdul s ég, ha kit az tisztesség szít.

Katonaszerszámban, jó lovaknak hátán vitéz iffjak forgódnak,
Az jó hírért, névért és az tisztességért jó kedvvel vagdalkoznak,
Arra, ami nehéz, s az szép böcsület néz, szívek szakadva futnak.

Nem gondol halállal, sebbel, fájdalommal, mikor vív ellenséggel,
Bátran vagdalkozik, vitézül forgódik, piros vérrel ugyan él,
Ha mit kardjával nyér, s haza haszonnal tér, iszik nagy szeretettel.

Asztalnál vitézek víg örömmel esznek, s nagy szeretettel laknak,
Köszönt pohár mellett sok jó szerencséket ők egymásnak kívánnak,
Jó kevet mutatván s kedvesen lakozván egymást ajándékozzák.

Vérrel felkölt napra, hadakozó óra sokaknak vesztére tér,
Akármely jó hópénz, kit az hadban felvéssz, mind megérdemletted bér,
Sőt az halálos zsold, mint rosszul szántott hold, ha sok is, keveset ér.

Eloszlott sok rendek, mindenféle népek most más kardban állanak,
Elváltozott idők, háborgó esztendők különbségeket hoznak,
Kinek bút, kárt, gondot, kinek viszont hasznot, szerencsés napot adnak.

Okosson kell azért ez rossz időbe ért állapatunkot élni,
Szívünknek keservét, kit nap ránk heven vét, hogy le tudjuk metélni,
Az az jó kormányos, ki, ha az víz habos, nem tudja tengert félni.

Mint habzó tengerben, mi is ez életben evezőnket forgassuk,
Kínnal mi lelkünket, sok gonddal fejünket igen ne nyomorgassuk,
Isten sok jókot ád, csak szelinknek zúgtát csendesz szívvel hallgassuk.

Forrás: Rimay János Írásai, kiad. Ács Pál, Bp., Balassi, 1994.