XXI. ének 

Nótája: Oh,  te én bolond elmém

Soha én már nem tudom, mit köllessék mívelnöm,
S keserves bánatban hova kelljék térülnöm,
Istennek Szent Lölke, ne hagyj tűled elesnöm.

Magamat sirassam-e, avagy szegény társamat,
Árván maradását vagy jó szabadságomat,
Törődött tagimat vagy szörnyű rabságomat?

Vagy sok jó atyámfiát, vagy vitéz barátimat,
Én lakóhelyemet, avagy édes hazámat,
Ily sok búmért immár nem szánom halálomat.

S szintén elkeseredem, mert Isten ostorátul
S énellenöm vívó kemény rettegésitül,
S elijedtem tisztán az nagy hosszú rabságtul.

Ha tudnám, nem vétkezném, tanulnék itt Szent Jóbtul,
Noha nyomorgásom sokkal különbőz attul,
De félek ennél is reám nagyubb haragtul.

Én is születésem napját szabadon átkozhatnám,
Sűrő sötétségek közé es  számlálhatnám,
Ne támadott volna soha föl, azt mondhatnám.

És fogantatásomnak óráját is szidhatnám,
Kiben fogantaték; ember,  mondaná én anyám;
Halál árnyéka elburétsa -  kiálthatnám.

Mert az ganéjban ülvén  nincsen senki biztatóm,
Régi jóbarátim közül is egy is gyámolom,
Mert jószerencsémben volt, lám, csak jóakaróm.

Azaz azt is mondhatnám: elhagya én Christusom,
Hajóban aluván nem hallja kiáltásom,
S majdan az haboktul lesz fenékre szállásom.

Nám, mint vak Bartimeus, az útfélen kuldulok,
Könyörüll rajtam is, Dávid fia, kiáltok,
De mégis gyógyulást nála nem találhatok.

Az morzsalékokban es nem akar juttatni,
Noha nem kívánnám fiak kenyerét nyújtatni,
Kisebb jóvoltában de csak én részesülni.

És bár ő ruhájának prémit hadná illetnöm,
Tudnám, meggyógyulna kórságos betegségöm,
Szent atyjánál egy szót szólna csak bár éröttem.

Ily nagy erős próbáit  mint tudjam elviselnöm,
Nem tudom,  az bútúl mert már megemésztetöm,
Keserves rabságban hogy nincsen könnyebségöm.

Soha előbb nem hagyott ez kegyes Úr, lám, senkit;
Vagy csak énelőttem zárlotta-e bé kapuit?
Hagyján; még elveszi, tudom, rúlam haragit.

Áme lám, mondám de én, hogy rám haragot szerzek,
És ily panaszimért fejem nyilván vétközék,
Hallhatsza lölkömtül, mi válaszom adaték:

Ferenc, monda énnekem,  de mit bolondoskodol?
Mert íme: hol az Úr, tűle mind jól láttatol,
Csudálom, kevéssé hogy nem várakodhatol.

Nem tudod-e, balgatag, az Istennek jóvoltát,
Hogy most csak próbálja  az te hütöd mivoltát?
Azért egy kevéssé bocsátá rád ostorát.

S tudod-e? Mennél inkább nyomorgásban bémerét,
Annál közelb hozzád vagyon, s inkább megsegét,
Csak kis hitöd helyett benned nagyubbat épét.

Sőt te sok bűneidért ezt méltán érdemled volt,
De az József tiszta s életében jámbor volt,
Mégis négy esztendég, lám, Pharahonál rab volt.

Az jámbor Tóbiás is négy esztendég vak vala,
Jób az gazdagságban semmit nem bízik vala,
De mégis mindketten megpróbáltattak vala.

Mely fiát is az atya  szereti, megvesszőzi,
Azért, hogy jobbuljon, s tűle ne legyen messzi;
Te is még üdővel ezt még kezded köszönni.

S ki tudja? Talánd eddig több bűnben estél volna,
Gazdagság-kívánás,  kevélység  szállott volna,
Alázatosságot ha nem tanultál volna.

Ne véld  azért, Istentől hogy te megváltattál,
De sőt hogy őnála mostan kedvet találtál,
És nagy szerelmében s  irgalmában jutottál.

És mint Timeus fia, te is meggyógyéttatol,
S miként Cananea asszony, meghallgattatol,
Ne félj, mert haboktul, hidd, el nem buréttatol.

Légy békességtűrésben, s egy kicsinyt várakozzál,
Az rabságbul megment Isten,  csak benne bízzál,
Ne hadd azért magad, és semmit se bánkódjál.

Árván maradt társadtul nemsoká megláttatol,
Sok  siralmid helyett es megvigasztaltatol,
Ez nagy tengör mellől majd hazabocsáttatol.

Wathay ezt hallván, távozék siralmától,
Orcáját megtürlé, s  írá ezt úgy magától.

Forrás: facsimile