XXIIII. ének

Mely az magyar nemzetségnek nyomorult, múlt és jelen való állapatját traktálja

Not. Nehan is lehet és: Sok bölcsek, nota

Áldott magyar nemzet kevés maradékja,
Régen Európának ki valál csillagja,
Avagy ez világnak tüköre s zászlója,
Az jó, tisztességes hírnek kívánója.

Szolgálatom néked örökké ajánlom,
Ne bánd, néhány versöm hogy tenéked mondom,
Édös nemzetségöm, mert romlásod szánom,
Siratom, szerencséd hogy semmit nem látom.

Átokká magamat, hidd, érötted hadnám,
Szörnyű nagy halálra es magamat adnám,
Nagy veszedelmedért kínomat nem szánnám,
Szabadságod azzal hogyha meghozhatnám.

Régi hatalmadat mert hogyha gondolom,
Viszont nagy romlásod eszembe forgatom,
Múlt száz esztendő közt káridtúl irtózom,
S jövendőtűi kétször inkább iszonyozom.

Minden fegyveredtűi mert abban fosztatál,
Idegen nemzetnek oltalmára jutái,
Szép lakóföldedtűi es abban el valál,
Hogy az ruhában csak alig maradhatál.

Nándorfejérvár, ki fű fegyvered vala,
Aranyas paizsod nyakadbul kihulla,
Az mohácsi mezőn kezed megcsonkula,
Fegyverderék rúlad Budával ez foszla.

Sisakod Esztergam és Fejérvár vala,
Több szép végházakkal az fejedbűi hulla,
Bajvívó szép kopjád Tömösvárral romla,
Hogy pogány kezében ez néhány vég szálla.

Pallosod Szigetvár és az Gyula vala,
Mely egyszersmind tűled eltulajdonula,
Szablyád már kezedben azki fénylik vala,
Eger és Kanizsa minap még elcsúsza.

Azaz fegyver nekül annyira maradál,
Hogy csak egy handzsárra és egy botra jutál,
Nagy Győr és Komárom, kihez már te bíznál,
Nincs több kezedben oly, melyhez támaszkodnál.

Hatszáz esztendeig ezek mind levének,
Ezer és ötszáztul fogva megesének,
Már hetedik százban azmik történhetnek,
Nagy Isten kezétül s hatalmátul függnek.

Kezdetit ennek is de nem szerethetem,
Adja Isten, bátor hazudjon beszédem,
Szabadulásunkhoz de kevés reménységem,
Melynek halld okait, s ím, előbeszélem.

Már az ruházatban, azmelyben csak valál,
Palástoddal környül es béburétkozál,
Ez zöndült világban most oltalmazkodál,
Vén magyar uraktúl nemrég mind elhullál.

Kik, mint egy fias tik fiait szárnyával,
Így ők is valának néked oltalommal,
És mint palást vészben, így jó tanácsokkal,
Idegen nemzet közt valának jó szolgálattal.

Idején Battiáni jó Boldizsár, tűled,
Meghalván, elhulla ott egyik köntösöd,
Kivel gyászban mindjárt öltözék te szíved,
Noha nem lén neked akkor annyi eszöd.

Mely úr igazságval, ő bátorságában?
Idegen nemzetnek zablát ő szájában
Megrántván, nem hagyja vala szágoldásban,
Hogy rajtunk szántsanak ily nagy szabadságban.

Vajha most ez jó úr közötted élhetne,
Gondold: mennyi sokat néked segéthetne,
Mind kövöl és belől oltalmad lehetne,
Ennyi tik, lúd, kappan némettűi el nem kelne.

Azután az szegény Pálffi is elhala,
Eleget kétfelé es szegíny kaszála,
Érted sok vereje és vére is omla,
Bizonnyal nagy kár lén közüled halála.

Nem kéméli vala ő soha szép szavát,
Hanem adhatá is mindannyi tallérát,
De érted fárasztá éjjel-nappal magát,
Sok helen mutatá jámbor szolgálatját.

Vén  Zrínyi is penig, míg bírhatá magát,
Eléggé jól tartá  egy morháját s torkát,
Szélső hogy kerteljen- monda szimbólomját,
De Kanizsával látá végre kerte kárát.

Már csak jó Nádasdi Ferenc közted vala,
Kinek ifjúságtul fogva, míg fenn vala,
Vitéz híre s neve mindenkoron vala,
Ujjal senki reá nem mutathat vala.

Csak hozzá immáron bizakodtál vala,
Isten után mivel fő oltalmad vala,
Egyedül dolgodat terengeti vala,
Érted fáradságot sokat teszen vala.

