(Szenci Molnár Albert: Óh, én édes...[1] - Balassi: Ó, én édes…[2])

A Balassi-követés jelen tudásunk szerint első ránk maradt írásos nyoma egy alkalmi bejegyzés. A mindössze egyetlen strófából álló versezetet Szenci Molnár Albert írta bele Janus Pannonius verseinek Beatus Rhenanus által gondozott, 1518-ban Bázelben megjelent kiadásának egyik példányába, a Guarino-panegyricus 651-656. sorai mellé. A vers előtt két latin hexameter szerepel,[3] utána pedig egy magyar nyelvű prózai szöveg: Irtam Heidelbergaban hazank pusztulasarol szomoru hirt halvan 1597. Albert. Molnar Hoggiai Martonnak szegen baratia.[4] Maga a vers a következőképpen szól:

Óh, én édes hazám, te jó Magyarország!
Mindennemű dolgod már kész nyomorúság.
Ha téged meg nem szán az mennyei Isten,
Nem adnék egy zsák pénzt minden szerencséden.

A vers első sora megegyezik Balassi (a Balassa-kódexben 75. számú) híres búcsúversének (Valedicit patriae, amicis iisque omnibus quae habuit carissima) kezdősorával. Ezt a tényt értékelhetjük úgy, hogy Szenci Molnár ott folytatja, ahol az előd (kompozicionális értelemben) abbahagyta, azaz (klasszikus hüpoleptikus pillanat:) a recepció ott kezdődik, ahol az előd műve véget ér – de úgy is, hogy Szenci Molnár versének a Balassiéval egyező szövegrésze annyira rövid és triviális, hogy akár attól teljesen függetlenül is létrejöhetett. Döntő érvek hiányában, az előttünk járó szövegértelmezők szellemében,[5] a szövegkörnyezetre támaszkodva, valamint nagyobb interpretatív termelékenysége miatt én természetesen az első álláspontot fogadom el.

Innen nézve Szenci Molnár verse poétikailag, imitáció-történetileg tulajdonképpen számos tekintetben rendkívüli módon meglepő, zavarbaejtően radikális, könyörtelen szöveg. A rövid vers alkalmi bejegyzés: nem közelít levetett sarukkal a magasrangú előd-szöveghez (az utolsó vers első sorához), hanem azonnal, Balassi halála után alig három évvel, olyan funkcióban (bármikor jól alkalmazható közhely-gyűjteményként) használja fel azt, amely eljárásmód a jelenlegi irodalomtörténeti narratívák szerint csak a XVII. század végén lesz majd bevett. Szó sincs ugyanakkor arról, hogy a néhány évvel később valóságos formatörténeti forradalmat[6] kirobbantó követő már ekkor különösen ügyelne az előd-corpus formai újdonságaira, s e területen (saját megelőzöttségét bevallva) látványosan innovatív (mondjuk: Balassi-strófában íródott) szöveget választana imitációja tárgyául. Az utód-vers a metrikai forradalmak előtti strófa-világ második leggyakoribb (Balassi által viszont mindösszesen csupán háromszor [73.: De mit gyötresz…, 74.: Pusztában zsidókat…, 75.: Ó én édes…] alkalmazott) versformájában, négysarkú felező tizenkettesben (a12a12a12a12)[7] íródott előd-szöveget választ, ezt a formát alakítja át némiképp változatosabbá, páros ríművé – s ezáltal egy nagyon hagyományos, az utókor által végrehajtandó felújításra máris jócskán rászoruló Balassit állít az olvasó elé. Azt sem lehetne mondani, hogy a szöveg rejtegetné saját aemulatív szándékait ill. a imitációs minta rangos voltát: a vers kezdősora egy híres vers incipitjét követi, egy összegző és záró, az értékektől (Magyarországtól, a vitézektől, a lovaktól, a vitézlő nagy szépségtől, a vitéz legényektől, a sík mezőtől, a barátoktól, a szűzektől, a szerelmes ellenségtől és a versektől, a poézistől) búcsúzó, a halotti búcsúztatókkal rokon Balassi-versét  – azét a versét, amely Rimay (ekkorra már – Vizsoly, 1596 - nyomtatásban is megjelent) Epicédiumának[8] (főként harmadik, Ihon, édes hazám… kezdetű darabjának) is egyik legfontosabb mintája. Ehhez képest nagyon figyelemreméltó a stílusszint durva megváltozása, süllyedése: a kezdősortól kezdve a stílus folyamatosan egyszerűsödik, s akár a második verspárt (Isten-szerencséden), akár az utolsó sort nézzük (nem adnék egy zsák pénzt), megállapítható, hogy a gravisból (legalábbis) a mediocrisba érkeztünk: a Szenci Molnár-vers apránként teljesen leépítette a Balassi-szöveg fentebb stíljét. Köznyelvi, jól érthető, kevéssé átvitt értelmű nyelvet használó szöveggel van dolgunk (talán a dolgod: nyomorúság tekinthető az egyetlen – nagyon kifejtett - metaforának). Pontosabban: az előd általában legjellemzőbbnek vélt trópusainak, stiláris jegyeinek (Eckhardt szerint: a halmozásnak, a hasonlatnak, a metaforának, a szimbólumnak, a metonímiának, a példabeszédnek, a közmondásnak, ill. a manierista metaforizációnak) nyoma sincs benne. A szöveg mindezzel szemben retorikailag teljes egészében az aposztrofikus antropomorfizációra épül: pusztán azáltal képes megszemélyesíteni Magyarországot, hogy megszólítja. Hogy létrehoz egy fiktív, de nagyon konkrét beszédhelyzetet, amelyben a beszélő egy élettelen és beszédképtelen dologhoz beszél, hogy azt reszponzívvá tegye, s hogy ezáltal magát mint költőt, a világ dolgainak radikális átalakítóját avathassa fel.[9] S teszi mindezt éppen egy olyan verset imitálva, amelynek utolsó strófájában a beszélő saját teljes, végleges és visszafordíthatatlan költői önfelszámolásáról tudósít:

Ti penig, szerzettem átkozott sok versek,
Búnál kik egyebet nékem nem nyertetek,
Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
Mert haszontalanok, jót nem érdemletek

Ha ugyanakkor az imitációs viszonyt a korban jórészt még hiányzó kritikai-interpretatív műfajok funkcióit is hordozó kapcsolattípusnak tekintjük, akkor világos, hogy mindez nem csupán az előd helyének és funkciójának átvételére tett könyörtelen költői kísérlet, hanem meglehetősen radikális értelmezési javaslat is egyben. Pontosabban: radikalitása elsősorban nem poétikai újszerűségében, hanem az előd nyelvének újraértelmezésében, az általa felkínált poétikai lehetőségek, irányok közötti választásban áll, lehet mondani: arra szorítkozik. Szenci Molnár versének domináns trópusa ugyanis arra is figyelmeztethet, hogy könnyen meglehet: a közel kortárs utókor költői talán nem annyira a hasonlósági viszonyok megjelenítésében, mint inkább az aposztrophéban és az antropomorfizációban, ill. a kettő összekapcsolásában látták Balassi költői nyelvének legjellemzőbb, leginkább imitálandó (követendő és meghaladandó) jegyét. Nem a helyettesítés logikája, hanem a komminikáció lehetőségének megteremtése, a kommunikatív helyzet létrehozásának stratégiája volt benne számukra fontos. A javaslat (ha jórészt talán el is felejtődött) egyáltalán nem megalapozatlan: tíz Balassi vers klasszikus, megszólító Ó-val indít,[10] s az összes Balassi-vers kétharmada alapvetően az aposztrofikus antropomorfizáció, a megszólítás által történő kettős alakformálás klasszikus modelljére építi fel magát.

Eredj, édes gyűrőm…, Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje…, Mire most, barátom…, Bocsásd meg, Úristen…, Ez világgal bíró fenséges Cupido…, Te, szép fülemüle…, Vitézek, mi lehet…, Ó, én édes hazám…, Adj már csendességet…: a közel kortárs retorikai, poétikai, imitációs környezet vizsgálata (úgy tűnik) valóban fontos, s némiképp elfedett mozzanatokra hívhatja fel a figyelmet - Balassi költészetét illetően is. Elsődleges kérdésünk azonban most mégiscsak az, hogy mit kezdett ezzel a költészettel, a költészet ezen (ilyennek látott) nyelvével Balassi korai utókora, hogy milyen poétikai módosulásokhoz, változásokhoz, eredményekhez vezetett a Balassi nyelvével folytatott imitatív és aemulatív küzdelem a XVII. század első harmadában, hogy mi történt (többek között) az aposztrophéval.

---