Szilasi László

Hasonlóság helyett részesülés: az egyirányú példázatosság felbomlása

(Ismeretlen szerző: Ferendum et sperandum[1]- Balassi: Szabadsága vagyon már…[2])

A Ferendum et sperandum című (akrosztikhonú) vers bizonytalan szerzőségű szöveg, a kolofon szerint 1604-ben keletkezett. Szerepel az Istenes énekek több kiadásában és – első strófájával – a Balassa-kódexben is.[3] A vers Szilády Áron szerint Balassié, Eckhardt Sándor viszont Illésházy Istvánnak tulajdonítja, de érvei gyengék.[4] Eckhardt szerint mindenesetre ez a századelő esztétikailag legértékesebb Balassi-imitációja: a nagy, örökölt téma, a bujdosás megéneklését a Balassi-idézetek egyenletesen szórt, újszerű kontextusokba történő beépítésével oldja meg. És valóban: a szöveg több Balassi-verset is idéz, s közöttük saját anyaggal tölti ki a házagokat. Nincs egy, bizonyos, konkrét minta, Balassi nyelve bármikor, bármely téma kapcsán alkalmazható lírai köznyelvként működik – vagyis ez a vers ugyanúgy nem illik a Balassi-követésről ma fennálló folyamatábrákba, mint Szenci Molnáré (s ezt a problémát csak részben orvosolja, ha esetében vándorkolofont, azaz bizonytalan keletkezési időt feltételezünk).

            Elődeink pontosan lokalizálták a Balassi-életműnek a szövegben fellelhető nyomait. Onnan ered mindenekelőtt a bujdosás-téma (44. Mindennap jó reggel…, 3. str., 65. Pusztában zsidókat…, 2.), amely Balassinál köznapi értelemben, vallásos kontextusban és szerelmi jelentésben egyaránt felbukkan (lásd jelen fejezet Mellékletét.). Onnan ered (18., Szabadsága vagyon…, 7.) a szöveg domináns trópusa: a személyes exemplum[5] használata, az a gesztus, hogy a beszélő önmagát kínálja fel az adott állítás elsődleges narratív argumentumaként. S onnan erednek végül az elhagyatottságnak (Az én jó Istenem..., 5.), a tavasznak (11., Áldott szép Pünkösdnek…7.) és a romlásnak (47., Idővel paloták…3.) a szövegben fellelhető ábrázolásai is.

 

	44. Mindennap jó reggel..., 3.	bujdosás	téma
	65. Pusztában zsidókat…, 2.	bujdosás	téma
3. str.	18., Szabadsága vagyon…, 7.	személyes exemplum	eszköz
8. str.	PS 27., Az én jó Istenem…, 5.	elhagyatottság	ábrázolás
15. str.	11. Áldott szép Pünkösdnek…, 7.	tavasz	ábrázolás
18. str.	47., Idővel paloták…, 3.	romlás	ábrázolás

 

A meghatározó jelentőségű domináns trópus, a személyes exemplum alapító, harmadik strófája a Ferendum et sperandumban a következőképpen szól:

Rólam vehet ebből, mint egy szép tükörből magának minden példát,
Mert amint rám osztá, tőlem úgy elfosztá szerencse adományát,
Ki kedvemre éltem, kell immár szenvednem számkivetésnek kínját.

 

A mintául vett strófa Balassi-tól (18. , Szabadsága vagyon…, Kiben örül, hogy megszabadult az szerelemtől, 7.):

Vehetnek ifiak, vének példát énrólam,
Én nagy szerelmemben mennyi nyavalyát láttam;
Néha mint örültem, néha kesergettem, mint nyughatatlankodtam.

            Közelebbről összevetve a két szövegrészt nyilvánvaló, hogy a két beszélő története ellentétes értelmű létezőket példáz: Balassi verséé a (szerelmi, tehát átvitt értelmű) megszabadulás, a szabadság, a Ferendum et sperandumé a (szó szerinti) veszteség, a száműzetés, a rabság exempluma kíván lenni. A két strófa tehát parodisztikus viszonyban áll egymással: a követő az előd szövegének, strófájának megváltoztatott értelmű átköltését hajtotta végre[6] - versszaknyi terjedelemben. Az ábrázoló átvételek legnyilvánvalóbbika a 18. strófában található:

Véget ér, elhittem, az idő mindenben, bánatnak vége szakad,
Nagy erős kősziklák idővel romolnak, idővel tenger apad,
Így sok ínségemnek, számkivetésimnek idővel vége szakad.

A mintaadó strófával a kapcsolat teljesen nyilvánvaló:

Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak, idővel tenger apad,
Az ég is béborul, fényes nap setétül, mindennek vége szakad,
Márvánkőben metszett írás kopik, veszhet, egy helyiben más támad.

            A teljesen nyilvánvaló hasonlóságot (Balassi verseinek sokat emlegetett, de sohasem definiált visszhangját) ebben az esetben abban ragadhatjuk meg, hogy a Ferendum et sperandum 18. strófája egyfajta mini-cento: nagyjából lemásolja az előd rímeit (apad-szakad-támad - szakad-apad-szakad: az eltérés, az ismétlés oka talán az, hogy a követő a változás megjelenítésében nem, csak az elmúláséban érdekelt), a strófát pedig feltölti Balassi jellemző, s jórészt ugyanazon verséből származó szavaival.

