Második rész

I.

Tárgy és kor

      Lássuk először is, mi viszonyban áll mindkét költő tárgyához.
      Tasso tárgya (materia) magában is már epikai. A keresztes mozgalom egyike ama világrázó forradalmuknak, melyeken átal az emberiség nagy lépést tesz gondviselés kitűzte célja, rendeltetése felé. Nyelv, szokás, határok s állam intézvények. által elkülönített fajok és nemzetek a lelkesülés egy pillanatában egyszerre megértik „isten akaratját", ellenállhatatlanul ragadja meg a kedélyeket egy közös nagy eszme, s annak szolgálatában népek százezrei áldoznak vagyont és életet, ivadékról-ivadékra. Bizonnyal ez legnagyobbszerű tárgy, melyről valaha epopoeia zengett. Mert szükségtelen mondanom, hogy az e fajú költemény feladata nem pusztán harcot és háborút írni le, s épen nem, az ökölhősek magasztalásával, mintegy az anyagi erőt dicsőíteni: hanem azon élethalál küzdelmeket varázsolni szem elé, melyek próbatüzén keresztül a földiek sorsát intéző hatalom az egész emberiséget, vagy annak nevezetes részét, például egy nemzetet, létele céljához, majdnem láthatóan, közelebb segít, valamely eszme befogadására érlel, vagy enyészettől megóv. Az eposz tehát mindig a közös érdek kifejezője; hősei úgy tűnnek föl, mint ez érdek előharcosai, mint koruk választott emberi; megannyi Mózesek és Józsuek, hivatva népöket az Ígéret földére vezetni, de magok is egy emberfölötti hatalom felhő- és tűzoszlopait követvén. Míg a dráma — szorosabban tragédia — hőse feltámad a „sokak" ellen, a folyam ellen úsz mintegy: az eposzi hős maga a folyam, mely a kisebb ereket, folyókat medrében egyesítve, a gondviselés kimutatta lejtőn halad. De legyen elég ez elemi dolgokat csupán érinteni, ezt is csak azért, hogy ne kelljen, alább százszor eldöntött kérdésekbe bocsátkoznom, hogy például minek eposzban a hős végzetszerűsége, a csodálatos stb.
      Körileg, e tárgy meghaladja az ókor minden eposzáét; mert az ó világban nincs nemzeteket összekapcsoló eszme; ott a magát érző fiatal nemzetiség: itt az ereje önérzetére jutott ifjú keresztyénség.

A választás e szerint, melyet a „Gerusalemme" írója tőn, oly szerencsés, minő alig sükerűlt még keresztyén epikusnak. Dante, Ariosto nem tartoznak e sorba. Milton és messziről követő tanítványa, Klopstock, nagyobb mint emberi (túleposzi) tárgyat ölelnek fel; Camõesé nem nyújt elegendő eposzi anyagot. A többire nincs miért hivatkoznom, Tassoval szemben.
      Hallottam gáncsot, hogy Tasso csak azon, legfölebb, negyven nap eseményeire szorítkozik, mely a szent város bevételét megelőzte, a helyen; hogy terjedelmesb szakaszt venne fel a kereszt járó küzdelmekből; de az ily megrovás szót sem érdemel, sőt minden elismerést a költő művészi tapintata, ki hódolva az egység törvényeinek, a pár századig folyt, és csupán történelmi összefüggésben álló hadjáratok közül épen azt szemelte ki, mely a lelkesedés még nem csökkent ereje, az érdek tisztasága, a kivívott eredmény s a főhős egyéni szabása által valamennyit túl ragyogja, — s az eszme kifejezésére leginkább alkalmas.
      De vajon felfogta-e tárgyát egészen? Kimerítette-é művében a keresztes mozgalom nagy eszméjét s eredményeit, milyen az emberi szellem fölébredése, mintegy a természet mély álmából; milyen a kölcsönös szellemi és anyagi áthatás (penetratio) kelet és nyugot közt, s t. e. ? Mások erre tagadóan feleltek: én egy szerény észrevételre szorítkozom, mely Tassot olvasva, bárkinél is fölmerülhet. Úgy látszik nekem, mintha a Jerusálem szerzőjének nem annyira a fő eseménnyel, mint azon érdekfeszítő, regényes kalandokkal volna ügye, melyekhez, ha szerét teheti, oly örömest szabadul.

Zrínyi a választásban szűkebb mezőre vala szorítva. Nem általában eposzi anyagra volt szüksége: hazai tárgy kellett neki; az is egy bizonyos célra. Az esemény, a mely lelkét megragadta: egy végvár líősi védelme — s ugyan melyik kortársa fogta volna föl máskép? — nem bírt eposzi nagysággal. Ő egy lángelme biztos szem-élivel belátta, hogy keskeny alap ez rá az epopoeia gúláját emelni; szélesebbet kerese azért; úgy tüntetvén fel Szulimán hadjáratát, mint az egész bűnben leledző magyar nemzetnek méltó ostorozását isten által, ki azonban, „nem akarva, hogy a bűnös elvesszen, hanem hogy megtérjen és éljen," gondoskodott egyszersmind arról is, hogy a pusztító elemnek idejében gát vettessék; e célra Zrínyit szemelvén ki eszközül; ennek juttatván a hazamentés világi, s a vértanú mennyei dicsőségét. — Valóban e felfogás Zrínyit az elsőrangú költő-művészek közé sorozza, s úgy mutatja fel, mint ki teljesen uralkodik az anyagon, melyből alkotni készül; nem is félek őt e részben Tasso mellé állítani, kimondván, hogy míg ez utóbbi tárgyán alul marad, Zrínyi a magáét eposzi nagyságra emelte.

