XIIII: ének

Nótája: Asiának földe

 
[1. verzió, ff. 71-72.]
Csalárd ezerhatszáz s véled más két számzás, oh, átkozott esztendő,
 Lám, csak én káromra s nyomorúságomra jüttél volt hízelkedő,
 De én Istenömnek, nem tűröm, Uramnak, s rád panaszlok: rossz idő.

 Mert miuta feléd érkezem és beléd, soha nem lén szerencsém,
 Sőt minden dolgomban rosszabb állapatban juta az én életem,
 Maga lám, tenéked, soha, és ellened, fő sér, én nem vétettem.

 De világ végére, szintén söprejére lettél volt, azért jókat
 Immár te nem szülhetsz, soha nem teremthetsz, hanem alábbvalókat,
 Mert elfogyván méhed, mint az vénasszonynak, szülsz csak zűrzavarokat.

 Jóllehet, elsőben nekem szerelmesen mutatád be magadat,
 Egy szép ajándékval, drága jó áldással nyújtád akaratodat,
 De hitötlen voltál, mert tíz holnap tartál véle, s elvéd társamat.

 Kiért sok bánátim, esének könyveim, viselek nagy fájdalmat,
 De mégis tégedet nem szidogatálak, úgy megtűrém magamat,
 Reménlvén, hogy megszánsz, és tűled el nem hánsz, megvigasztalod búmat.

 Kit megcselekedél, mert nem sokat késél, megvonyéttad fülemet,
 Sokat súgál-bógál, s egy helre mutatál, hol nyugéttad szívemet,
 S ott más ajándékval, egy jótermő ágval engeszteled lölkömet.

 De bezzeg emberül, szintén kellemesül, ebül is tevél velem,
 Mert csak erkölcsében sem lén ismerésben, addig ezt is elvéd tűlem,
 Kiért bánátimat s régi siralmitnat felette vallá szívem.

 Azért az Úristen ne fogadja ingyen rossz voltod, istentelen,
 Hogy mindkettőt ígyen elved nagy hertelen tűlem, undok kölletlen,
 S magamat juttatál, nagy rabságban adál <immár két> csaknem négy esztendéglen.

De ha igaz volnál, s tökéletes volnál, mondanád, mi bűnömért
Így rám haragudtál, s ígyen agyarkodtál az én jámborságomért,
De csak álnok módon, látom, mordály módon ítélsz, nem igazságért.

Bár úgy szabaduljak, s valaha viduljak, hogy ily bosszúságimért,
Hogyha véled bírnék, mindjárt rád támadnék ily nagy kárvallásimért,
Mert igen búsultam, s reád haragudtam két kenyeres társamért.

Fülelj csak azért: bátor én is tudom, lator, ellened mit míveljek,
Mert az gondolatom: az plöngérre írom neved, hogy ismerjenek,
És tégedet minden szidalmazzon, pökjön, s hazugnak ítéljenek.

És ígyen kitöltőm rajtad mérgösségöm, mert akaratod, látom,
Az: úgyan ne éljek, s többet ne örüljek. De nem rajtad áll, tudom,
És nem félek tűled, s nem gondolok veled, mert Isten én pajzsom.

Ezt, azki följegyzé,  s szónként egybenszedé, írá ez papirusra,
Ne véld, szintén bolond, de megnyomta nagy gond, s agg csak az szabadságra,
Azért siralmas ő, s bánatos szívő ő, nincs gondja az <szántásra> hadakra avagy az poharokra.

[2. verzió, f. 75.]

Ez széles világ notájára

Csalárd ezerhatszáz s véled más két számzás, oh, átkozott esztendő,
Lám, csak én káromra s nyomorúságomra jüttél volt hízelkedő,
De én Istenömnek, kgyes segétőmnek rádpanaszlok, rossz idő.

Mert miuta feléd érkezém és beléd, soha nem lén szerencsém,
És minden dolgomban rosszabb állapatban juta az én életem,
Maga lám, teneked, soha, és ellened, fő sér, én nem vétettem.

De világ végére, szintén söprejére lettél volt, azért jókat
Immár te nem szülhetsz, soha nem terempthetsz, hanem alávalókat,
Mert elfogván méhed, mint az vénasszonynak, szülsz csak zűrzavarokat.

Jóllehet, elsőben nékem szerelmesen mutatád be magadat,
Egy szép ajándékval, drága jó áldással nyújtád akaratodat,
De hitötlen voltál, mert tíz holnap tartál véle, s elvéd társamat.

Kiért sok bánátim, esének könyveim, viselek nagy fájdalmat,
De mégis tégedet nem szidogatálak, úgy megtűrém magamat,
Reménlvén, hogy megszánsz, és tűled el nem hánsz, megvigasztalod búmat.

Kit megcselekedél, mert nem sokat késél, megvonyéttad fülemet,
Sokat súgál-hógál, s egy helre mutatál, hol nyugéttad szűvemet,
Ott más ajándékval, egy jótermő ágval engeszteled lölkömet.

De bezzeg emberül, szintén köllemesül, ebül is tevél velem,
Mert csak erkölcsében sem lén ismerésben, ezt is elválasztád tűlem,
Kiért bánátimat s régi siralmimat felette vallá szívem.

Azért az Úristen ne fogadja ingyen rosszvoltod, istentelen,
Hogy mindkettőt ígyen elved nagy hertelen tűlem, undok kölletlen,
S magamat juttatál, nagy rabságban adál harmadfél esztendéglen.

De ha igaz volnál, s tökéletes volnál, mondanád, mi bűnömért
Így rám haragudtál, s ekként agyarkodtál az én jámborságomért,
De csak álnok módon, látom, mordály módon ítélsz, nem igazságért.

Bár úgy szabaduljak, s valaha viduljak, hogy ily bosszúságimért,
Hogyha véled bírnék, mindjárt rád támadnék ily két kárvallásimért,
Mert igen búsultam, s reád haragudtam két kenyeres társamért.

Fülelj azért: bátor én is tudom, lator, ellened mit míveljek,
Mert az gondolatom: az plöngérre írom neved, hogy ismerjenek,
És tégedet minden szidalmazzon, pökjön, s hazugnak ítéljenek.

És ígyen kitöltőm rajtad mérgösségöm, mert akaratod, látom,
Az: úgyan ne éljek, s többet ne örüljek, de nem rajtad áll, tudom,
És nem félek tűled, s nem gondolok veled, mert Isten én pajzsom.

Ezt, ki három ujjal és egy rossz lúdtollal írá az papirusra,
Ne véld, szintén bolond, de megnyomta nagy gond, s agg csak az szabadságra,
Azért siralmas ő, s bánatos szénő, hogy nincs gondja az szántásra avagy az poharakra.

Forrás: facsimile