            A két kiemelt példa világosan mutatja, hogy a követő egyáltalán nem titkolja, nem rejti el, hanem kifejezetten a kirakatba teszi, szinte fitogtatja a hatás meglétét és működését. Első látásra úgy gondolhatnánk, hogy (versszak terjedelmű mini-paródia, strófányi mini-cento:) az imitatio ismert műfajai és műveletei nem hatják át az egész szöveget, csak egy-egy strófára terjednek ki, hogy a XVII. század elején még az imitáció is strófikus. Ugyanakkor – éppen ezért - már-már azt mondhatnánk, hogy az utód-szöveg annyira nyíltan imitál, mintha azzal, Balassi szövegeinek a sajátjában való jelenlétével, azok beépítésével és a beépítés felmutatásával, saját követő-költő-voltát, poézisének imitatív jellegét kívánná legitimálni. A Balassi-szövegrészek jelenléte, újrafelhasználása, applikációja a szöveget költőivé, a szerzőt pedig költővé avatja – még akkor is, ha az elődnek a szöveg egészében való jelenléte egyáltalán nem valósul meg. Az egészt reprezentáló előd-részek érintkezés által azonban mégiscsak teljesen átalakítják az azt befogadó-keretező-feltöltő utód-szöveg egészét. Az imitáció ezen működésében nem nehéz észrevenni a szinekdokhé és a metonímia egyszerre működő (nagyon archaikus, szinte mágikus) logikáját.

            Kérdésünk mindezek után az lehet, hogy mindezen felül, a legitimációs célú elsajátításon túl, aemulatív értelemben, kezd-e valamit az utód az előd-szövegek poétikailag talán legjellemzőbb elemével, domináns trópusával, a személyes exemplummal? Nyilvánvaló, hogy ez a problematika jelentősen befolyásolja a szöveg dispositióját is.

 

            A Ferendum et sperandum három didaktikus tételen nyugszik: Az első a szerencse változékony voltát (1-2. str.: „Fortuna”), a második a tűrés szükségességét (10-11.: „Ferendum”), a harmadik az ebből következő reménység esélyeit (17-18.: „Sperandum”) fejtegeti. A tételek közé egy-egy panasz-egység ékelődik (első panasz: 3-9., második panasz: 12-16.). Az első panasz nyitóstrófáját (3.) már idéztem: a személyes történet részletes elmondása a későbbiekben is azon dolgozik (többek között – mint már jeleztem - Balassit imitálva: 8.), hogy a beszélő (s az egység végén már az öngyilkosságot fontolgató) személyt az el-fosztó szerencse működésének közérthető, áttetsző példázataként alkossa meg és mutassa fel. Ő lesz a példa mások számára. A második panasz épp fordított logikát követ.

Példáját sokaknak, igye-fogyottaknak, látom árva fejemen,
Mert szerencséjekben, számkivetésekben, részes vagyok sokképpen,
Kedves lakóhelyem távol lévén tőlem jut eszemben keserven.

            A második panasz ezen (12.) nyitóstrófája szerint a példázatosság, a példázatos mivolt, a példázaként való értelmezhetőség nem egyirányú. A szerencse (és a tűrés) működésének megértése nem csupán azáltal történik meg, hogy a beszélő ezek példázataként értődik, hanem úgy is, hogy a beszélő példaként ért másokat, más történeteket: Ulyssesét, a madarakét és vadakét, a tavaszi természetét (13-15.). A példázatosság egyirányúsága, ill. talán pontosabban: az egyirányú példázatosság azáltal bomlik fel (a beszélő azáltal veszi észre saját árva fején mások példáját), hogy a beszélő részesül mások szerencséjéből, számkivetéséből. Az egyirányú példázatosságot, s ezzel: a hasonlóságon alapuló kapcsolatteremtés értelmességének lehetőségét, aláássa a szinekdokhé logikája.

            Részletesebben: a tűrés tétele a nem egyedül vagyok felismerésén alapszik (11/3.). Ez a felismerés azonban ideiglenesnek bizonyul. Hamar kiderül, hogy a beszélő tulajdonképpen teljesen egyedülálló, senkihez sem hasonlító kivétel: Csak egyedül nékem nem szabad megtérnem örömem hajlékába. (14/3.), Csak én, szegény lélek, sírok és kesergek, mert örömem nem újul. (15/3.) Mindez természetesen visszamenőleg teljes mértékben aláássa a beszélő figurájának példázatos jellegét: akinek a sorsa senkiéhez sem hasonlít, az csak saját magát példázhatja. Ebben a helyzetben pedig a poétikai kiút csak az lehet, ha a példázatos exemplum-jelleg megmarad, de immár más módon, nem hasonlóság által jön létre. A részesülés szinekdokhikus logikája hasonlatosság nélkül is képes újratermelni az exemplumot, ám ennek ára az egyirányúság felbomlása.