Mondám, hogy a „Zrínyiász" dalnoka előtt bizonyos cél lebegett műve alkotásában. Ez megint érdekes párhuzamra vezet: mi viszonyban áll minkét költő a korral, melyben s melynek eposzát zengi. Távol legyen, hogy az égi költészettől gyakorlati irányok szolgálatát követeljem; de nem én vagyok első, észrevenni, hogy ép azon nagyszabású elméket látjuk a legsolidárabb kapocsban, legbensőbb viszonhatásban korukkal, nemzetökkel, melyek sötét századok homályán keresztül a szellem világító tornyait emelték. Említsem-e Homért? Dantét? vagy hivatkozzam az Aeneisre, melynek szerzőjét alap nélkül vádolják azzal, mintha csupán egyéni hízelgésből tartana tükröt, Aeneasban, Aeneas utódja elé, s magasztalná ennek szelíd zsarnokságát a monarchia első alapítójában, hazafiai elámítására? Sőt inkább, Virgil is kora érzületét szedi mintegy gócba, azon korét, mely elalélva hosszú pártküzdéseiben, örül, hogy fejét a zsarnokság párnáira hajthatja; hisz máskép lehetetlen is volna a caesarismus. — Felhozhatnám Miltont, hogyan zengi az eset és váltság nagy titkait a theologiai mélyengés századában; Ariostot, midőn gúnnyal mosolyg egy épen letűnt kor szemébe; Camõest, ki már az újat üdvözli. Mind ez fölösleges, annyira köztudomású e dolog. Hiszen csak a „régi dicsőség" koszorús dalnokára kell tekintenünk, hogy felismerjük a jánus-arcot, mely egyszerre múltba és jövőbe néz.
      Tasso az új kor fia. Midőn írt, e kor jelleme határozottan ki van már fejlődve. Az emberi értelem fölfedezési utakra indult, minden irányban; ép úgy, mint az ismeretlen földrészek és szigetek kutatói. Minden felé tágult a láthatár, úgy a szellemi, mint a fizikai világban, s túl rajta ködös messzeségek rejtelmes távola ingerié a hajóst: előre ! előre ! — Minden szem, minden gondolat előre vala irányulva, nem pedig a múlt felé. Ez egy álomnak tetszett, melyből fölébredtünk, ruhának, melyet kinőttünk, mint midőn a kigyó elveti bőrét s fényes ifjúságban ragyog a kikelet napsugarán.

Keressük e szellemet Tassonál. Egyszer, egy jóslatban (XV. 27—32), ő is el meri hagyni az ó-világ határát, s túl Hercules oszlopain a nagy óceán síkjára ereszkedik. De már a küszöbnél, nehogy igen eltévedjen, egy klaszikai reminiscentiával biztosítja magát, midőn a gibraltári szorosra Virgil szavait alkalmazza: ,,Es talán igaz, hogy ez egy folytonos part volt, melyet nagy rombolás ketté szakaszta. Erővel berontott az óceán, Abilát egy, Calpet más oldalra és Spanyolországot Libyától keskeny torokkal választván el. Ily változást tehet az időnek hosszú régisége !"

         Haec loca vi quondani, et vasta convolsa ruina
         (Tantum aevi longinqua valet mutare vetustas !)
         Dissiluisse ferunt; cum protenus utraque telius
         Una foret: venit medio vi pontus, et undis
         Hesperium Siculo latus abscidit, arvaque et urbes
         Litore diductas angusto interluit aestu. (Aen. III. 414.)

Az eredeti méginkább mutatja a csaknem szóhiv utánírást:

         E forse e ver, ch'una continua sponda
         Fosse, ch'alta ruina in due distinse.
         Passovi a forza l'oceano, e l'onda
         Abila quinci, e quindi Calpe spinse.
         Spagna e Libia partío con foce angusta;
         Tanto mutar puo lunga eta vetusta! (XV. 22.)

Az idéztem jóslat Columbus s a felfedezendő új világra vonatkozik. Tasso mind ezt csak tudomásul veszi, mint tényeket, legfölebb annyit mond, hogy majd azon szigetekre is ki fog terjedni a hit és műveltség világa; tehát ő is tudja, hogy Amerikát felfedezték, sőt arról is hallott, hogy tűzzelvassal térítik. (Hasonlítsuk össze azt Ariosto felfogásával, midőn Orlando (IX. 90, 91) a  Cimosco által anachronice feltalált tűzfegyvert, mind minden lovagiasság s egyéni vitézség halálát, megátkozva, tengerbe dobja. Mily éles ellentét ez a közép s új kor jelleme közt!) Ellenben T. egész naivsággal bíztatja kegyurát, esztei Alfonzót, vállalja fel a fővezérséget egy új keresztes hadban és szabadítsa meg a szent sírt a hitlenek kezéből:

         Addig figyelj, mit zeng a hősi ének,
         S készíts hadat, vágy-társa Godofrédnek! (I. 5.)

