Hetedik ének

Oh, keserves lölköm, miért így siránkozol,
És elfiggeszkedvén ennyit búslakodol,
Kétségeskedvén hova gondolkodol?

Hogy halhatatlan vagy, látom, azt gondolod,
S én majd megrothadok, viszont azt is látod,
S nagy bűneimnek sokságát számlálod.

Jól tudod aztot is, Christus eleiben
Vitetöl mikor ül mint bíró, székiben,
És számadandó lesz ez ítéletben.

Ezekért bánkódván ennyi siralmat látsz,
S hogy nyomorúságban tűlem zúgolódást látsz,
Félvén Istentől, nagyobb büntetést vársz.

De ezen bár ennyét te ne siránkoznál,
Bűneim sokságán ígyen ne bánkódnál,
Talánd azt tudod, bolondra találtál.

S mire nem tekénted de én erős hitömet,
S vele egyetemben jóreménségömet,
Kik az Christusra hatták csak igyeket.

Azt kérdem sőt tűled, az az szent mellik volt,
Ki az késértetben hogyha mikoron volt,
Meg nem tántorult, avagy bűn nékül volt.

Szent Jób de az kínban nem zúgolódék-e,
Születése napját nem megátkozá-e?
Szent Péter Christust nem megtagadá-e?

Dávidot, Manassest, Jonást nem számlálom,
Hanem csak bánatod azzal vigasztalom,
Hogy ne félj, mert bűnben magamat nem hagyom.

Hiszem is az Istent oly kegyesnek lenni,
Bűneim Christusért nekem megengedni,
Nagy hatalmát is erre hiszem lenni.

Mert minden órában hatalmát jól látom,
Hogy ő az nagy Isten, eszembe forgatom,
Megvigasztalhat engemet is, vallom.

Az zöngő szólás bennem mert tűle van,
Szömöm fényessége ő hatalmatul van,
Füleim hallása ajándékjábul van.

Az szép virágok is nézem, miként lesznek,
Az fekete földbűl mely szép lassan jünnek,
Csudaszép formákra s ábrázatra lesznek.

Külömb-külömb szűnnel s szagokkal fölnőnek,
És széjjel az mezőn szépen tündöklönek,
Gyönyörűk és gyöngék, kedvesek mindennek.

Az termő fákrul is hogyha gondolkodom,
Meztelenül lenni télben őket látom,
Tavasszal isméglen mely szépek, csudálom.

Mert szép virágokval öltözve láttatnak,
Azután gyümölcsöt, jóűzűket hoznak,
Kiket magokbul, nem tudom hogy, adnak.

Több hatalmasságit mind meg nem mondhatom,
Mert okosságommal azt meg nem foghatom,
Hanem egy summában rúla aztot vallom,

Hogy nincsen oly állat, kiben van elevenség,
Aztot jól nem tudja, van mennyben Istenség,
S őket teremptette az mennyei fölség.

Én mennyivel inkább űtet nem dicsérném,
Ki ő szent képére vagyok teremptetvén,
De az gyarlóságtul, hogy lehet, ne vétkezném.

Vallom azért űtet oly kegyes Istennek
Megtérő bűnöshöz s irgalmas szívőnek,
Rúlam is eltörli sokságát bűnömnek.

Az nyomorúságbul s meg engem kiviszen,
És siralom után örülővé teszön,
Szent országában s örökössé teszön.

És noha ez testben, igaz, majd megrothadok,
De ítélet napján ismég föltámadok,
S véled, oh, én lölköm, nézd, miként vigadok.

Lássad azért, lölköm, ha illik már bánkódnod
Ily reménységemért, avagy kell vigadnod,
Én azt mondom, inkább kell csak imádkoznod,
És az Úristennek csak hálákat adnod.

Finis

Forrás: facsimile