            Azt hiszem lehet mondani, hogy ez az imitatio poétikailag termékenynek bizonyult. Az elődtől örökölt trópus, a példázatosság, az exemplum, domináns pozícióba emelve kérdésessé vált (11/3.: nem egyedül vagyok – 14/3. csak egyedül nekem, 15/3.: csak én szegény lélek), mert az exemplum (narratív) allegorikusságát megtörte a (jelenbeli) helyzet iróniája.[7] Mivel azonban az előd nyelvének rangja a követő számára ennek ellenére is magas maradt, nem maradt más lehetősége, mint az, hogy számára is hiteles módon, más logika által, de mégiscsak megőrizze, újratermelje ugyanazt a trópust, a személyes exemplumot. Balassi nyelve, diskurzusa jórészt valóban a beszélő egyedi ugyanakkor példa-értékű voltának tételezésén alapul, anélkül azonban, hogy valaha is szembenézne az ebből a kettősségből eredő belső ellentmondásokkal. A Ferendum et sperandum szövege éppen ezt teszi meg, s éppen a ragaszkodás, az elődtől öröklött kettősség fenntartásában való alázatos, követői érdekeltsége, nem pedig a nyílt aemulatio vágya vagy szándéka vezette újszerű (a manierizmuséval ugyan összehangzó, de genezisében attól alighanem mégiscsak független) poétikai irányokba. A századelő költészetének nyelveit számos esetben és számos területen az teszi különösképpen bonyolulttá, hogy – sajátságosan összetett imitációs magatartást tanusítva - jóllehet immár nem fogadja el az elődtől örökölt poétikai konstellációkat magától értődő, kérdés nélkül újramondandó konstrukciókként, ám mégis meg akarja őrizni azokat. Eközben pedig, épp ennek érdekében, felbontja, elemeire szedi, újrastrukturálja, saját magyarázattal látja el őket. Úgy akar ugyanaz maradni, hogy közben elkülönböződik.

 

Melléklet:

a bujdosó-tematika példái Balassinál

 

30. Mire most, barátom…

            20        Igaz szerelmő Leucippét nyavalyára,
                        Ifjú Theagenest annyi bujdosásra,
                        Nagyot kicsin renden való házasságra,
                        Mindent csak szerelem vitt képtelen dolgokra.

33. Bocsásd meg, Úristen…

            2         Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
                       Té-tova bujdosik, mint madár a szélvészben,
                       Tőled elijedett, tudván, hogy vétkezett, akar esni kétségben.

            15      Éneklém ezeket megkeseredett szívvel,
                      Várván Úr kegyelmét fejemre szent lelkével,
                      Té-tova bujdosván, bűnömön bánkódván,  tusakodván ördöggel.

34. Méznél édesb szép szók…

            7          Vigasztalás, jó társ nem ádhat víg kedvet,
                        Bús fejem egyedül csak bujdosni szeret,
                        Mert pokolnak tetszik ez világi élet.

44. Mindennap jó reggel…

            3          Bujdosom, mint árva, idegen országba veszettül, mint szarándok,
                        Ruhámban sötét színt, szívemben szörnyű kínt viselek én, úgy gyászlok,
                        Szárnyam nincs, mint néked, kin mehetnék véled ahhoz, akit óhajtok.

            7          Sok háborúimban, bujdosó voltomban, midőn darvakat látnék
                        Szép renden repülni s azfelé halanni, hol szép Julia laknék,
                        El-felfohászkodván s utánok kiáltván tőlük én így izenék.

58. Óh, nagy kerek kék ég…

            2          Mi haszon énnékem hegyeken-völgyeken bujdosva nyavalyognom,
                        Szörnyű havasokon fene párduc módon kietlenben bolyognom,
                        Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban holtig csak nyomorognom?

[63.] Nyolc ifiú legén…

            11        Az másfélezerben és nyolcvankilencben Szent Bertalom-nap után,
                        Világ határira való bujdosásra keservesen indulván
                        Édes hazájából, jóakaróitól siralmasan búcsúzván.

[65.] Pusztában zsidókat…

            3          Könyörgök, nékem is hogy légy már vezérem,
                        Mert, ím, bujdosni űz nagy bú és szemérem;
                        Én Istenem, ebben ne vesszen el vérem,
                        Őrizz meg gonosztól, felségedet kérem!

            4          Építs fel elmémet az jó bölcsességgel,
                        Szívemet peniglen hittel, merészséggel,
                        Bujdosó fejemet törödelmességgel,
                        S te adtad lelkemet buzgó könyörgéssel!

            6          Hogy bujdosásom ideje tölte után
                        Én édes hazámban térjek esmét vígan,
                        Mind azokat jó egészségben találván,
                        Akik szomorkodnak éntőlem búcsúzván.

            8          Én édes hazámból való kimentemben,
                        Szent Mihály nap előtt való harmad hétben,
                        Az másfélezerben és nyolcvankilencben
                        Az ó szerint, szerzém ezt ilyen énekben.

Adj már csendességet…

            1          Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!
                        Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet, kit sok kín fúr!

---