Ezen kortársai hihetőleg épen úgy elmosolyodtak, mint mi. Oly irodalomban, hol egy Pulci, egy Ariosto, nem ugyan nyílt, de annál veszélyesb hadat viseltek a lovag-élet hagyományai ellen — úgy hogy már csak egy lépés vala hátra Cervantesig — középkori eszmékbe csontosúlni, bizony nagy öntagadás kellett hozzá.
      Ily viszonyban áll Tasso kora nagy eszméivel. De talán a föld, melyen bölcsője ringott, a nemzet, melynek szép nyelvén oly szépen ír, jobban vonzzák magukhoz. Ismerem a véleményt, hogy az egész „Jerusalem" nem is egyéb, mint az olasz név dicséneke; miután két legnagyobb keresztyén hőse, Rinald és Tánkréd, olaszok. Ha így van, ez volt Tasso célja, megvallom, e patriotismust a kivitelben igen gyér s halvány színekkel látom ecsetelve. Tánkréd, ha nem tudnók, hogy: „kísérete nyolcszáz lovasból áll, kik a természet legpompásabb helyét, Campania gyönyörű tájait s azon termékeny halmokat hagyták el, melyekre a Tyrrhen kacsint" (I. 49), ép úgy lehetne szerelemben nyavalygó német ritter; egy vonást sem tűntet föl a határozott olasz jellemből; egy szava, egy tette sem hordja magán a nemzeti bélyeget. Rináld olaszabb (kivált Armida ölén): de, főleg a címerjóslatot (XVII. 58—94) olvasva, méltán kétely támad bennünk, vajon nem inkább az estei ház dicsősége, mint a nemzeté, lebegett-e a maestro szemeiben, midőn Rinaldja fogamzott. Vagy tán fájdalmasan kerül minden célzást az „Itália servá-ra" (V. 1.9), honnan csak oly jellemeket rajzolhatna, mint Argillan, a lázadó, ki született a Tronto partján, s polgári civódások közt a boszú és gyűlölség dajkatején nőtt fel:

         Nacque in riva del Tronto, e fú nutrito
         Nelle risse civil d'odio é di sdegno. (VIII. 58 ) 

s hol mindig ugyanazon átok dühöng, egy felől az erőszakos caesárság, más felől a pártütés, melyekkel az egyház örök küzdelemben vívódik?

         E da' cesari ingiusti, e da' rubelli
         Difenderan le mitre e i sacri tempi. (X. 76.)

De a nemzeti lelkesedés gyér pillanatában egy-egy dicsérve buzdító szava is hallatszik az övéihez. „A latin vitézségnek — mondja egy helyen — vagy semmi híja nincs, vagy csupán a fegyelem" (. . . álla virtú latina o nulla manca, o sol la disciplina. I. 64). Másutt, egy klasszikái reminiscentián felhevülve, im e föntjáró beszédet adja Erminia szájába: „Ujjal mutatva és tisztelve járnál a latin anyák és arák között a szép Italiában, ott, hol az igaz derékség és igaz hit lakhelye van":

         Poi mostra a dito, ed onorata andresti
         Fra le madri latiné, e fra le spose,
         La nella bella Itália, ov' e la sede
         Del valor vero, e della vera fede. (VI. 77.)

„Della vera fede": si; hanem ,,del valor vero": az régen volt.
       Es ím, e néhány idézetben ki van merítve mind az, amit Tasso honára, nemzetére vonatkozólag mond. Sőt képben, hasonlításban is, csak úgy bírnak előtte érdekkel hazája vidékei, ha már a klasszikái irodalom által szentesítvék. A Charybdis, Apennin előtte nem modern dolgok, hanem reminiscentiák. A Po (1. 75), melynek virányin mint ferrárai lakos évekig járdáit, nem az a Po nála, melyet ön-szemléletből ismer, hanem a Virgil rajzolta „fluviorum rex Eridanus" (Georg. I. 480) egy mythosi vízisten, mely máshol (IX. 46) bikaszarvait fölemelve rohanja meg az Adriát. Úgy hogy szinte jól esik, ha egyszer az Aetnát „Mongibello" népies nevén találja említeni (IV. 8), vagy oly képet használ, mint a comacchiói zsilipek közé jutott hal. (VII. 46.)
       Zrínyi egészen koráé. Ama harminc esztendő, mely vallási érdekben, vagy ennek színe alatt Európát vérlángba keverte, az ő életének harminc első éve is. 1616-ban születvén [helyesen: 1620-ban], két éves volt, midőn a nagy villongás kitört, harminckettő, midőn a westphali béke nyugalomra lohasztá a szenvedélyek hullámait, s a „Szigeti ostrom" csak három évvel jelent meg későbben (1651). Az ország határai közt élénk visszahatás, elszánt küzdelem foly vala a protestantismus ellen, s már-már diadalát ünnepié a Pázmán neve. Fiatal hősünk nem ugyan első fegyverbe avatását, de első kihatóbb hírét ama zászlók alatt nyerte, melyekben a tévelygés kiirtása volt a jelszó. Nem csoda hát, ha eposzának már alapeszméje is e kor bélyegét viseli; ha isten azért ostorozza a magyarokat, mivel