Az hadakban jelen mindenkoron vala,
Betegeskedését  es nem nézi vala.
Igazmondás benne kiváltképpen vala,
Igaz bíróképpen tisztit tartja vala.

Kevélység, irégység őbenne nem vala,
Tisztességet es ő mindennek ád vala,
Az latroknak bizony barátja nem vala,
Ők keményt törvénnyel megbünteti vala.

Kiváltképpen benne ez főbb virtus vala,
Hogy az Jézus Krisztust tanéttatja vala,
S amaz apostoli igaz hit es vala
Lölke bizodalma, s nem tétováz vala.

Az Krisztus hajóját, anyaszentegyházát,
Igazán viseli vala ő kormányát,
Vagy mint az jó pásztor, forogja ő nyáját
Ő is úgy, ha hallá farkas ordétását.

De íme, az kegyes és hatalmas Isten,
Kinek hatalmában vagyon és áll minden,
Minap ez világbúi kivevé: ne éljen
Több bút, és életben immár ne szenvedjen.

Kiért kiváltképpen emez Rába két fél,
Véle egyetemben Duna innenső fél,
Sírjon és bánkódjék, gyászoljon minden fél,
Mert már bot kezünkből jobban németre kél.

Ez öreg urakkal azért nagy kárt vallál,
Hogy elhordá őket közöled az halál,
Mellyel palástodtúl annyira fosztatál,
Egy kurta dolmányban hogy csak te maradál.

Félek, míg eltelik ez hétszáz esztendő,
ítéletet Krisztus ha addig nem teendő,
Hogy az dolmányod is lesz mind elnyővendő,
És tested ne legyen megmeztelenendő.

Mert az Isten aztot régen megmondatta,
Szent szolgái által megprófétáltatta,
Hogy mely nemzetségre haragját árasztja,
Főnépeit annak előbb kigyomlálja.

Nincs-e ez fejeden, tekéntsed csak jól meg;
S vigasztalásod mi egyéb? Ha frigy lesz meg?
Kölsőktűl kevéssé, igaz, nyughatol meg,
De lásd, belől hogy mint némettűi maradsz meg.

Jóllehet, volnának még níhány vén urak;
De mi hasznod bennek? Ha mint kalmárok, olyak
Várokban bébúttak, és csak pénzt olvasnak,
Ifjú urak majdan most többet szolgálnak.

Nem vélem, hogy soha, ő holtok után is,
Mondjanak énekben egy históriát is,
Mint Kinizsi Pált, úgy áldjanak egyet is,
De sőt szidalmazzák haló földöket is.

Ezenközben penig az a föld hol lehet
Közted, kit nyomorgás meg nem környékezett,
Én azt mondom: sohol most nincs oly szegelet,
Kinek magyarok közt békessége lehet.

Nincs sem Ázsiában, sem az Afrikában,
Egész Európában, sőt mind ez világban,
Mely nemzetség volna nagyobb nyomorgásban,
S mostan, mint te, környül ilyen zűrzavarban.

Mert azhol az török nyáron nem pusztéthat,
Télen hadakozó azt semmivé juttat,
Olasz, német, francuz fenékkel fölforgat,
Azt csudálom: szádban marad is az falat.

Bizony szánom azért nyomorúságodat
És mind belől, kűvöl sok pusztulásodat,
De jelesben szánom az jó, szűz papokat,
Hogy nem főzhetnek majd nagy velős koncokat.

S szegényeknek mert csak pilesök örögbül,
Tárházok peniglen mindenfelől ürül,
Régi álnokságok tovább-tovább terül,
S csak főző menyecskék ők forogják körül.

Soha nem vélem, hogy többé dézsmaborok
Ugyan egybengyűljön ő sok sokadalmok,
Sem úgy megépüljön, mint volt kalastromok,
Hasznos, mint régen volt, és legyen búcsújok.

Más bánatom terjed az fűuraimra,
Hogy mely nagy gondjok van öreg pohárokra,
Nincs gondjok annyira magok ótalmára,
Mint ha bor nem teröm, vagy hágand drágábbra.

Kegyelmed mi hírt hall? Egymást úgy szólétják.
Nálatok az szőlők magok mint mutatják?
S ha hallják: tatárok az földet rabolják,
Haj, haj, mond, az fejek csak rajta csóválják.

Nemesasszonyok is jók csak az cifrákra,
Maga ha néznének mint pávalábokra,
Bizony nem vágynának úgy az nagy fodrokra,
Sem sok különbféle új olasz formákra.

