[Nyolcadik ének]

Nótája: Mint kívánkozik az szarvas…

Vérben beborult szívem, miért háborgatsz,
És ily nagy keserves boszontásokval mire hogy így izgatsz,
És hogy te kínzasz?
Holott így engemet minden tagimban ezentűl elfogyatsz,
S életemtől megfosztasz.

Az-é vaj, az dolog, velem mit mívelsz,
Hogy kemény rabságtul és hosszú úttul ily igen elijedsz,
És megfélemlesz,
És oly keservesen hazádtul s társadtul mostan búcsút veszesz,
S ily szókval kesergesz.

Te mondd: édös hazám, már Isten hozzád.
És már s vajon mikor leszen, hogy én ismég megtérek tehozzád,
S nézhetek reád?
Kiben marada el éntűlem mostan egy kedves rúzsaág,
Az igaz, jó társaság,

Hertelen es szálla reám nagy romlás,
Hogy én kedves, gyönyörű életemben lén rajtam tolvajlás
S tőrben akadás,
Mint ugyan szűrőn csökdécselő madárnak csapdában lén csatlás,
Érkezek nagy óhajtás.

Az világ végére talánd vitetöm,
Hogy ily erős vasakban és láncokban szekérben tétetöm,
S útra küldetöm.
Iszonyú,  förtelmes pogánok közé tengerre vitetöm,
S ott talánd megemésztetöm.

Íme, mint fosztatám és mint csalatám,
Hogy csak az Dido keserves tőrétül én meg nem bántatám,
És háborodám.
Istenöm s bár társomnak én csak immár ott hírét hallhatnám,
És őt tudakozhatnám.

Felelet:

Felejts el de kérlek, szívem, ezeket,
És ne gyötörd az nehéz nagy vasaktul megfáradt testemet,
Szegín lölkömet;
Vessed csak az Istenben te hitödet, megsegét tégedet,
S megáldja életedet.

Elég gyötrelemben, magam látom, vagy,
Mert igazhitő társadtul és hazádtul elválásban most vagy,
És nagy messze vagy;
Holott akkor van neked jókedved, ha hozzá közel vagy,
Mert ott jó szálláson vagy.

Reménységed azért vessed Istenben,
És ne hadd el magadat ilyen igen az keserűségben,
Adj hálát mindenben,
És higgyed, hogy megsegét az Isten igyedben, ki lakik mennyegben,
Bízzál csak őfölségében.

Ezt csudálom igen sőt én tebenned,
Hogy nem vársz éntűlem is egy keveset, holott vagyok fejed,
S így veszett eszöd,
Hol vagyon előbbeni bátorságod, mire ezt mívelöd,
Hagyján ha kell gyötrődnöd.

No, sőt ketten inkább jer, alkudjunk meg,
És előbbi jó szeretetvel egymást, ím, vigasztaljok meg,
S bátorétsok meg;
Higgyök, hogy megszabadét az Úristen, és örömmel lát meg,
S ez útrul térett még meg.

Távozván társátul és hazájátul,
Egy szegény rab, mikor aláviteték jó Magyarországbul,
Hátranézvén útbul,
Mentében így disputával szívével, hogy bántaték attul,
S az útban íra arrul.

S Sztambolban es akkor hogy viteték el,
Keserves szókval, siralmas beszédvel búcsúzék ígyen el,
És ott válék el,
Mondván: no, már Isten hozzátok, mert én vitetöm el,
De nem hagy az Isten el.

Forrás: facsimile