         Szép keresztyén hütöt lábok alá nyomták.
         Gyönyörködnek különb különb vallásoknak. (I. 12.)  

sőt ha egy ízben a protestantismust épen bálványimádásnak nevezi. E közösség a korral, melyben élt, az egyházzal, melynek tagja és bajnoka volt, még akkor sem vonna le költői érdeméből, ha felei buzgalmát a rajongásig osztva, egész kíméletlenül ostorozná a meggyőződése szerint tévelygő hitűeket. De Zrínyi nem volt türelmetlen, vakbuzgó; több felvilágosodással, több lelki szelídséggel bírt ő, hogy sem kora vastag tévedésein felül ne emelkedjék. Nem a protestantizmus az, mint olyan, melyet eposza sújt: a vallási szakadás, noha buzgó híve a római egyháznak, nem annyira magáért fáj neki, mint azon erkölcsi és nemzeti sülyedésért, mely szerinte ama forrásból eredez.

         Látá az magyarnak állhatatlanságát.
         Megvetvén az istent, hogy imádna bálványt, (mivel)
         Csak az eresztené szájára az zablát (s mivel)
         Csak az engedné meg, (hogy) tölthetné meg torkát.

 A szabadosság, tobzódás, általában az erkölcsök sülyedése az, melyért a reformációt felelőssé teszi; másutt a nemzeti meghasonlás, fejetlenség s mindazon átok, mely a nemzetet egyesülni, naggyá, erőssé lenni nem engedi. Különben, hogy Zrínyi saját korának vallásos meggyőződéseit igen is, de nem osztá annak türelmetlen és rajongó jellemét, arra szép helyet idézhetünk prózai munkáiból. ,,Az mostani világ — írja — mikor színt akar adni a maga hadakozásának, religiot obtendál; de hun vagyon az egész keresztyének regulájában, vagy Krisztus urunk tanításában, hogy fegyverrel kell eretneket, törököt (!) az mi hitünkre hoznunk?" stb. . . . És alább: „Ok nélkül és csak religiónak színe alatt valakire támadni nem jó, nem isten kedve szerint való . . . De ezt a mostani világban levő papjaink másképpen értik, holott éjjel-nappal szegény országunkban zelusnak neve alatt lutheránusok és kálvinisták ellen deklamálnak, ezekre hadakoznak és kiáltnak, nem mezítelen igazságnak okaival, és az istentől rendelt instructióval, hanem haraggal, gyűlölséggel s ha ötölök lehetne, tűzzel-vassal. Nincsen talán charitas bennek, avagy, ha van is, besötétittetett az gyülölségtől és a magok passiójától; azért nem isteni zelus ez, hanem lábok alól felszedett ambitio, kivel magok javát s nem az isten dicsőségét keresik; kivel Krisztus urunk intentióját, fundatióját és testamentumát elrontják." stb. — Azonban ez nem a vallási közöny türelme, hanem a szereteté; Zrínyi sokkal inkább korának embere, hogy sem egyháza terjedését, a tévelygő juhok visszahozását szívből ne óhajtsa, „mezítelen igazságnak okaival, istentől rendelt instructióval;" de sokkal nemesebb értelemben embere korának, hogysem a vakbuzgó üldözést helyeslené.

Másik eszméje a kornak: a néhány győzelem által nimbuszától jóformán fosztott, de még folyvást hatalmas és terjeszkedő ozmán elemet visszanyomni, szintén alapgondolattá van téve költőnk eposzában. Midőn Szulimánról mondja: „Ez viszen nagy szüvében lángot és fegyvert, ez keresztyén világnak nagy veszedelmet," az intő szózat nem csak. hazája gyermekihez, hanem az egész nyugati keresztyénséghez van intézve, melynek Magyarország előbástyája. Ez intés majd vád alakjában hozatik fel, mint péld. az ál-Szelim "beszéde folytán, fiához:

         Ne félj, hogy 'segétse senki magyarokat.
         Mert jól ismerem én bolond kaurokat:
         Míg nem látják égni (a) magok házokat.
         Nem segéti senki meg szomszéd házokat. (I. 42.) 

a vád különösen a birodalom s annak feje ellen irányúi, midőn Károly császárról (anachronice, mert † 1558) írja budai Arszlán basa, hogy az: gyűlésekről gyűlésekre magát hordoztatja, s nagyon forgatja hit dolgát,

         Nincs sohul kész hada, s nem is gondolkodik,
         Mint bolond, hogy valaha talán kelletik.
         Ám Maximilián magyarok közt lakik
         Gondviseletlenűl, csak eszik és iszik. (I, 63., 64.)

