Minden ez világi teremtett állati között az Istennek kedvesb teremtett állatja nincsen az embernél, kinek birodalma alá adta egyéb mindenféle sok teremtett állatit is őfelsége. De miként az mértékletlen beteg ember szükségből teszi keménnyé természetterhelő orvosságok által magához orvossát, így sokféle mértékietlen vétkeknek szaporított okaival kételeníti az bűnös ember Istenét is, hogy ostora sujtolásinak különb-különbféle ok nemeit bévebben érezze és szenvedje az egyéb teremtett illatinál, kiben mindazáltal úgy mértékli irgalmasságából magát őfelsége, hogy keménységét mindenkor fellyülhalladja kegyessége, s ez utolsó órakor is magához fogadja az hozzá folyamadókot dicsősséges idvösségre.

Melyben azt mutatja meg, hogy mindeneket Isten az emberekért teremtett,
és hogy semmi állandó ne legyen

Világon, ég alatt nincs olyféle állat, kit Isten nem legeltet,
Mászót, úszót, csúszót, kit vagy az föld éltet, vagy szél égen levegtet,
Álló és folyó víz, földi sok részű íz hajlékkal akit éltet.

Ezek közt az ember, mint vizek közt tenger, tetszőbb hatalommal bír,
Értelem, bölcseség, kiben minden szépség, ragyog jó névvel szép hír,
S kinek szükségeért trem s életeért mind földi s mennyei zsír.

Legfőbb oltalmával, kedvesb irgalmával Isten ezt igazgatja,
Gyakran jó kedvével s néha súly kezével tanítja s riaszgatja,
Úr és Atya lévén, szolgát Fiá tévén magát magasztaltatja.

Sokféle állapat, ki naponként apad, érettünk rendeltetett,
Bú, kín és nyavolya, mint bűnünknek zsoldja, mindenikben tétetett,
Öröm, vigasztalás, ezek közt kedvadás tőlünk el nem vétetett.

Szabad hát mindennek kegyelmét Istennek fejére reménleni,
Ki az megdőlt nádat, füstölgő lenszálat porrá nem hagyja lenni,
Természeti szelíd, kész, kit keze sebhít, orvossággal értetni.

Nyugszik az nap s felkél, nyarat követ dér s tél idegen természettel,
Köddel béborult ég, vízen béfagyott jég oszol változó széllel,
Néha nagy boldogság, bú és szomorúság érdekli egymást éllel.

Nincs semmi állandó, mindenben hajlandó életünk állapatja,
Félelem, reménség, közbül magát kétség várásunkban állatja,
Hol jóval, ostorral, hol esővel, hóval magát velünk áldatja.

Mennyei örökség, igaz kegyelmesség, kinek bátran hihetni,
Fetrengő éltünknek, vajuvó lelkünknek hogy kész vagy segíteni,
Ne hagyj oly próbáknak, kikből bút várhatnak, felettébb sebhíteni.

Lám, sok ígírettel, minket igaz hittel úgy magadhoz foglaltál,
Hogy segítségkérést s minden jó reménlést kívüled sohul hadtál,
Senkit, ki hihetett, s tőled jót kérhetett, kértében meg nem csaltál.

Bátran hát székedhez, frigyszerző kezedhez, ím, én is most békéllem,
Éltem virágzását s búm vigasztalását te áldásodból kérem,
Meg ne gyűlölj, utálj, sgélj, mellettem állj, s te nevedet éneklem.

Forrás: Rimay János Írásai, kiad. Ács Pál, Bp., Balassi, 1994.