Én édes asszonyom, mondják, most itt valék,
Oh, mely gyönge, nagy szép olasz formát láték,
Úgy bánom, hogy olyant én nem szerezhetek,
De kérőm uramat, és olyant vétetek.

Kérlek, jó nemzetség, hogy az olasz szokást,
Ne hozz közidben bé olyan frakturázást,
Mert nem tanét jóra, elhidd ezt az írást,
Hanem inkább, mint most, szerez nagyobb sírást.

Mert ez nemzetséget én elmém csudálja,
Miként mindenüvé magát ő beszabja,
S mint sánta sud ördög, ugyan el-béfúrja,
Minden országokban Luciper bezárja.

Ausztriát immáron ám most hódoltatja,
Tánc- s szerelmességre ifjait tanétja,
Egyedül, mint bolondot, széjjel ugráltatja,
Csudálatos szépnek formáját alétja.

Soha országokban meg nem maradhatnak,
Mint ördög pokolbúl, akképpen kifutnak,
Hova nem hívják is, mindenütt ott vadnak,
Már sodomita bűnt, félek, közénk hoznak.

Országok mert rakva az förtelmességvel,
Velence tizenötezer szömélyekvel,
Teljes nyilvánvaló híres asszonynéppel,
Keményt kereskednek kik mindkét felekvel.

Gályát az tengerön az bordélbul tartnak,
Testi munkájokval ékesen adóznak,
Félig mellyek kiáll, frissen úgy sétálnak,
Szentséges pápátul így szabadéttattak.

Boldog, szent Rómában háromannyan megént,
Egyebütt is láthadd, mint mi az sok fövént,
Csudálom, nem szúrják ki az pápa szemét,
Nincsen büntetőjök, mert nem félnek Istent.

De édös nemzetség, kérlek, fogadd szómat,
Ne nézd az én gyarló tudatlanságomat,
Hanem tanácsomban jó igazságomat,
S bizonnyal megláthadd jövendő hasznodat.

Alázzad meg magad, s jobbétsd életedet,
És kövesd meg szépen az te Istenedet,
Vedd eszedbe magad, utáld bűneidet,
S hozzád tér az Isten, ha látja tértedet.

Lám, mert az Úr Christus közted szent igéjét,
Nagy szépen hirdeti az ő szent beszédét,
És kívánja néked lölköd idvösségét,
Azért most mutatja, mint atya, vesszejét.

Urak halálával tégedet fenyeget,
Pönitenciára azok által intet,
Az sok dühös haddal haragot jelenget,
De megtérő tűle, hidd, kegyelmet nyerhet.

Íme szép úrfiak, lám, közötted nőnek,
Őszi- tavasziak majdan felcsördülnek,
Egyszer ennyen alig közted nem lelettek,
Isten igéjében csak neveltessenek.

Vitéz atyjok helett tenéked segétnek,
Határidat ismét palásttal keretnek,
Isten által fegyvert elvesztett megnyernek,
Botot idegentűl meg kezekben vesznek.

Némelyik olyan lesz, mint egy Kinizsi Pál,
Bátran, mint Báthori István némel feláll,
S ki jó Hunyadiként ellenségre talál,
Mint az éh oroszlán, prédát úgy hajigál.

Thuri György helett is más nevelkedhetik;
Ki tudja? Annál is jobb találtathatik,
Mert ez ilyen jószág Istentől adatik,
Az őbenne bízó meg nem fogyatkozik.

Így cselekedhetik az fölségös Isten,
Ha szívében hazát söpör neki minden,
Életét jobbétván, és fejet hajt szépen,
Hazánkban bészállét bennünk ismégenten.

Ha penig ostoroz az nyomorúságval,
Hagyján szenvedjék azt csak hálaadással,
Mert országát rakja az mi halálunkval,
És tudjok: nem késik ítélet napjával.

Istennek ajánllak immár én azértan,
Édös nemzetségöm, mindörökre s mostan,
Kérőm, megbocsásson minden ez írásban,
Azkinek nem tetszik,  híjon bár Pozsonban.

Nádasdi halála mert erre ada okot,
Ki az én szívemben szerze nagy bánatot,
S az jó vitéz úrért már fekete gyászot
Viseljenek, kik lakják Rába két felhátot.

Isten, neveld, kérlek, az ifjú urakat,
Hogy követhessék mind ő vitéz atyjokat,
Kiknek, még felnőnek, ő tutorságokat,
Batthyány- s Thurzónak adom oltalmokat,
Ezerhatszáznégyben írám ez níhán szókat.

Forrás: facsimile