Aztán buzdító hang a keresztyén világhoz, miszerint ,,ha egyességek volna, van erejek." (I. 36.) „Eesz is, mert alkusznak." — De főleg nemzete az, melyre művével hatni akar. Hitbeli és politikai szakadás, erkölcsi romlottság, viszálkodás, személyes vitézség mellett hadtani tudatlanság, indolentia és fegyelem hiánya a főbűnök, miket minduntalan szemére forgat, nem annyira száraz reflexióképen, mint műve egyes részeibe, episodjaiba fektetve, vagy máskép cselekvéssé idomítva. A haragvó isten beszéde (I. 12), Szulimáné divánba gyűlt nagyjaihoz (I. 52), Arszlán basa levele (I. 62) teljesek ily korholó, buzdító, eszméitető helyekkel. A magyarok fej nélkül vannak, most is vonakodnak a koronáért, pedig ha egyesség volna köztük, az a néhány magyar megcsorbítaná a szultán fényes koronáját: de isten ostora szállt rajok, fösvénység, gyűlölség uralkodik rajtok, nincs köztök szeretet, nincs okos tanács; miért esőben van fényes koronájok (I. 56—58). A magyarok leghenyélőbb népek, egyik a másikat gyűlölik, mint ebek — nincs köztök had-tudó, ha volna sem engednek a tisztviselőnek soha (I. 55). Erkölcsileg is elaljasodtak: feslettség, káromlás, irigység, gyűlölség, hamis tanács, fajtalanság, tobzódás, rágalmazás, lopás, emberölés vannak köztük napi renden (I. 10). Azonban még nem késő ébredniök: ideje, hogy észre vegyék magokat, ha isten örök átkát, büntetését el akarják kerülni; a szigeti büntetés csak harmad-negyed ízig volt rajok kimondva isten által: Zrínyi és öltője már negyed íz, térjenek meg, halálról életre: akkor isten eltöri haragja vesszejét, a törököt, mellyel eddig sújtotta (I. 23, 24). — Arszlán "basa episodjában a hebehurgya hadviselés intő példáját adja, ellenébe tévén Túri György okos merészségét. Arszlán helyes maximából indul ki, hogy árt hadi dologban a restség ; ezt Zrínyi maga is vallja hadtani dolgozataiban „Diu delibera, cito fac. A kit elszántál magadban, ne mulass vele, kit ma végezhetsz, ne hadd holnapra; mert egy árvíz, egy rossz idő, egy kicsin akadály közibe dűlhet a te tanácsodnak, s mind elbontódik" stb. (Aphorism. 9). De Arszlán nem gondolta jól meg, s a kivitelben hebehurgya: „senki előtt nem titkolja tanácsát" (II. 4), pedig „nagy dolog a titok és szükséges a kapitánnak, e nélkül soha semmit véghez nem viszen emberül" . . . (Aphor. 42). Először is „dühösen összegyűjti hadát, valaki szablyát köthet oldalára" (II. 5); holott „semmi sincs oly ártalmas az hadviselőben, mint az harag" . . . (Aphor. 42); ellenben Túri jó rendet hagy Palotában, s okos merészséggel üt a megszálló törökre (II. 9), kiknél „istrázsát nem talál" — pedig „végy példát az darvakról és az vadlúdakról; nem teszik szárny ok alá fejeket és nem elúsznak, mig istrázsát ki nem áílítnak ..." (Aphor. 4). Kurt aga „ bolond merészség-ből a vár felőli oldalon legszélről voná sátorát" (11), noha tudhatta volna e közmondást: „Hidd el magadat, ha szégyent akarsz vallani" (Aphor. 31); e mellett „vacsorára este sok huzamost ivék", . . . pedig hisz „aki részeg, bűn is annak vitéz nevet adni". (Aph. 14).

Nem folytatom tovább e párhuzamot: csak éreztetni akarám, hogy Zrínyi akár a, .Török Afiumban'' kiált: Fegyver, fegyver kévántatik és jó vitézi resolutio," — akárKerecsenyi László példájában mutatja föl: esztelen, ki hiszen az török hitünek, egyaránt kora és nemzete eszméit és felfogását tükrözi.
       Képeiben és hasonlataiban ő sem veti meg a klasszikái mintákat, de a hazai helyszínt is használja, többször mint Tasso. Lássunk néhányat:

         „Áll rettenthetetlenűl Zrínyi nagy gondokban.
         Mint nagy tornyos kűsziklák magas Késmárkon." (V. 2.)

         „Mint mikor az fölszél Késmarkául kiszakad.
         Ama sürü fenyős erdő közben akad,
         Támaszt zúgást nagyot, nem reked s nem lankad.
         Hajol előtte lágy, és kemény ág szakad:

         Ilyen nagy zöndűlés esek ő közikbe" . . .    (V. 37.)

        „Hol hínáros Almás foly lassú zúgással."   (VI 60.) 

nem hasonlat, de gyönyörű leírás.

         Megszálla vár körül világrontó tábor
         Mint szintén az Dunán az jeges sűrű sor:
         Mindenütt fejérlik sok számtalan sátor."    (VII. 17.)

      Nehezen klasszikai a medvéről vett hasonlat:

         „Mikor méz-szag medvének orrában esik.
         Utána mászkálván, bükkfáról leesik."     (X. 41.) 

az ágyúgolyók összeütközése (XI. 67.) sem az.

               (Több nincs.) 

