Két(szer két) magyar fő-poéta

(Thuri Mihály: Calliopé múzsát dicsérték…[1])

 

1647-ben, Lőcsén, Szentmártoni Bodó János: Az én ekém... kezdetű, Az sónak dicsíretiről való magyar rythmusok (Laudes salis) című, Thuri Mihályhoz, a kolozsi sóbányák kamaraispánjához szóló[2] versének megjelenésekor a szöveg elé odaszerkesztették Thuri Mihály sófelügyelő Szentmártoni Bodó Jánoshoz az ő modorában szóló,[3] Calliopé múzsát dicsérték… kezdetű, Epigramma című szövegét. A nyomtatványban tehát tulajdonképpen két azonos műfajú szöveg, két (a műfajt jórészt maga Szentmártoni Bodó teremtette meg és terjesztette el:[4]) mesterség-dicséret verseng tehát itt egymással, s Thuri szövege nyitányként a dicséretnek a hagyományra hivatkozó módját választja. Thuri verse a tradíció általa legjelesebbnek tartott áramában helyezi el Szentmártoni Bodót, s felettébb jellemző, hogy a magyar hagyományt immár pusztán Balassi és Rimay együttes említésével jelöli meg. A szöveg a következőképpen kezdődik (1-2. str.):

„CALLIOPE múzsát dicsérték régenten,
Mestersége mert volt az bölcs éneklésen,
Sok poéták penig az ékes verseken,
Dicséretet nyertek mint szép mesterségen.

Magyarok között is jó híres pszalmistát,
Hallottunk egy jeles úri fő Balassát,
Az után Rimayt, énekek laurussát,
Értettünk ilyen két magyar fő-poétát.”[5]

Döntő fontosságú és általában is jellemző mozzanatnak tartom, hogy a két szöveg azonos műfajú és hasonló nyelvű: a követő ekkor már a mester vitathatatlan uralma alatt álló műfaji és nyelvi kereteket szigorúan betartva imitál. A cél nyilvánvalóan nem az előd felülmúlása, elsősorban annak meghaladását célzó követése, hanem az általa kezdeményezett diskurzus puszta fenntartása, megszilárdítása, (bővített) újratermelése, gazdagítása. Az előd értelmezése azonban természetesen ebben az esetben is elkerülhetetlen.

Kalliopé (a széphangú) a görög mitológiában a kilenc múzsa egyike: az epikus költészeté. A vers szövege szerint Kalliopé mestersége a bölcs éneklés volt. Vele (talán) szembeállítva említi meg a szöveg azokat a sok régi poétákat, akiknek szép mestersége az ékes versekben állt: ezért nyerték el dicséretüket. Kalliopé: bölcs éneklés – sok poéták: ékes versek. Semmiféleképpen sem kívánom túlzottan kimerevíteni az első strófából kiolvasható irodalomszemléleti (az arsot nem művészetnek, hanem mesterségnek értő) rendszer-kezdeményt, de a szövegben mégiscsak viszonylag határozott eloszlások, többszörös szembeállítások mutatkoznak. Epika – líra. Bölcs – ékes. Éneklés – versek. Ha jól értem, Thuri Mihály szövege bevezetésül a műnemi határokat húzza meg, s az epikát tartalmilag értékelendő, énekelt szövegént, a lírát formailag értékelendő, olvasott szövegként definiálja. Balassi és Rimay nyilvánvalóan ez utóbbi csoportba tartoznak. Ők a két magyar fő-poéta: ha jól értem, akkor Thuri verse itt, az ő kettősükkel alapvetően lírai természetűként jellemzi a magyar költészetet. A szöveg ezen a rendszeren belül Balassit pszalmistának, Rimayt énekek laurussának nevezi. Mindkét megnevezésen jól érződik az Istenes énekek hatása: bármilyen meglepő is a mi számunkra ez a hevenyészett hierarchia-kísérlet, alkalmi kánon-kezdemény, a XVII. század közepi olvasó számára, aki a két életműnek valószínűleg csak az Istenes énekekben megjelent részét ismerhette, Balassi valóban (jó, híres, de mégiscsak) egyszerű zsoltárfordítónak, Rimay viszont tágabb tematikai és nyelvi világú, (babér)koszorús költőnek tűnhetett. Hallottunk, énekek, értettünk: nem akarok igazán szigorú fogalmiságot tulajdonítani ennek a szövegnek, de az azért talán mégiscsak kitapintható, hogy e vers ugyanakkor érzékel és megérzékít némi ellentétet a felhasznált antik alapozású rendszer (epika = bölcs éneklés, líra = ékes versek), és az egyenrangúként értékelt magyar hagyomány között: a két magyar lírai fő-poéta énekeit (miként az epikát) elsősorban hallás által kell megértenünk. Ez – azt hiszem – újra csak az Istenes énekek hatása: végülis gyülekezeti énekeskönyvekről beszélünk, s a Balassi és Rimay szövegeinek otthont adó könyvek műfaja, az e műfajhoz kapcsolódó recepciós szokások és szabályok az ő verseik befogadásának módját is alapvetően meghatározták.

