Reménségem vagyon nékem az én gondviselő, kegyes Istenembe,
Hogy el nem hágy, sőt meg is áld lelki, testi minden kedves szükségembe.
Szent természeti őtet követi s nem akadoztathatja vétkembe.

Irgalmasság, szép igazság környöközi az ő kegyes természetit;
Így ez okon semmi módon maga elől el nem taszít soha senkit.
Csak azt kívánja, hogy szánja-bánja ki-ki bűnit, el is hagyja vétkit.

Mert ki megtér s kegyelmet kér, jó voltához nem fér, hogy ő azt elhagyja,
Mindent megnyér, ki kérni mér szent Fiáért tőle, fia maga mondja.
Mennyen felyül ér irgalma, kit mér annak, ki őtet féli és várja.

Az én vétkem penig nékem elviselésemhez lévén igen terhes,
Kérlek, Uram, figyelmezz rám, segíts, könnyíts, s légy is énnekem kegyelmes,
Bűnöm bűziben, pokol tüziben ne engedjed, hogy lehessek részes.

Itíleted, Uram, ne tedd méltó haragodnak nyomós mértékére.
Tekingetvén nem úgy az én vétkemre, mint Fiad kiöntött vérére.
Én érdemetlen és elégtelen igazítlak csak az ő érdemére.

Ennél teljesb, tökéletesb igazulásomnak módját nem lölhetem,
Fiad bérét, piros vérét hitem által hogyha lelkemre vehetem.
Magam érdemét, mint szennyem tetvét, mustra nélkül csak hátam megé vetem.

Fiúból folyt vér, nékem elég bér, hogy bűnömért nem vet kárhozatra.

Forrás: Rimay János Írásai, kiad. Ács Pál, Bp., Balassi, 1994.
Madách Gáspál kezével a Rimay-Madách-kódexben. A fersfőkben: RIMAIE.
Waldapfel József szerint (ItK, 1926, 283.) ez a vers azonos formában íródott, mint Balassi Bálint Reménségem már nincs nékem... kezdetű éneke, és annak mintegy ellendarabja. A rendezett kiadások ezzel a verssel kezdik Rimay verseit. Az utolsó sor valószínűleg késői betoldás.