Mese és gépezet

      Tasso meséje, alapvonásaiban, az Iliászé után van képezve. Valamint ott Achilles visszavonulása teszi a főakadályt, ép úgy Tassonál Rinaldo távolléte. Összeállítom, hogy a hasonlat jobban kitessék. Achilles és Agamemnon közt viszály támad egy rabnőért; mire a sértett Achilles elvonja további segélyét a görögök harcaitól. Ezek, nagy szorultságba jutva, engesztelő kérelmekkel járulnak Achilleshez; de ő nem akar személyesen harcolni, megengedi azonban, hogy barátja Patroclus az ő fegyvereiben, próbálja megrémítni a trójaiakat. Patroclus, Hector keze által, elesik; erre Achilles, barátja halálát megtorlani, csatába megy, Hectort megöli, s ezzel döntő fordulatot ád a trójai háborúnak. — A „Gerusalemme" néhány szóba foglalt meséje pedig következő. Isten egyenes parancsából Godofréd készül a szent város bevételéhez; midőn a pokol Gernandot Rináld ellen bőszíti; miből párbaj, Gernando eleste és e miatt Rináldo száműzetése következik. A bujdosó Armida kelepcéjébe jut, hol kéjes szerelem ölén felejti a dicsőséget. Ez alatt a sötétség hatalmai mindent elkövetnek a keresztes had megrontására: egy csatán vészviharral segítik a pogányt; Rinaldóért a fővezér ellen lázadást szítnak; Szolimán arab főnököt éji támadásra ingerlik, segítik; s miután isten angyalai által elűzettek is, a város bevételét hiába kisérti meg Godofréd; ostromszereit ez ellen fölégeti, az erdőt pedig, honnan újakat szerezhetne, a kárhozat angyalai hozzáférhetetlenné tették. Ily nagy szorultságban nincs segély Rinaldón kívül, mert csupán ő oldhatja fel bűbáj alól az erdőt, csak ő döntheti, Sveno fatális kardjával, keresztyén részre a győzelmet. Visszahivatik s teljes diadalt eszközöl.

Tasso ugyan többszörözi mintegy Achülest amaz ötven bajnokban, kiket Armida cselei szintén elvontak a harctól; de ezek, Rinaldo mellett, jóformán fölöslegesek. Mert való, hogy távozásuk nagy csorbát ejt, mi leginkább észrevehető, mikor a dühös Argante ellen, nem levén más, az ősz öreg Raimondónak kell párbajra kiállni; de váratlan visszatértötekel korántsem érnek el oly eredményt, mely e nagy zajjal készült episodot igazolná, és szerzőt az „inepte molitur" vádja alól fölmentené. Megjelenésök a főcélt, Jerusálem bevételét, hajszálnyival sem hozza közelebb; nem is a legnagyobb veszély idején történik, hanem midőn már, a gonosz szellemek pokolra űzetvén, a diadal iránt úgy sem vagyunk kétségbe esve, midőn a harc mérlege pogány és keresztyén közt egyenlő (IX. 91); csupán azért jönnek, hogy ezt részére billentsék. Tasso az iliászi mese egyszerű fonadékát szövevényesbbé tette, de jobbá ugyan nem.

A Zrínyiász meséje, ha gépeit kivesszük, miben sem hasonlít az olaszéhoz. Szulimán, isteni végzésből roppant haderővel jő Magyarország, közvetve az egész keresztyénség, ellen. A veszély, mely a hon fölött lebeg, iszonyatos: de egy kis vár, egy elszánt maroknyi nép, egy isten választotta hős megtöri az ellen túlnyomó erejét s önfeláldozással megmenti a hazát. Ez alapvázlat, minden egyszerű volta mellett, teljes: megvan benne a kezdet, közép, vég; nem hiányzik a fordulat, melyről Aristoteles tanít: ,,a mely nagyságban, egymás után történvén (azaz egymásból folyván) az események, átmenet van szerencséből szerencsétlenségre, vagy viszont, az a (cselekvényi) nagyság kellő határa." — Ez átmenet Zrínyinél is megvan, és pedig bal szerencséről jobbra. Igenis ! a Zrínyiászt hősének kettős, úgymint földi és mennyei győzelme zárja be: mert Szulimánnak „hatalmát, erejét veszti Sziget vára" (II. 24); s mert az elesettek mártírkoronával dicsőíttetnek az égben. Mindazáltal érezni lehet, hogy dacára a kivívott nagy eredménynek, mely a haza megmentése, dacára a hős mártírok apotheosisának, nem végződik ez eposz, viharés hánykódás után, ama teljes nyugalommal, nincsen legalább e föld szerint, a közboldogság ama csendes révpartjára vezetve, melyet az epopoeia végén oly lényegesnek tartanak. Azonban e fogyatkozás nem Zrínyié, hanem a tárgyé; az ő érdeme, hogy adott történetet, igazán költői felfogással, úgy idomított, hogy eposzát, ha nem is örvendő elégűltséggel, de megnyugodva, engesztelődve tesszük le kezünkből, és a fájdalom, melyet hősei gyász sorsa kelt bennünk, nem lever, sőt felmagasztal. Bízzuk e tárgyat egy Üsztire, Gyöngyösire: meglátjuk, mily végtelen jéremiádot csinálnak belőle!

