Hatalmaskodók ellen

Ha az Isten nékem setétségben fényem, s őrzi is életemet,
Mi erő rettegtet, s csalárdság féltethet, hogy ronthassa fejemet?
Bár álnokoskodjék, titkon ólálkodjék, nem szegi meg kedvemet.

Egyedül ellenem álnok ellenségem készítvén teljes hadát,
Hogy engem, nyavalyást, fogatván mindjárást vigasztaltassa magát,
De amely álnok tőrt én nyavalyámra tött, magára fordult s akadt.

Bár teljes tábora nyilát már rám szórja, ártalmas dárdáival,
Fenyegető tőrét s vérben forgó szemét rám vesse pártosival,
Bátran az ő harcát nézem, s nagy táborát, semmi háborúimmal.

Egyet kértem s kérek, mind amíglen élek, szívem szerint szüntelen,
Minden rossz gondoktúl, megmentvén azontúl, hogy láthassam szent helyen,
Az Úrnak házába, élvén zsellér módra, nevét áldván szenteljem.

Sátora árnyékát ott kezével mindjárt rám teríti s eltitkol,
Minden háborútúl s csalárd hatalomtúl távoly tészen, ki rám foly,
Mint sima kőszálon építtetett váron letévén bépalánkol.

Sőt még most is engem gyarló életemben nem hágy megnyomorodnom,
Tudván, hogy senkihez, nálánál egyebhez nincs mint fejemet fognom,
Meghallja kértemet, hallván szükségemet, ha így kezdéndek szólnom.

Hallgass meg engemet, ki hívom nevedet, mennybéli Úr, Jehova,
Nyavalyával teljes, bűnnel lévén terhes, nem mehetek sohova,
Tégedet tisztellek, tégedet követlek, vezérelsz valahova.

Az te szent színedet, ki felettem fénlett minden háborúimban,
Ne fordíts el tőlem, sőt állasd felőlem most is, nyavalyáimban,
Őrizd életemet, kit tartok teneked minden háborúimban.

Az én atyám, anyám, kikhez igen bízván kötelezem éltemet,
Barátim egyemben, kik minden igyemben vötték jómot s kedvemet,
Felejtvén elhadtak, magoknak maradtak, látván ellenségemet.

Te penig magadhoz, ki nyomorultakhoz kegyes vagy, béfogadtál,
Reményemmé löttél, nagy bátorrá töttél, őriztél s oltalmaztál,
Sok harc, fegyver között szemed híven őrzött, s helyemre épen hoztál.

Most is szememnek fént, s lábomnak adj ösvént, hogy én azt bátran járjam,
Az igaz, járt úttól, tőled, élő kúttól hogy el ne tébolyodjam,
Ellenségem keze kedvemet ne szegje, az jót hogy el ne hagyjam.

Ne hagyj hamisságtól, álnok bizonyságtól engem körülvétetni,
Mert sok hazug szája éltemet akarja foglyos tőrben ejteni,
Zabolázd meg őket, kötözd meg nyelveket, s ne hagyj keseríteni.

Mint vívó fegyverét, ki-ki hazug nyelvét ellenem élesíti,
Magát hazugsággal, rám való szólással uránál kedvesíti.
Sőt ugyan jutalmát, mint nyelve fő zsoldját, ellenségemtől lesi.

Meggyőzetett volna elmém már régulta ennyi bosszúvallástúl,
Ha jó reménségem, nem kis segétségem volna biztatásodtúl,
Hogy búsulás után mostan viselt munkám hasznot nyér áldásodtúl.

Illy nagy háborúmban, te, én lelkem, úszván, ne kesergessed magad,
Tűrj mindent békével, cendesz szenvedéssel, míg Isten kiment s ragad,
Ki meg is erőssít, szent kedvével béhint, s kegyelme rajtad marad.

Buchananus verssel deákul ily renddel ezt az zsoltárból írá,
Most penig magyarra, vigasztalására elmém megtolmácsolá
Az magyar igéknek folyásához, s ennek értelmét helyén hagyá.

Forrás: Rimay János Írásai, kiad. Ács Pál, Bp., Balassi, 1994.
A 27. zsoltár parafrázisa, Buchanan nyomán.