XVII: ének

Áldott vénség, vigadj, ne bánkódjál,
 És Istenek azközt imádkozzál,
 Hogy ily jókval ajándékoztattál.

Szép dolgokat mert már te megkaptál,
 És Istennek kedvében jutottál,
 Fejér szakállal megvirágoztattál.

Illy jó üdőt minden ember nem ér,
 Noha gyakran Istentől igen kér,
 Mert nincs oly szépség, kinél többet nem ér.

 Oh, jó gyümölcs, miért hát bánkódnál?
 Egy kevéssé noha megrothadtál,
 És erődben mintha meglassúdtál,

Sok jó üdőt de te immár értél,
 Gonoszokat elvegy meg úgy értél,
 Békességet s háborúkat értél.

 Jó egészség, betegség is látott,
 Gyakran öröm, siralom is bántott,
 Szükség, bévség hozzád találkozott.

 Törted szíved szerelmeskedésben,
 Nyulászatban, gyakor boritalban,
 Jó lovakat mezőn nyargallásban.

Kkiváltképpen  most ez de vígságod,
 Hogy fiadnak fiait láthatod,
 Unokáid jóra tanéthatod.

Én is mondom, vagyon min örülnöd,
 De mégis egy legnagyobb örömöd
 Van, kiért Istent igen kell dicsérnöd.

Írja aztot Szent János könyvében,
 Hogy Istennek széki előtt, mennyben,
 Huszonnégy vén vagyon éneklésben.

Gyolcsban vadnak, földig mind fejérben,
 Az szék előtt ülnek mind  székekben,
 Egy-egy arany korona fejekben.

Ez nem semmi: Isten is böcsüli,
És véneket szépen leülteti,
Mert fölsége is őket szereti.

Oly szokás volt régenten is errül,
Ki nem köszönt véneknek azontul,
Az oly  ember megöletett mentül.

Rajtad  legyön most is hát tisztesség,
Ki nem böcsül, az legyen  kisebbség,
És ne érje őtet soha vénség.

Gonosz néven azért ha nem vennéd,
Fiad korátul és nem szégyenlenéd,
Tanácsot adnék, ha tudnám, köszönnéd.

Íme, semmit hoztál ez világra,
Mezételen születtél halálra,
Ismét semmit viszesz másvilágra.

Nem viheted messze te életed,
Nyitva  az sír, kiben kell tétetned,
Utad végén ne bévétsd költséged.

Ez világrul már ne gondolkodjál,
Pénz, gazdagság mellől mind elállj,
Hogy vének közt megkoronáztassál.

 Kérlek, apósság, hogy jussak eszedben,
Rabságomban ki ezt írám egyben,
Mert reménységem nagy van életedben.

Forrás: facsimile