A hasonlat, mely Tasso és Zrínyi tárgya közt van, a mennyiben itt is, ott is keresztyén elem összeütközése az izlámmal teszi a költemény alapját, a miénknek első pillanatra ugyanazon gépezetet (machinerie) ajánlá, melyet Tasso használ. Ez, mint tudva van, eposza nagy célját segélő s gátló hatalmakúl, egy részen a keresztyének istenét, máson az alvilág szellemeit hozza működésbe. Ha minden csodásnak, mit eposzíró fölvesz, saját népe vallási vagy babonás hitében kell gyökerezni, másként visszás, gyakran nevetséges; ha tárgyához illőnek s olyannak kell lennie, mely azt fönségesbbé, — a nagy esemény intézésében működő láthatlan kezet mintegy láthatóvá tegye: akkor a természet fölötti erő, mely a kereszt járókat „isten akaratja" véghezvitelében segíti, istápolja, nem lehetett más, mint a végetlen kegyelem, mely önfiát adta a bűnös emberi nemért. Más részről a keresztyén vallás és traditio szelleme azt is megtűri, hogy ama fensőbb akarattal szemben, de annak engedélyével, a kisértő is űzze játékát, s edző akadályokat vessen útjába az igaznak. így lőn Tasso gépezete isten és pokol ellentétben; egy felől a nagy, az örök elv, más felől ármány, erőszak, (Ai gran principii oppor forza ed inganno. VIII. 3.). Tasso választását helyeslenünk kell, bár nem egy észrevétel fér machináihoz, s a módhoz, mely szerint alkalmazza. Első, hogy isten és pokol között nem lehet az az ellenkedés, mi a klasszikái eposzok istenségei közt van; mert ezek egyenlők, mindnyájan a hatalmasb fátum alá vetvék; míg amott a győzelem már eleve bizonyos, mert az egyik fél (isten), kinek akarata fátum is egyszersmind, uralkodik a másikon. Továbbá, hogy az alvilág démonai közt a pogány hitrege alakjai is szerepelnek; de ez nem csak Tasso hibája, hanem Dantén kezdve, az egész középkoré. Aztán úgy tetszik nekem, hogy a „Gerusalemme" dalnoka bővebben is bánik a csodással, mint a valószínűség, melyet eposzban sem szabad nagyon elveszteni szem elől, megengedné. Isten és Gábor angyal (I.), Izmén bűbájos célzása a palladium-szerű Máriaképpel (II.), Plútó gyűlése az alvilágon (IV.), az Idraotenak sugalló „angel iniquo" (IV. 22), a Gernandót Rináld ellen bőszítő gonosz lélek (V. 18), Tánkréd foglyul este Armidánál (VII. 44), Istentől Raimondo védelmére küldött angyal (VII. 79), Belzebub, ki a fegyverszünet megtörését eszközli (VII. 99), az alvilági sereg támasztotta vészvihar (VTI. 144), Astragora és Alecto (VIII. 1), Sveno apródjának csodás elbeszélése, meg a fatális kard (VIII. 28—36), Alecto, midőn Godofréd ellen lázaszt (VIII. 59), a szárnyas bajnok, mely Bouillont védni láttatik (VIII. 84), Alecto, a mint Szolimánt éji csatára ingerli (IX. 1), a harci kürtöt megfúj a (IX. 13), Jeruzsálembe hírt visz (IX. 14), a pokolnak Szolimán mellett viaskodó minden hatalmai (IX. 53), Isten a maga királyi székében (IX. 56), Mihál angyal, a mint a gonosz lelkeket pokolra űzi (IX. 65), Izmén bűvös szekere, s a Szolimánt láthatlanná tevő köd (X.), az ötven vitéz elbeszélése Armida fogságáról (X. 60), remete Péter jóslata (X. 73), Bouillon meggyógyulása (XI. 72), Arseteelbeszélése (XII. 39), Izmén, a mint az erdőt megbűvöli (XIII. 1), s a bűbájos erdő általában (XIII.), Péter látnók (XIII. 50), Isten harmadszor fölleplezve (XIII. 72), Bouillonnak csoda Álmát küld (XIV. 1), Péter látnoki jelentése (XIV. 30.), a szent bűbájos öreg (XIV. 33), a csodahölgy (XV. 3), Armida szigetje s bűbájai (XV., XVI.), Rinaldo útja visszafelé (XVII. 54—97), a megbűvölt erdőben (XVIII.), Godofréd látása, Mihály angyal, s a mellette harcoló mennyei sergek (XVIII. 92), égi fenség Godofréd külsején (XX. 7, 20) . . . Íme, csak futtában 37 csodás jelenetet számláltam meg, melyek közül némelyik fél vagy egész éneket betölt. A csodás a fönséghez tartozik, gyakori használat rontja hatását; ritkán, ünnepélyes, felmagasztalt percekben van helye, ha csak oly csintalan képzelem-játék nem akar lenni, mint Ariostónál az Orlando palackba zárt esze, melyen a szerző is, mi is, mosolygunk. Az ellenvetés, melyet az ókori hősköltemények példája fölidézhetne, hol a csodás szintén gyakori, elenyészik, ha méggondoljuk a mythologia és keresztyén világnézet közt levő különbséget. Ama szerént az ember, minden léptén, pártfogó vagy ellenséges démonokra bukkan; ez egy jóságos főhatalom folyvást őrködő gondjaival nyugtat meg; mire elég ottan-ottan rámutatni. Végre Tassonál a gépezet összeillesztésében is veszek észre hiányt; ime ott van (II. én.) Izmén, a bűbájos, ki „dörmögő verseivel Plútót alvilági csarnokában is megfélemíti, s annak démonait, mint szolgákat, használja istentelen céljaira, feloldja, vagy láncra veti:" mégsem ő hozza először működésbe a sötétséghatalmait, hanem Plútó (IV. én.) önindulatból (motu proprio) támad a szent sír bajnokai ellen.