A szöveg szerint Szentmártoni Bodó a fenti folyamat szerves részeként lett a jelen seculum poétája. János Poéta költészetének lényege alapvetően az újságban, a tematikus újdonságban áll (3-4., 27/3.). Apolló módjára verte lantját sok nótákra, Orpheushoz hasonlóan helyheztette szépen énekit (5.): megénekelte a tékozló fiú példázatos történetét[6] (6-7.), a vasat[7] (8-10.), az ácsmesterséget[8] (11-16.), a vadászatot[9] (17.), ill. Mária Magdolnát[10] (18-21.), végül, de nem utolsó sorban pedig magát a sót (24-26.). Ez az életművi áttekintés (a bevezető strófákkal szoros összhangban) egyértelműen epikus költőként ábrázolja Szentmártoni Bodót. Nótákra alkotja és énekli (7.) tanító, szép, údonságokkal szolgáló, helyenként példázatos (6., 21/1.), helyenként pedig egyértelműen história-jellegű (20/2., 21/4.) énekeit (5., 7., 16., 20.) - amelyeket azonban olvasni is lehet (9/1., 16/3., 27.), hiszen írásban alkotta meg (10/2., 20/1., 21/4., ) és hagyta ránk őket (21/2., 22/3.). A dinamikus végkifejletet megelőző strófák (20-21.) jól összegzik ezt a kettősséget.

Illy Proplastes autort verssel énekelni,
Szent Írásból erről históriát írni,
Magyarok között most kit tudnál ismérni?
Ezt is Szentmártoni meg tudta mívelni.

Erről is szép példát az János Poéta,
Ékes lantján versét néked írva hagyta,
Mária Magdolna dolgát így formálta,
História módon ékesen kiírta.

 Ékes lantján versét néked írva hagyta: geometrikus pontosságú fogalmi rendet nem lehet és nyilván nem is érdemes vágni Thuri (meglehet, egyszerűen képzavaros) Epigrammájában. Az azonban kétségtelen, hogy ez a szöveg alapvetően Balassi és Rimay szövegeinek segítségével, egy életművet az övéikkel szembeállítva alkot meg egy talán irodalomtörténetinek is nevezhető narratív konstrukciót. Ebben a konstrukcióban a Balassi és Rimay nevével jellemzett magyar költészet (ha nem is úgy, mint az antik irodalom, de jellemzően mégiscsak) lírai természetű. Szentmártoni Bodó János életműve ezzel szemben alapvetően epikus állagú – tematikája mellett ebben is áll költői újdonsága. Amiképpen azonban – sajátságos helyzet: - a magyar lírai költészetet (Balassi és Rimay) epikus módon (énekelt szöveget hallás után megértve) receptálódik, azonképpen az epikus költészet (Szentmártoni Bodóé) olyan recepciós helyzetbe (is) kerül (utólag), amely eredetileg a lírai szövegekhez kapcsolódott: írott szövegekben olvasás által gyönyörködve fogadják be őket.

Bármennyire elegáns és nagyszabású is Thienemann Tivadar (1931-es: korát messze megelőző, s napjainkban teljes joggal fölértékelődő) irodalomtörténeti konstrukciója szóbeliség, kéziratosság és nyomtatottság jól elhatárolható egymásra következéséről és éles váltásairól,[11] a helyzet közelebbről nézve az, hogy a könyvnyomtatás térnyerése egyáltalán nem számolta fel a kéziratosság és a szóbeliség állásait. A három kultúraforgalmazó közeg (idegen eredetű kifejezéssel élve: médium) még a XVII. század közepén (bő egy évszázaddal pl. Tinódi Krónikájának megjelenése után) is szinte egyenrangúként létezett egymás mellett, s a korábbi, egyszerűbb helyzethez képest jelentős problémát jelentett, hogy ezt a hármasságot hogyan lehetne a konkrét esetekben hozzárendelni az alkotás – kortárs közzététel – utóélet hármasságához. Balassi és Rimay (énekelt, kéziratban terjedő, majd részben kinyomtatott) életműve XVII. század közepi irodalomtörténeti, sőt az irodalomról való gondolkodásunk egészét érintő jelentőségének fontos mutatója, hogy léteztek olyan szövegek, amelyek épp az ő segítségükkel kíséreltek meg rendet tenni ebben a már igen régóta felettébb bonyolult helyzetben.

---