Az szerencének természetiről és állapatjáról: miért írják az szerencsét az képírók golyóbison egy lábbal állani, szárnyakot miért írnak vállaiba, s mit jegyezhet, hogy homloka hajas, hátul penig kopasz az feje, miért áll egyik keze hátra, másik elő, mi okért halovány ábrázatú, az karjai miért gyengék, csüggők, az szemei miért vakok - itt megtanulhatod.

Hitető Szerencse, nem kell ajánlásod,
Globisos az lábod, nincs helyben állásod,
Szárnyas vagy, nem csuda, ha múló áldásod.

Hajtalan kopaszság benned nagy csalárdság,
Kétségest mutatsz mind, mert nézésed vakság,
Kezed ajándékja hitető álnokság.

Rút, hajas homlokod merő vakmerőség,
Nincs soha karodban vastagság s erősség,
Színed rút, halovány, vagy rettenetesség.

Forgandó szerencse, így miért írattál?
Gördülő golyóbis lábod alatt miért áll?
Nem azért-é, kedves hogy csúsz, fogy, inog, száll?

Szárnyaid is tetsznek vállaidon lenni,
Mert tanultál rajtok ide s tova menni,
Nem szoktál vacsorát, hol ebédlesz, enni.

Egyik kezed elő, más hátra csügg néked,
Mert mit elül nyújtasz, meg vissza te kéred,
Zabla nélkül hagyod tartania féked.

Írják, hogy homlokod hajas és borzadott,
S mint vak, javaidot nem érdemre adod,
Sőt az nem méltókot öblödben fogadod.

Látszik kopaszság is hátul az fejeden,
Jegyzi, hogy kit te szülsz, kényes fejedelem,
Értéke koptával lesz végre áll helyen.

Híg, fonnyadt karjaid valjon mit jegyeznek?
Csak, hogy kiket hordasz, bátrak nem lehetnek,
Kicsiny botlással is ottan eleshetnek.

Színed, mint hóhérnak, halvány, nem egyébért,
Hanem hogy szüntelen ontasz azokból vért,
Akik te zsoldodból várnak jutalmul bért.

Így írt az okosság régen meg tégedet,
Mely megmértéklette mindenben képedet,
Hogy ki-ki félhesse forgó kerekedet.

Bízvásban várhatni nyarat hideg télben,
Avagy tiszta időt zúgó, felhős szélben,
Hogynem állandó jót te természetedben.

Adja azért Isten, minden ismerhessen,
S téged, amint illik, csak úgy szerethessen,
Öröm után tőled bút is reménlhessen.

Én is, ki sok jómban gyakran rettegtelek,
Zászlód árnyékában forogván féltelek,
Csak úgy böcsülhetlek, mint megismértelek.

Te tökélletes jó Mennynek, földnek Ura!
Ki mindent vezérlesz, kit szeretsz, jó útra
Igazgass, s ne bocsáss mérges vizű kútra.

Te légy fényes napom, erős kőoszlopom,
Oltalmom, paizsom, mind gyalog és lovon,
Erősíts, s nevedet mindörökké áldom.

Forrás: Rimay János Írásai, kiad. Ács Pál, Bp., Balassi, 1994.