"Zrínyinek, mondom, miután költeményét „Homer és Virgil" példájára „fabulákkal keverni" azaz benne a csodást alkalmazni helyesnek találta, már fölvett tárgya természeténél fogva a Megszabadított Jerusálemre kellé fordítni szemeit. Menny és pokol hatalmai mozgatják őnála is a cselekvényt; de az ellentét nem oly merev, mint Tassonál: isten és ördög nem mintegy csaknem hasonló erővel küzdő felek; hanem az utóbbi az elsőnek néha engedelmes, néha pártütő szolgája. Isten, nagy célja kivitelére, a pokollal is rendelkezik, midőn Szulimánt Alektó által Magyarország ellen ösztönözi; de majd Alderán fölhívásának is enged e „mindig pártos" fajzat, mihelyt alkalma nyílik isten ellenére cselekedni. Valljuk meg, e felfogás keresztyénibb, mint a Tassoé, s így a kölcsönzött machina jobbá válik Zrínyi kezében. A klasszikái mythologia elegyítését, annyi példa után, ő sem gondolta hibának: óvakodott ellenben túl terhelni eposzát csodással, és tán nem annyira azért, mivel a protestantismus megrendíté vala már a csodákban való hitet (Toldy), hanem a fönség iránti helyes érzékből, melyet Zrínyi egész művén keresztül tanúsít. — Ama kettőség is, melyet Tassonál Izmén és Pluto külön felléptében hibául jelöltem meg, el van kerülve azzal, hogy a sötétség angyalai csak Alderán igézetére hagyják el az alvilágot. 

A fő hős

       Az Iliász hősei mind nagyok, de mind emberek, nem szabadok emberi gyöngeségtől. Ő nem indult ki a szabályból, egyet szándékosan a többi fölé emelni, s abból példányhőst teremteni, hanem jellemezte mindeniket, s a kiben legtöbb nagyszerű tulajdon egyesül, a ki döntőleg intézi az eseményeket, annak utóbb főhős nevet adtak. Virgil már példányhőst akart teremteni, gyöngeség nélkül, de az neki rosszul sükerűlt. A priori összeállította a nagy és nemes sajátságokat, melyek a főhős lényegét teszik: s e fogalom képviselője volna Aeneas. De a pius Aeneas így is sok gyarlósággal született meg. Didó iránti hűtlensége, a kor szellemében tekintve, s hogy a fátummal ellenkezik, nem volna oly nagy. — Atyja és fia iránti gyöngédsége, Palinurus és társaihoz való jóindulata szép emberi vonások benne: de egészben még is csak: fogalom. — Tasso e törekvést, fogalomból főhőst csinálni, még tovább vitte mint Virgil. Godofréd igen kegyes ember, de érzéketlen gép. Semmi gyöngédség, senki iránt: kegyessége mindent absorbeál. Dudó ravatalánál egy könny-cseppje sincs, Ármida nem hat rá, mert már olyan mint a jóllakott madár (szép erénye a klastromba vonult szenteskedőnek!). Testvéreihez nincs egy meleg szava. Se fiú, se férj, se atya, se testvér, se bajtárs: csak a rideg erény, méltóság, ildom simboluma. — De még ilyennek sem tökélyes. A szerelemnek ellenáll, nem erényből, de mert „jóllakott vele". (V. 62.) Csak olasz képzelheti ebben a szüzesség tökélyét. „A változó és könnyelmű világban", mondja máshol „gyakran állhatatosság megváltoztatni a gondolatot". (V. 3.) Nem a legerényesb maxima. Midőn először ostromra vezérli hadát, (XI. 1), a pk> Goffredot figyelmeztetni kell, hogy isteni tisztelettel fogjon e nagy munkához.

Zrínyi előtt, midőn ősét rajzolta, mind Aeneas, mind Godofréd lebegett; de mégsem csinált belőle fogalmi hőst. Az ő Zrínyije él, leheli, érez; örvend, búsul, aggódik, hisz, remél. Az ő Zrínyije vallásos buzgóságban nem enged Bouillonnak: hite mély, lelki meggyőződés, de ez nem absorbeálja egyéb érzelmeit. Hónát, királyát szereti, bajnok társát meg tudja siratni, katonái népszerű tiszteletét birja, velők eszik, vigad, — ellene iránt kegyelmes, lovagias, családi gyöngéd érzelmét okossággal mérsékli. Godofrédot, mint szépen festett képet csak bámulni, Zrínyit tisztelni és szeretni lehet egyszersmind.