XXV. ének

Notája: Azki az Istent megismer...

Istenáldotta, oh, szép kikelet,
Ki mindeneknek vagy gyönyörű élet,
Mert megvigasztal mindent friss szellet,
Jó szaggal, harmat <virágokat> rúzsákat is illet.

Kedvességeddel s melegségeddel
Holt állatokat látsz elevenséggel,
Fákat virággal ékesétsz, zöld színnel,
S sok állatokban párát adsz szellőddel.

Az nap is, látom, szebben már fénlik,
S meleg esőktűl szépen minden nyílik,
Hegy, völgy virággal széjjel tündöklik,
Kedves verseket madarak éneklik.

Ki-ki már társát köztök találta,
S ki penig nem is magát reászánta,
Hogy társat keres, aztot gondolta,
Mert már örömnek minden magát adta.

Az tenger mellett, egy torony ablakán
Látám, madarak hogy vadnak fák ágán,
És örvendöznek virágok szagán,
Traktálnak, s vígak egymás házasságán.

Az szegény örvös, hallám, hógdogál
Egy körtvélyágon, másiknak búgdogál,
Jer hozzám, társam, néki szóldogál,
Vélem es, kérlek, hogy te barátkozzál.

Egy figefára ismét tekénték,
S más madarat ott szitkozódni hallék:
Kakukk az neve, pök, hol okádék,
Hogy megbolondult, tűlem aléttaték.

Sőt szerelemtül hát ő kínlódik,
S azért úgy széjjel röpös, morgolódik,
Szegén gelice tűle bántatik,
Szánám, hogy úgyan széjjel kergettetik.

Filemile is, íme, röpöle,
S nagy csacsogással rúzsaágra üle,
Látám, másik is hozzá kerüle,
De jegyben vala, mert gyöngén felele.

S ottan, gondolám, nem ismeretes,
És nyájasságban nem volt még ez részes,
S azért kevéssé olyha szömérmes,
Társa biztatja, ne lenne félelmes.

Jó módon termött rigó szállétá
Más ágra magát, s frissen meghujétá,
Hallám, hogy társát bátran szólétá,
Megismerkedtek már ők, szívem tudá.

Mert társa, hallám, hogy vígan felel,
S után másiknak szépen röpöldögel,
Fák ágán egyik es szökdécseldegel,
Ismerem fészkét, ágak közt kémldegel.

Kit én hogy láték, juték annyira,
Hogy csaknem adám magam az halálra,
Ah, lám csak, mondám, én az nagy búra
Lettem volt, soha már nem érek jóra.

Mert nám, nálamnál sokkal boldogbak
Voltak az szegény, áldott kis madarak,
Sőt amaz apró, hitván bogarak,
Kik is melegnek, nézsze, mint donognak.

Oh, havas, jeges, ősz hajú, vén tél,
Miért ily hamar tűlem távozást tél?
Hadd hálok vala tovább hidegvel,
Az jó üdőért ne vesszek vala el.

Mert szívem azért lén oly bánatos,
Hogy bú sebétől, hiszem, lesz halálos,
Elrothad nyilván, oly forróságos,
Nincs, ki használna itt nékin, oly orvos.

Nékin is társa eszében juta,
Kit sok ideje hogy szegén nem láta,
Melyet ha látna, sebe gyógyulna,
Mert orvosságot annál ő találna.

Jóllehet, tavasz, te is egy kicsint
Könnyebbéthetnél rajta, nem vallna ily kínt,
Rá ha bocsátnál egy kis verőfínt,
Friss szellőcskétül épülne egy picint.

De jó kikelet, tebenned nincsen
Énnekem részem, mert megvert az Isten,
Bútúl elfogyok, hol vagyok szinten,
Már ne látnálak regnálni ily szépen.

Azvagy egy kicsin kedvességedben
Volna részem, bár csak meleg szellődben,
Vagy egy tenyérnyi napfényt testemben
Éreznék rajtam az szép verőfénben.

Vagy több jó voltod én nem kívánnám,
Szép zöld fák alatt csak egyet alhatnám,
Az én társomat ott találhatnám,
Sok kínvallásim s neki panaszolhatnám.

Szép ivolyáid s ott én szedhetném,
Másik fűszállal azt egybenköthetném,
Ő ajakához azt illenthetném,
Tudnám: térdhajtva tűle köszöntetném.

Ő hű szavával, tudom, béhína
Házában, ennem s innom mindjárt hozna,
Kamorájában nyugodnom adna,
S mint előbb hozzám, maga is holdulna.

Azkivel én is osztán vigadnék,
S mint az madarak, sokkal vígabb lennék,
Ah, mely hálákat Istennek adnék,
Ha ily jó üdőt valaha érhetnék.

Isten, szent Isten, könyörülj rajtam,
S adjad meglátnom, azkit otthon hattam,
Véle szent neved hogy én áldhassam,
Szép kikeletben én is részem lássam.

Egy szegén lélek eztet éneklé,
Sitkey Györgynének ajándékon küldé,
Nagy fohászkodva az Istent kére,
Mihaszna élte soha ne gyötörné.

Tenger mellett, egy árnyékszéken szerzé,
Hogy madarakat az ablakrúl nézé.

Forrás: facsimile