Gyakor nyomorúságunkban oly szívfulladással való súlyos tereh szokott elménkre rakódni, hogy lelkünknek minden vidámsága megszomorodván véle, és elménk éli is megtompulván tőle, könyörgésünknek buzgóságát úgy elenyészd és fogyatja sokszor bennünk, hogy csak szánkot sem tudhatjuk Istenünkkel való beszélgetésünkre és néki való könyörgésünkre feltátanunk, sőt még hitünknek is alig szorul és nehezen marad mustármagni részecskéje gyakorlatossággal az szívünkben, ki mellett mindazonáltal az Istennek munkálkodó Lelke úgyannyira emelgeti s gyámolgatja fogyatkozott s bágyadótt állapatunkot, hogy az egy mustármagni hitből származott egy fohászkodásunk is teljes esdeklésink  gyanánt való hasznot hoz Istennek kegyelmétől és áldomásától reánk. Mindazáltal minden sok háborúk, minden nagy fájdalmak s minden mély kétségek ellen is erősítő s vastagító bátorságra kell minden tehetségünkkel azért Isten segítsége mellénk hívásából nekünk erőlködnünk, s bizonyos formájú esdekléssel és könyörgéssel is így kell az Isten füleit nagy bizodalmunkból meghallgatásunkra hajtogatnunk.

Kedvező szemeddel nézz, nagy Isten, reám,
Kinek irgalmának száma nincsen heán,
Segélj meg igyemben, kit te tudhatsz nyilván.

Az én búm gyötrelme mert nem engedheti,
Hogy enyhült lelkemmel tudjalak meglelni,
Tartóztat szómban is, úgy mér öldökleni.

Te tudhatod inkább meg is mértékleni,
Mint kinek mi ügye tudhat érdemleni,
Üressé nem hagyod senki kértét lenni.

Arra int is Fiad igaz esküvése,
Hogy senki személyét szemed meg ne vesse,
Az bűnöst is nálad érdeme kellesse.

Jót várhatok én is hát ily sok búm közt is,
Ha fogyatkozással hitem lehet, mégis
Felhat szikrája is, ha lánggal nem ég is.

Mint habzó tengeren mely veszett gállya úsz,
Kit nem igazgathat sem kormány, kalaúz,
Csak szél hajtogatja, s egy hal is félre húz.

Akképpen életem búmnak vészén haboz,
Keserűségében lelkem fogy, bágyadoz,
Habjaival borul, s veszéllyel akadoz.

Rabjává tött mintha nagy szomorúságom,
Kicsinyben sem lehet kedvem, vigasságom,
Ezer bosszúsággal fúl egy nyájasságom.

Jegyül sem tarthatom már egy oly napomot,
Kin nem érezhetném dupla bánatomot,
Nincs is jelentenem kinek panaszomot.

Az méreg hatalma sem ér keservemmel,
Mert ez titkon fogyat lelkemmel, testemmel,
S nem enged szóllanom veled, Istenemmel.

Mégis mindazáltal táplál az reménség,
Hogy száll rám még Mennyből oly boldog kegyesség,
Kivel mindezekben lesz örömömmel vég.

Az természet is, lá, mert mindent változtat,
Amit egy ideig egy kézzel tartoztat,
Tél amit foszt s aszal, nyár meg virágoztat.

Gyakran az tenger is hab után csendeszül,
Homályból az nap is szép tisztára derül,
Tüzétűl hevült ég harmatja által hűl.

De az természetnek ez csak szabott rendi,
Nagyobb te hatalmad, aki megtekinti,
Természet ellen is erejét jelenti.

Ollyban is hatalma mert annak kitetszik,
Kiben az természet igen ellenkezik,
Messze halladta is hirtelen érkezik.

Légyen hát nékem is ebben kedvedből rész,
Minekelőtte még én hitem el nem vész,
Ébredjen fel lelkem, s légyen szolgálni kész.

Nincs mert életemnek bízottabb kormánya
Az te szent kezednél, kinek csinálmánya,
Mind lelkem s mind testem, noha sok hab hányja.

Azok példájára tégy velem kegyessen,
Kik segedelmedet vehetik kedvessen,
Hervadt örömömet add láthatnom nyersen.

Forrás: Rimay János Írásai, kiad. Ács Pál, Bp., Balassi, 1994.