Kezdőlap | Tartalomjegyzék | Rimay János | Megkomponált verseskönyv |  

Ha az Úristennek értekezhetetlen szentségének mélységes felségét meggondoljuk, s az ő tisztaságának tekinthetetlen fényességéről bévebben való elmélkedésünkkel elmélkedünk is magunkba, könnyen fellelhetjük s megtapasztalhatjuk, hogy minden mi szentségünk és minden szenteknek tisztasága csak az külső isteni szentségének avagy tisztaságának vékony árnyékát is nem hasomlíthatja, sőt gyakorta fertelmesség őelőtte, ami tisztának tetszhetnék nékünk, és merő bűn, ami valami tekintetre való érdem láttatnék lehetni is bennünk. Mindenkoron alázatosságból való kétséget viseljünk azért fogyatkozásunkhoz képest, Istenünkben való jó bizodalmunkkal, s kegyelméhez való ragaszkodásunkkal magunk felől, és az ő kegyelme ellen jutalomra való idvösségérdemlő dolgot magunkéból ne tulajdonítsunk semmiben is bár magunknak. Sőt inkábban amaz mondást: Nem tudhatja ember, gyűlőségre vagy szeretetre légyen-é méltó etc, romlott állapatunknak alázatossággal mértéklő ösztöne gyanánt forgatván elménkbe, gyanakodjunk igen érdemünknek épségébe, éptelennek tartván Isten tekinteti előtt még efféle cselekedetinket is, aki mi tetszésünknek néminemű épségét és teljességét nyújthatná is magában, és hogy netalám kedvetlenséget érdemlünk az Uzza levita cselekedeti példája szerint, még afféle dologgal is sokszor, amivel nagy kedvre láttatnánk ő szent felsége előtt juthatni.
Mert merő tisztaság lévén az ő tekinteti, egy mákszemnyi szurkocskánk is temérdek mocskokat mutathat szemei fénye élinek ollyanokot rajtunk, kiknek utálatosságát mi elménkben sem vehetjük. Summája ez azért az dolognak, hogy: Nobis displicendo possumus piacere Deo s talám nem ok nélkül is penig, mert oly igen megzáposodott s avasodott állapatjában merültünk az bűnnek, hogy zsíros, legeltető mezőn való járásunknak véljük vétkeinknek sikéres sarában való fetrengésünket, valamikor az Istennek vezérlő követésétől magvával behintett mezején való járásunkban megfosztatunk, és az ő hadnagyságának vagy pásztorságának őriző botjától eltávozunk. S ez továbbá az felettevaló megbódulása is ez állapatunkban az mi megszédült fejünknek, hogy az magunk igazsága bizodalmának kevélységgel temérdekedett ködében és megsűrült fölhőjében való járásunkban és heverésünkben nem aranyozhatjuk osztán Isten ellen való vétkezésünket is meg gyakorta, Szent Dávid királynak amaz bizonyító mondása szerint is: Delicta quis intelligit? Ab occultis meis munda me, Domine. Ki érti (mond) ez vétkeket? Az én titkos rejtekőimből tisztíts meg engemet, Uram!
Ez mind attól esik penig inkább, hogy az magunk érdemének és szentségünk bizodalmának tettetésiből nemcsak minnenmagunknak, de egyebeknek is adóssá és kötelessé tesszük minden jutalomadásra Istenünket, mintha ugyan adós bérrel tartoznék munkánknak még akkor is őfelsége, mikor elégtelen és haszontalan szolgálatunkért, sőt ellene sok ezerképpen való vétkeinkért, tartozott hivatalunknak hátrahagyásából s elhenyéléséből büntetést érdemiünk inkább tőle. Azaz szolgálatunkot számláljuk, nem az szolgálatban való fogyatkozásunkot örömestben, ki tűrhető volna talám, ha valami épség és tökélletesség lehetne valamellyikében,de csak egy sincs, aki vétkeinknek avasságát magára ne ragasztaná, s rút, taplós peníszét hozzája ne szívná. Mert híg gyengesége miatt oly sikamló és olvadó állapat lévén bűnünkben, hogy hév gőzi és meleg párája szívünkben való buzgóságával s tekergő serénységével meghalladja és megcsallja érzékenység alatt viselhető vigyázásunkot is, s éptelenné teszi gyarlóságunk miatt kis érdemre való értékecskénket is, nem tudom, mint kevélykedhetünk épségünkkel? Hát az jó cselekedeteknek szép gyakorlásában megfogjam-é kezeimet, s megtartóztassam-é tőlök úgy elmémet, hogy ne várjak, reménljek néminemű idvösséges hasznot magamnak belőlök, azt kérdhetnéd? Ne fogd se kezedet, se ne tartóztasd elmédet is tőlök; mert ha keresztyén vagy, s dicsekedni mérsz hiteddel, hivalkodni nem hagyod hitedet, sőt munkálódtatod az szeretet által szüntelenül, benned jelét és próbáját adván egyebek előtt is mind választásodnak s mind zöldellő s gyümölcsöző hited nyers állapatjának, vélek gondod lévén, hogy lámpásod se fogyatkozzék világosságától s világa táplálására való olajtól is meg. De az Christus intését és tanítását igen kövessed ez állapatba, hogy bal kezed ne tudja azt, amit jobb kezed cselekszik, s egyedül magának adjad. magadnak való minden tulajdonításod nélkül, itt az dicsősséget, meggondolván Szent Ágostonnak amaz mondását, hogy: Nulla praesumptio perniciosior, quam de propria iustitia superbire. Nem is illik bizony semmiképpen magunknak azt tulajdonítanunk, akit magáénak akar velünk ismertetni Isten bennünk, mert: Cum non sit nostrum quod sumus, quomodo nostrum est quod habemus? Stultitiae genus est, ut cum aliis debeas vitae beneficium, tibi adscribas omamenta virtutum. Nem lévén miénk, hogy vagyunk, mint lehet az miénk, amink vagyon? Bolondságnak neme egyebek jótéteményének tulajdonítnod életedet s magadnak foglalnod és tiédnek számlálnod az jóságos cselekedeteknek ékességét. Jobb azért minekünk s illendőségesebb Ésaiás prófétával az Úr Isten előtt magunk való vádlásából minden mi igazságunkot az vér havi asszonyember ruhájához hasomlítanunk, és orcánk pirulásával amaz szép biztatáshoz folyamodnunk: Hogyha az mi vétkeink olly veressek volnának, mint az skarlát színe is, hó fejérséggé tétetnek őáltala, s ha mint az piros festék, úgy piroslanának is előtte, gyapjúhoz hasomló fejérséget vesznek tőle. De ezt az ő veres piros festékű bűnök fejérítő, jó kegyelmét minthogy csak azoknak adja őfelsége, akik méltó magok megalázásával, buzgó könyörgések által, töredelmes szívből szorgalmaztatják előtte, ki-ki ne restelljen ő szent felségének így szóllani könyörgésében felőle:

Ad notam: Valaki azt hiszi, hogy nyer

Ó, kegyelmes Isten, nézz szépen reám, nyavalyásra,
Terjeszd ki fényedet s kezdet, ne bízz és hagyj másra,
Ne vesd is éltemet, kedvemet megszomorodásra,
Gerjeszd fel inkább szívemet áldozatul víg áldásra.

Bűnöm piros szennyét s kék mérgét vesd el színed elől,
Irgalmad szentségét, hó színét viseld rajtam fellyől,
Tisztogass vizeddel, lelkeddel engem kívül-belől,
Hogy el ne szaladjak, váljak igaz, hív oltalmad mellől.

Édes, hív pásztorom, Christusom, emeld fel botodot,
Legeltess, vezérelj, hol jó hely, s őrizz mint juhodot,
Halljam édes szódot, s add jódot, ne vess rám rossz gondot,
Szerencsémben, életemben csak te szabj és rendelj módot.

Inkábblan kedvezhetsz, mint verhetsz, mert kegyes szívű vagy,
Könyörülni szeretsz, meg nem vetsz senkit, vagy kis, vagy nagy,
Jól érzed sebünket, vétkünket, mert vagy lelki hadnagy,
S úgysem vetsz előled senkit, [te] irgalmad mert elég nagy.

Vettem életemet, fejemet lábodnak zsámolyul,
Mint ily bűnös féreg, míg élek, tartalak hű gyámolul,
Tudom, kárhozatnak, pokolnak nem vetsz martalékul,
Merg meghitt lelkem igen tart is hív paizsul s árnyékul.

 

 


Forrás: Rimay János Írásai, kiad. Ács Pál, Bp., Balassi, 1994.