Az udvari, nyalakodást hozó rossz életnek és prédával töltött kapitányságú tiszteknek méltó feddésével s utálatossággal való utáltatásával ajánlja az emberi elmeékesítő bölcseségnek megböcsülhetetlen méltóságát, ki által az ember vétkeinek s balgatagságának sűrű, sok gazzából kiirtván s tisztítván, a jóságos cselekedeteknek világoskodó, tág piacára mint egy tömlöc setétségéből kihozván is magát, néminemű részént az isteni természetnek követésére szabadulást s ismeretet is vészen ez életbéli szent szabadságával magának.

Sibi canit et Musis

Udvar s irégy tisztek, tőlem távozzatok,
Ki hozzátok méltó, azzal lakozzatok,
Mert hol hevek vadtok, s hol dérrel borzadtok,
Kedvet magatokhoz nékem ne hozzatok.

Böcsület, térdhajtás s fő helyen ülés,
Mást elöl halladás, sokaktúl kísírés,
Oda álljon, hol nincs lélekben épülés,
Nékem de elmémben légyen ékesülés.

Isten félelmétűl üres fejedelmek,
Kiknek állhatatlan mindenekben kedvek,
Zsoldot nékem bátor ne nyerjen szerelmek,
Ismérem, micsodás ő étkeknek levek.

Itt az nyalakodás azokot illesse,
Kiknek lelki jókban nincsen semmi része,
Méltó is, tobzódás őket terhelhesse,
Hízelkedő békót lábuk csörgethesse.

Borivó hadnagyság s korcsmás kapitánság,
Tisztiben tébolygó éktelen cigánság,
Kiben csak prédára vagyon nagy kévánság,
Ha adná magát is, én vállamra nem hág.

Névvel áll ezeken csak az főemberség,
Elméjekben penig nincsen semmi épség,
Ételre, italra hasok és bélek ég,
Ebben sok vétkek közt nincs nálok semmi vég.

Te, lelkem, Istentől sokkal több jót nyertél
Annál, mit ezekben nagynak lenni véltél,
Azt az utat nyomd csak, kire mostan tértél,
Darabos voltától, csudálom, hogy féltél.

Kevés lábnyom járja ugyanis az utat,
Melyen nyomozhatni Castalius kutat,
Gond, veríték, munka lassan hozzá juttat,
De fáradságodban, higgyed, meg is nyugtat.

Elmét ennek vize hint gyönyörűséggel,
Lelki háborút olt, s táplál csendességgel,
Tudománt együtt ád kedves bölcsességgel,
Közlet emberséget közel Istenséggel.

Itt nyersz társaságot az szelíd Múzsáktól,
Akik idegenek minden dühödt hadtól,
Ne félj őközöttük vagdalkozó kardtól,
Egyigyűk, csendeszek, üressek haragtól.

Hasomló szövetség hasomló elmét ád,
Ő erkölcsökben is rész ragad azért rád,
Kedvével ezmellett Isten is szépít s áld,
Minden bölcs ember is nagy böcsülettel lát.

Kevés jók kedvével inkább elégedjél,
Hogynem gaz kedvében sokaknak örvendjél,
S lelki gazdagsággal jobb kenyeret egyél,
Hogynemmint ennélkül péppel kövéredjél.

Az főemberségnek érdeme böcsület,
Érdem nélkül penig hamis névvel éltet,
Egyfelől akiktől hízelkedtet, féltet,
Szitokkal másfelől visszapecsételtet.

Ne fuss szerencsének híres vásárára,
Szemedet se vessed ő gazdagságára,
Soknak oszt pénzt, tisztet nyaka szakadtára,
Irusnak Croesus is jut állapatjára.

Gazdagság sokakban nevel bolondságot,
Fösvénség által nem festnek gonoszságot,
Magától senkinek nem ád boldogságot,
Az tudomány hoz csak halhatatlanságot.

Széles szerencsére te se törekedjél,
Vékony hírnév alatt félfelő helyben élj,
Könyvek olvasásból vött jókban örvendjél,
Mi sorsot Isten ád, azzal elégedjél.

Nagy szerencséjéből soknak kis jó sem jut,
Kicsinyből tudomány sok jókot venni tud,
Nem mind jó, mit frissen sokszor szerencse nyújt,
Használt soknak, aki java előtt elbújt.

Hű barátságodot meg ne vond azoktúl,
Kik nem idegenek az szép lelki jóktúl,
Vezéreltethetsz is élethozó szóktúl,
Tarts félen csak gazdag te tök s bot agyoktúl.

Sok helyen sok szamár visel bársonynyerget,
Senki nem érdemel pénzért böcsületet,
Ha lelkén nem tészen semmi épületet,
Testén is senyveszti az az szépületet.

Jobb szűrrel fedezzed benned az tudománt,
Hogynem tudatlanon viselsz bársonydolmánt,
Magadon el ne végy senkitől adománt,
Szabadságot szeress, az rabságot elhánd.

Ez az fő bölcseség: üres légy vétkektől,
Félen is menj lakni sok gaz emberektől,
Különbséget viselj az ő erkölcsöktől,
Alázd meg magadot, s függj az egy Istentől.

Sok dolgot bár ne tudj, füstös, aranyas-é,
Úgy, mint Chymaera is szarvas vagy szárnyas-é,
Ezt penig jó tudnod, ha nem szép mondás-é:
Ki magáé lehet, az ne legyen másé.

Magadot magadnak ád meg az bölcseség,
Lelki szépségünkre kiből foly elégség,
Az ő kincse soha meg nem rothad, sem ég,
S legyen szómban erről itt immáron jó vég.

Forrás: Rimay János Írásai, kiad. Ács Pál, Bp., Balassi, 1994.