XV: ének

Oh, te én bolond elmém, mire ekképpen forgatsz,
Mert mint az villámás, tetszik, oly gyorson futhatsz,
És sok száz mérföldet egy punktban te befolyatsz.

Nem tudom annak hasznát, miért magad így fárasztod,
Régi járt helidet es ily gyakran megfutod,
Mert távulvalókat igazán nem láthatod.

Tudom, ki tanácsábul ezeket cselekeded,
Amaz nyughatatlan szívem ebből míveled,
Lássad, nagyubb búra, de tudom, csak ingerled.

Minap is hazakülde, s vajjon de mit láthatál?
Egy árvát félgyászban járni ám csak te látál,
Kitűl csak óhajtást és fohászkodást hallál.

Hertelen ezvel jövell, s megküldvén, menten menél
Atyámfiaihoz, s jó barátimhoz lépél;
Senki meg nem láta ott, csak csöndest köszönél.

Kétfelé nézel, hallál, s rúlam tudakozál,
De senkit felőlem emlékezni sem hallál,
Hanem vagy kettőtűl jó reménységet hozál.

Ily köllemes válaszért mi ajándék adaték?
Lám, mondám, szívemtől csak meg sem köszönteték,
De jobban bánatja ezekvel öregbedék.

Nyughatatlan állattul, elmém, te hordoztatol,
Ha az én szívemnek tanácsátul bíratol,
Féltlek, fáradságért végre szidogattatol.

Kárvallott állat, hidd, az, és addig nem nyughatik,
Míg nem eltévesztett társa tűle láttatik,
Vagy az föld gyomrában, meghalván, temettetik.

Megbúsult, mert társátul két esztendeje hogy elvált,
Azkinek szállásán noha kevés időn hált,
De nem felejtheti, azki gazdát ott talált.

Én magam is és attúl, higgyed, sokszor bántatom,
S életöm javakort sokat aggasztaltatom,
Megakadt voltomban most gyakran búslakodom.

Ha volna kinek, reá, hidd, én is panaszlanék,
Ha az ő szájában egy erős zablát vetnék,
Veszteg levén helén ígyen, nem ugralódnék.

Hanem fogadd én szómat, mert heában törődöl,
Oly messzi ily gyakran ne járj. Mit kergelődöl?
Féltlek, kűsziklákban valahol megütközöl.

Éjjel is mert nem nyugszol, mind egyaránt te jargalsz
Én árva társommal, s engem csak álmadoztatsz,
Vajha nappal is ott volnék, hol éjjel jártatsz.

Ódd magad, mert ha vessz, hidd, én megbolondulok,
Látod-e, már rég is, mely gyakran miket szólok,
Ha elmém sem volna, olyat níha gondolok.

Sőt ugyan nem szánnálak immár, ha elfáradnál,
Tengertűi Rábához ily gyakran nem jargalnál,
És ott járt heleken föl s alá nem sétálnál.

Mert soha én nem tudom, mi állat vagy, mondani;
Tigris, sem leopárd nem ér veled futosni,
Gyors voltodért mihez tudjalak hasonlétni.

Hova mert szivem teként, lám, mindjárást te ott vagy,
Hiszen atyafias talánd inkább véle vagy,
Az sok jargalásnak, de kérlek, már békét hagyj.

Többször azért ne sétálj, hanem ével menj haza,
És vidd, azkit te tudsz, annak köszöntve haza,
S mondd meg, ne bánkódjék, mert Isten visz még haza.

Hiszem ő szent fölségét, könyörül én hütömön,
Nem, elmém, terajtad, sem az én bús szívemön,
S megnyugodt, meg nála, bennetek az örömön,
LEGYEN JÓ EGÉSZSÉG AZ ÉN MÁSIK LÖLKÖMÖN!

Forrás: facsimile