Bizonnyal elhiggyük az Christusnak bizonyításából, hogy az Isten előtt való igazulásunkra tökélletesebb fundamentomunk amaz érdeme fogyatkozásával megaláztatott s ajtófelen állapadott föld színére néző s üres mellyét nagy szívbéli fájdalommal ütögető köz publicanusba, hogynem amaz tettetés, sok cselekedetiből maga tetszésére, érdemmel telitölt, oltár előtt kövér hasát mutogató s regestrom szerint böjti s alamizsnája számozó, kérkedékeny, kevély fő phariseusba, s helyénvaló mondás is igen az, hogy: Deus magis delectatur in Publicano humiliter poenitente, quam in Phariseo elate multum de se praesumente. Hidd meg, hogy emberi érdemmel tölt edént nem tetéz s nem pótol Christus az ő érdemével. Amaz samaritanus szép példájából hozott tökélietes barátságát sem mutatja ő szent felsége egyébhez, csak az tolvajoktól megfosztatthoz, és holteleven-szám állapatjába hagyatthoz, kit mindazonáltal sebes, véres s bágyadt voltában is úgyannyira nem utál s vét hátra, hogy bort s olajt töltvén sebeibe, szamárocskájának hátán jó gondviselő gazdának nyugodalmas szállására vivén, s kész fizetésével gondviselésében ajánlván meggyógyítja sebeit. Így lévén az dolog, igen megójuk magunkot, hogy az Christus érdemének tökéléetességes és teljes épségét az mi érdemünknek tökélletlenségének fogyatkozott éptelenségével öszve ne keverjük és zavarjuk, és azmit ő adott kegyelméből maga tekintetire méltót belénk, azt, mint őtőle származtat, alázatosságból való szorgalmatossággal tartsuk, takargassuk és őrizzük nálunk, hogy azt az magáét többíthesse és gyarapíthassa napról napra őfelsége, amaz szép mondása szerint bennünk: Akinek vagyon, annak adatik, akinek nincs peniglen, még ha mi láttatnék lenni is, elvétetik tőle etc. Így jára az pharisesus is, nem lévén Istené semmi keblébe, az is elvétetek és semmivé tétetek, ami jónak tetszett magáénak lenni nála. Mely nyomorult állapatra hogy ne jusson, maga erejébe s érdemébe való felfuvalkodásból, minékünk is dolgunk: az ő ingyen való kegyelme ajándékának belénk oltott méltóságát (méltatlan szolgáknak mondván mindenben magunkot) igen megböcsüljük csudáltatő dicsősségében is hagyván elménk felett való nagy hasznunkkal bánó pepecslését és anyai módon rajtunk való esdeklését és könyörülését, így szóljunk ő szent felségének:

Nóta: Siralmas nékem idegen földen

Örök életnek, szép idvösségnek kincses fejedelme,
Gondolat felett bő dicsősséged áll rajtunk terjedve.

Foghatatlan vagy, széli, hossza nagy irgalmasságodnak,
Gyakor sértése, de mértéklése vagyon haragodnak.

Látván sebünket, undok vétkünket, kettőt cselekedel:
Egy kézzel sujtolsz, mással orvosolsz, s hamar megbékéllel.

Borodhoz olajt edényedből hajt sebünkbe jobb kezed,
Mint Szent Lukácsnál szép példával áll erről emlekezet.

Mi fájdalmunkba, jajgatásunkba vétkünket fedezed,
Tisztulásunkra, gyógyulásunkra gondunkot felveszed.

Gennyedtségünktől, rothadt sebünktől, te meg nem irtózol,
Szomjúságunknak, forróságunknak italt, oltást hozol.

Ez az jó orvos utálatlan mos rólunk minden szennyet,
Ő gyermekinek kő s vessző helyett ád zsíros kenyeret.

Óh, áldott bévség, buzgó kegyesség, lelkünk édes étke!
Kiből ki nem szívt idvözítő ízt eddig seni vétke.

Csak phariseus tőlt kevélysége részt ebben nem vehet,
De publicanus üresült keble véle béven telhet.

Nékem is látnom, s ádd tapasztalnom ezt az dicsősséget,
Kiben mi vétkünk és gyakor sebünk nem ér soha véget,
S bő áradásra soha látásra nem mutat feneket.

Forrás: Rimay János Írásai, kiad. Ács Pál, Bp., Balassi, 1994.