Az mi gyarló életünknek zabolázatlan, híg fékemlőjének tágan való megeresztéséből lelki életünknek gyarapításában oly igen meg szoktunk fogyatkozni, hogy ha valami okból támadott fogyatkozás és nyavalya csak gyenge fájdalom szerént való sanyarítással kezdi valamelly tagunkot illetni is, szorgalmatossággal való jobbítással, igazgatással és orvoslással igyekezünk minden módon néki mindjárt segíteni, s csak szemünkbe valami kicsiny szálkának béakadását is egy szempillantásig való késedelemmel nem akarjuk ott szenvedni és viselni. Azokat az lelki életünkbe való sok akadályokot penig, melyekkel jó lelkiismeretünk s az idvösségnek útja is váslaltatik, maratt.itik és fojtogattatik, serény orvoslással az régi római lyricus Horatius poétának, imez emlekeztetése szerint is resteljük lelkünktől távoztatni:

Quae laedunt oculos festinas demere, si quod
Est animum, differs curandi tempus in annum.

Ez dologban való vádolható, rossz tunyaságunkot penig hogy magával ő szent felségével, az Úristennel is ismertetjük és nézetjük minden szempillantásban való napfény világánál tetszhetőbb, kész mustráltatásunkkal bennünk, nemdenem méltán borzadhatunk, rémülhetünk és pirulhatunk-é az ő tekinteti előtt? Mely tunyaságunkban való heverésünk raggat s fakadoztat koszt, rühet is mind testünkre s mind lelkünkre. Sőt az tiszta mennyei harmattal zsírosodott pázsiton legelő juhok számáról is elszakasztván, sárba, porba fertengtet s hevertet szomjan és éhen bennünket. Az mi kegyes Christus pásztorunknak juhaira való szorgalmatos gondja és vigyázó pásztorsága itt tetszik azért meg immár, aki az kilencvenkilenc juhainak elhagyásával is megkeresi, és azok számához viszi ez eltévedt századikot. Méltó annak okáért ezt az őfelsége mi tunyaságunknak kárhoztató vétke elfedezésével is való nagy irgalmasságát magunkban mind ismernünk s mind böcsülnünk, s gyarlóságunk felől való sápolódásunkban így néki is szóllanunk:

Ó, ki későn futok lelkem orvosához,
Ki bizonyos íret nyújt gyógyításához,
Sok esküvéssel is köti magát ahhoz,
Hogy minden órában kész orvoslásához.

Szemem fényében tött kis szálkát, avagy port
Kicsiny ideig is nem szenvedhetem ott,
Lelkemen peniglen rút fekély fokadott,
S arra nem fűl elmém, jóban oly akadott.

Életem Istentől eltávozott s hódult,
Bolygó, rühes juhkínt, ki pusztára szorult,
Mint havi vér ruha, igazságom oly rút,
Érdememnek rólam az gyapja is elhullt.

Nagy restségem mégis tunyasággal terhel,
Noha szegény lelkem csak meg nem hal éhhel,
Rút kárhozatnak is maradott bennem hel,
Csak az Isten keze szakaszthat tőle el.

Christus, igaz pásztor, Istennek szent Fia,
Juhod seregének te tudod, hány híja,
Kilencvenkilencnek valjon századikja,
Nemde én vagyok-é mentül roszabbikja?

Egyedül csak te vagy, ki engem, szegént, szánsz,
Romlott mivoltomban kedvedtől el sem hánsz,
Sebeimmel, mint hű samaritanus, bánsz,
Üdvözültnek lenni kegyelmedből kívánsz.

Engedj bűneimből igaz kifordulást
S azoknak rútságán szívemben pirulást,
Hogy mikor elérem ez világi válást,
Nyerhesse el lelkem az szép boldogulást.

Forrás: Rimay János Írásai, kiad. Ács Pál, Bp., Balassi, 1994.
A Horatius idézet fordítása: Ha bármi bántja szemed, sietsz azt róla levenni, miért vársz hát esztendőket is akár, ha a lelkedet emészti kór?